Lassan a megrögzött Marvel-fanatikusok is sírógörcsöt kapnak az újabb és újabb filmek és sorozatok végeláthatatlan listájától, de az sem segít, hogy egymást érik a nevetséges melléfogások a zsánerben. De honnantól számít valaki szuperhősnek? Természetfeletti erő kell, high-tech kütyük, vagy elég, ha az ember ügyesen karatézik? Esetleg akkor lesz valaki hőssé, ha mások megmentésének szenteli az életét? Egyáltalán: mi számít mások megmentésének? Csak a konkrét világégés elhárítása, vagy elég mondjuk egy-egy rosszfiú kiiktatása is? Mielőtt köpenyestül-páncélostul eltemetjük a hősöket, érdemes lehet átválogatni a felhozatalt; nagyon úgy tűnik, hogy vannak még izgalmas próbálkozások.
Elsősorban azért, mert hősünk, Lee Tang (az Élősködőkből ismert Cshö Usik) eléggé távol áll a hőstípustól. Nincs tragikus családi háttér, de még szerelmi szál sem, Tang egy lusta és unalmas huszonéves. Arcára fagyott közönnyel éli ingerszegény mindennapjait: miután leszerelt a kötelező sorkatonaságból, visszaül az iskolapadba, hogy sorra bukja tantárgyait az egyetemen, délutánonként pedig egy kisboltban dolgozik eladóként. Állítólag épp Kanadába készül költözni, de annyi mindent hagyott már félbe, hogy családja és barátai csak legyintenek a nagy tervekre. Tang tehát tengődik, mostani életéhez képest még a gimis évek is merő izgalomnak tűnnek:
Azóta minden napom dögunalom. Másfajta életet akarok. Miért nincs semmi izgalom az életünkben?
Ha egy színdarabban előkerül egy fegyver, tudni lehet, hogy az utolsó felvonásig biztosan el is fog sülni, ha pedig bárki, bármilyen körülmények között azt mondja egy sorozatban, hogy nincs elég izgalom az életében, annak ezután garantáltan nem lesznek nyugodt napjai.
Íme, az eredettörténet. Na, nem unalomból ragad kalapácsot; önvédelemből kényszerül kalapálni, mikor zárás után összeakad két részeges alakkal, akik korábban már a boltban is balhéztak. Mikor egyikük elkezdi ütlegelni, Lee Tangban egyszercsak elpattan valami, és fejbe kólintja bántalmazóját. A hősiesnek nemigen nevezhető, de annál sorsfordítóbb esemény után aztán gyorsan Bűn és bűnhődés szintű szenvedésbe kezd: hallucinációk és őrjítő bűntudat gyötrik.
Másnap reggel azonban nemhogy nem csengetnek a rendőrök, de Lee Tang két dolgot is megtud, ami mindent megváltoztat.
Egyrészt: a középkorú férfi, akit megölt, véletlenül épp egy évek óta rejtőzködő sorozatgyilkos volt. Másrészt: az összes könnyelműen hátrahagyott bizonyíték nyomtalanul eltűnt, még a bolti kamerán is épp kitakarja az inkrimináló részleteket egy légy. Hősünk ezután hamar rájön, hogy van egy furcsa képessége: csak olyanokat öl, akik megérdemlik, ráadásul mindig megússza a dolgot. Nem éppen bőkezű szupererő-ajánlat ez, Lee Tang ráadásul Thorral ellentétben a kalapácsforgatásban sem jeleskedik igazán, mégis elég hozzá ez a bizarr képesség, hogy rövidesen gyűlni kezdjen a hullakupac. Tang némi külső unszolás hatására ugyanis úgy dönt, nekiáll rosszfiúkat irtani, ezzel pedig elkezdődik a bizarr igazságosztó hős története.
A sorozat nem rejti véka alá, hogy van némi Batman-inspiráció a sztoriban: mindjárt akad például egy mindenre elszánt segítője, a szuperhősrajongó hekker srác (Kim Yo-han), akit szó szerint Robinnak hívnak (na jó, koreaiul Roh Binnak) és egy nagymenő nyomozó (Son Suk-ku), aki üldözni kezdi az önjelölt igazságosztót. Néhány hajtűkanyarral később aztán egy vérbeli képregény-főgonosz is előkerül: a világot megtisztítani vágyó, kedvére gyilkolászó, rohadó kezű Song Chon (Lee Hee-joon), aki a maga hidegrázós lazaságával és őrült kacajával eléggé Joker-szerű figura, bár tény, hogy amióta Joker létezik, azóta minden hasonló kattant gonosztevő Joker-hasonmásnak hat. Ezek a karakterek persze ismerősek, mégis nagyon jól működnek a furcsa hős mellett, és tudnak olyan érdekesek lenni, hogy nem bánjuk, ha néhol át is veszik a főszerepet.
