Senki sem szeret olyan emberrel nyaralni, aki már odafelé, a kocsiban folyamatosan elégedetlenkedik, később nincs kedve semmilyen közös programhoz, és amíg a társaság nagyja megpróbál összecsiszolódni, ő dacosan félrevonulva, mindenféle kompromisszumot elutasítva cigarettázik a teraszon.
Mind utáljuk az ilyen embereket, és mind voltunk már ilyen emberek. Ilyen Leon, a Tűzvörös égbolt antihőse is, akiről sokáig nem értjük, miért viselkedik gorombán nyitott és végtelenül türelmes barátjával, Felixszel, mikor megérkeznek Felixék családi nyaralójába, valahova a Balti-tenger partjára. Azt sem értjük, hogy Leon miért bunkó és távolságtartó Nadjával, a fagylaltárussal és Deviddel, a vízimentővel, akikkel a vakáció kezdetén ismerkednek össze. Mindenki teljesen normális Leonnal, ennek ellenére a férfi rosszkedvű, fekete fellegként árnyékolja be a többiek tervezett kikapcsolódását.
Christian Petzold a titkok rendezője. A nagy tekintélyű dokumentum- és kísérleti filmes, Harun Farocki alkotótársából lett a „berlini iskolának” nevezett, ezredfordulón indult német rendezőgeneráció legismertebb alakja, akinek első, fesztiválokon szép sikereket elért filmjei még valóban bűnügyekről, titokzatos eltűnésekről és halálesetekről szóltak. Csakhogy már korai munkáiban is fontosabbnak tűnt a rejtély megfogalmazásának formája, a titokzatosság atmoszférája, mint maga a titok – már csak azért is, mert a Yella és a Jerichow is klasszikus amerikai történetek (a Lelkek karneválja, illetve A postás mindig kétszer csenget) sajátos adaptációi voltak, a központi rejtélyek megoldását tehát számos néző eleve ismerte.
Petzold érettebb filmjeiben, amelyek a nemzetközi művészfilm sztárjává avatták, már nincs igazi bűnügy, vagy nem lényeges.
Máshova tartoznak vagy máshova vágynak, mint ahova az élet vetette őket. Akár az NDK-ból szöknének Nyugat-Németországba, mint a hatvanas években játszódó Barbara címszereplője, akár egy meg nem nevezett diktatúrából a jobb élet felé, mint a Tranzit főhőse. A Phoenix bárban, e filmek legrejtélyesebbikében, a hősnő a vészkorszakot túlélve átoperáltatja sérült arcát, és így tér vissza a férjéhez, aki előtt nem fedi fel a személyazonosságát. A férj, aki sejthetően elárulta őt a náciknak, megkéri, hogy az örökség megszerzése érdekében játssza el a halottnak vélt nőt. A hősnő tehát kiadja magát – saját magának.
Voltaképpen ilyen töredezett, megtükrözött identitású figura Leon is, a Tűzvörös égbolt főalakja, csak ő hivatalból az. Íróként ugyanis mást sem tesz, mint személyiségének különböző oldalait, saját énváltozatait dolgozza bele regényeibe. Innen válik érthetővé, miért sértődik meg halálosan, amikor kiadója fanyalogva fogadja legfrissebb kéziratát.
Képes-e igazi, mély emberi kapcsolatok kialakítására egy ennyire saját maga körül pörgő, nárcisztikus figura?
A Tűzvörös égbolt Petzold leghétköznapibb története a csaknem húszéves Kóbor szellemek óta, de ezt a filmjét is áthatja a valóság kísérteties átformálásának, a disszonáns, zavarba ejtő különösség megmutatásának igénye. A jellegzetesen petzoldi atmoszférát elsősorban a történet helyszíne és ideje segít megteremteni: a nyaraló közel esik a tengerparthoz, de egy erdő mélyén épült, amit folyamatosan fenyegetnek a környéken pusztító, a cselekmény előrehaladtával egyre inkább válsághelyzetet okozó erdőtüzek. A békés vidék fokozatosan életveszélyessé változik, szinte csapdába ejtve a szereplőket, de veszedelmességében is gyönyörű marad. Egyúttal mintha Leon válságát, háborgó indulatait is tükrözné a térviszonyok alakulása, legalábbis a bujkálás, az elveszettség, az elemek katasztrófa felé vezető tombolása a figurák tértapasztalatát és a főhős belső világát is meghatározza.
Petzold rendezői tehetségét valójában nem is ennek a koncepciónak a kifundálása mutatja, hanem az, hogy belső és külső valóságok egymásra vetítése nem teszi kimódolttá, keresetté a filmet. A karakterek nem válnak modellszerűvé, hanem titkaikkal együtt is hitelesek maradnak. Ez részint írói-rendezői, részint színészi feladat. Nadját Paula Beer alakítja, aki a rendező előző filmjében, a Hableányban is főszerepet játszott, és láthatólag hasonló, központi helye van Petzold újabb filmjeiben, mint Nina Hossnak a korábbiakban.
Ennek ellenére a figura elesettségét, bumfordiságát is érzékeltetni tudja, amivel nemcsak alkatilag, hanem játéka színvonalát tekintve is Philip Seymour Hoffmant juttathatja eszünkbe.
Írói válság vagy hasonló művészneurózis gyötörte főhősökről elég sok filmet láthattunk már, Woody Allen például a fél életművét ilyen alakoknak szentelte. Schubert Leonjára viszont ebből a táborból is emlékezni fogunk, mint ahogy a lopakodó természeti katasztrófa felettébb aktuális fenyegetésére is. De a Tűzvörös égboltot elsősorban mégis ugyanaz teszi maradandó élménnyé, ami Christian Petzold többi filmjét is: a rendező kivételes érzéke a titokhoz, amelynek lappangó feszültsége akkor is eluralkodik a történeten, ha a lelepleződő titokban nincsen semmi rendkívüli. Talán azért, mert ezek a rejtélyek befelé vezetnek, és arra mutatnak rá, hogy saját magunkat sem ismerjük.
Tűzvörös égbolt (Roter himmel), 2023, 102 perc. 24.hu: 8,5/10.