Van egy csomó mellékszereplő és plusz történetszál, az ember alig tud lépést tartani a sorozat diktálta kemény tempóval és izgalmas eseményekkel: beindul a nyomozás, miközben Lee Tang gyors személyiségfejlődésbe kezd, és teszetosza diákból egykettőre magabiztos sorozatgyilkos lesz, hogy aztán ismét előbukkanjon a kétségbeesett fiú. Amíg az ő karaktere áll a központban, lebilincselő a történet. Ide-oda szlalomozgat a jó és rossz közötti halvány határvonalon, miközben nézőként azt is nehéz eldönteni, egyáltalán drukkolunk-e neki.
Felmenti-e a gyilkost, ha bűnösöket öl? Erről a kérdéskörről nyilván mindenkinek Dosztojevszkij jut eszébe (vagy esetleg Dexter), főhősünk is bőszen lapozgatja a Bűn és bűnhődést, sőt a könyv fontos szerepet kap a sorozat második felében, ellentétben az addig sziporkázó Cshö Usikkal. Lee Tang ugyanis valamiért az ötödik résztől kezdve kispadra kerül, maga a történet pedig erősen behúzza a kéziféket, hogy mellékszálakon és visszaemlékezéseken időzzön el az igazán izgalmas karakterek helyett.
Pedig oly sok szuperhőstörténethez hasonlóan itt is egy népszerű képregény szolgáltatta az alapsztorit, a Gyilkos paradoxont eredetileg webtoonként jelentette meg egy Kkomabi nevű grafikus még 2011-ben. Az internetre készülő képregények egyébként épp virágkorukat élik, itt is ráébredtek a gyártók, hogy manapság nem a nyomtatás a nyerő; mindent a telefonunkon fogyasztunk legszívesebben, lehetőleg rövid intervallumokban. A dél-koreai techóriás, a Naver még 2004-ben indította el a Webtoon nevű internetes képregénymegosztó oldalt, ami azóta már száz országban, tíz nyelven működik, valahogy úgy, mint a YouTube: mindenki szabadon alkothat és fogyaszthat, a készítők legtöbbje pedig reklámokból szerzi bevételét – itt jelent meg anno Kkomabi alkotása is. Nem meglepő fordulat, hogy a világszerte népszerű, telefonon pörgethető képregényekre a Netflix is rátalált, mostanra egészen gyakori, hogy webtoonokból készülnek filmek és sorozatok. Főleg koreaiak (például a Mindannyian halottak vagyunk vagy az Út a pokol felé), merthogy egyelőre azért még ők vezetik a műfajt, de ilyen volt a brit Heartstopper (Fülig beléd zúgtam) is, ami Alice Oseman képregénye alapján készült.
A Gyilkos paradoxon esetében az alkotók szorosan követték a webtoon történetét, Kim Da-min forgatókönyvíró és Lee Chang-Hee rendező alakították képernyőre. Utóbbi egyébként egyáltalán nem tartja igazságosztó hősnek Lee Tanget:
Nem állt szándékomban sötét hőst csinálni belőle. Egyszerűen úgy gondoltam, hogy szórakoztató lehet ez az abszurd képesség, az ember elégtételt érezhet általa.
A Tanget alakító Cshö Usik sem tartja hősnek karakterét, inkább csak egy frusztrált egyetemista srácnak.
„A sorozat sokak szerint a sötét hősök műfajába tartozik, de én ezzel nem értek egyet. Szerintem Lee megalkuvásáról szól, aki úgy érzi, hogy sarokba szorult, ezért önpusztítóan halad előre. Igyekeztem azt megmutatni, hogy egy normális egyetemista hogyan érezne, milyen arcot vágna, miután megölt valakit. Szerintem Lee még a gyilkosságok közben sem gondolta azt, hogy simán végezhet valakivel. Igyekeztem egy olyan srácot megformálni, aki feladta az életét” – mondja.
Marad hát a kérdés: mitől lesz valaki szuperhős? Ha a tech-kütyük, a köpenyek és a végeredményben úgyis legyőzhetetlen szupererő a kvóta, akkor köszönjük szépen, tényleg eleget láttunk már. Ha azonban Lee Tang is szuperhős a maga bizarr megérzéseivel és esetlen hősködésével, akkor korántsincs még itt az ideje búcsút mondani a műfajnak.
Martin Scorsese nem is olyan rég emlékezetesen a vidámparkokhoz hasonlította a szuperhősfilmeket, a Gyilkos paradoxon esetében pedig egészen találó a hasonlat. A sorozat éppúgy működik, mint egy vidámparki hullámvasút: az elején, amíg felfelé visz, szédítően izgalmas, aztán lefelé valahogy elfogy a lendület, és az ember vágyakozva emlékszik vissza a kezdeti sikoltozásra. Jó volt, jó volt, talán nem ülnénk rá fel még egyszer, de a szuperhőssztorikba vetett hitünket legalább visszaadta.
Gyilkos paradoxon, 2024, Netflix. 24.hu: 6,5/10
