A guillotine képe örökre egybeforrt a terrorba torkolló francia forradalommal, a könyvéből viszont megtudhatjuk, hogy ez a mechanikus szerkezet nemcsak a lefejezést tette minden addiginál könnyebbé, de az emberről alkotott felfogásunkat is összezavarta. Hogy tudja megbolygatni az emberi identitást egy viszonylag egyszerű kivégzőeszköz?
Mindenekelőtt fontos megjegyezni, hogy a guillotine-t nem a francia forradalom idején találták fel. Jóval korábbról, már a 16. századból vannak metszetek, amelyek ezt a szerkezetet ábrázolják, ám ez hasonló, mint Kína esete a puskaporral: mindkét alkalommal fölfedeztek valamit, amire igazából még nem született meg az igény, így inkább megmaradt puszta kuriózumnak. A 18. század végén viszont a guillotine-t újra „felfedezték”, és nemcsak elterjedt, hanem majdnem kizárólagos kivégzési eszköz is lett. És ez nem egyszerűen azzal magyarázható, hogy hatékonyabbá tette a halálos ítéletek végrehajtását, hanem sokkal inkább a felvilágosodás szellemiségéből eredeztethető. A technikai felfedezések elterjedése mögött mindig egy mélyebb civilizációs igény húzódik. A guillotine mögött egyrészt ott van egy humanitárius, avagy humanista elgondolás, miszerint a lehető legkisebb szenvedést okozzunk annak, akit kivégzünk. Ez önmagában nemes gondolat, amit a guillotine névadója, az orvosként és politikusként is ismert Dr. Guillotin bele is szőtt a szerkezet melletti felszólalásába:
Uraim, a gépezetemmel egy szempillantás alatt le tudom vágni az önök fejét, és a legkisebb fájdalmat sem fogják érezni
– mondta a Nemzetgyűlésben, mire a teremben ülők hangos nevetésben törtek ki.
A frappáns megjegyzésben azért rejlik egy alig burkolt fenyegetés is.
Persze, benne van az is, hogy ezzel a szerkezettel előbb-utóbb mindenkinek levágható a feje, és a Nemzetgyűlés tagjainak többségével ez szép sorban meg is történt. De ettől még van alapja a humanitárius érvnek, hiszen a guillotine-nal tényleg egy pillanat alatt végbemegy a lefejezés, nincsenek kínzások, kegyetlenkedések és napokig tartó kivégzések, ahogy az korábban bevett szokás volt. Ismerünk beszámolókat arról, hogy még a 18. században is akár négy-öt napig is elhúztak egy-egy kivégzést, amely egyfajta teátrális tömegszórakoztatássá vált. A humanista szemponton túl azonban a guillotine bevezetése mögött volt egy demokratikus megfontolás is, miszerint többé nincs különbség az alacsony és a magas rangú, az arisztokrata és a polgár között.
Mindenki egyformán megkapja a lehetőséget, hogy guillotine-nal kivégezzék. Az elterjedésével nagyjából egy időben a Louvre-t is mindenki számára megnyitották, hogy bárki megnézhesse az ott felhalmozott műkincseket, függetlenül attól, hogy szegény vagy gazdag. A guillotine alá feküdni vagy múzeumba menni egyformán demokratikus alapjog lett.
A guillotine korabeli népszerűségét jelzi, milyen mélyen áthatotta a korszak tömegkultúráját: dalok szóltak róla, a nők fülbevalóként hordták, illetve gyerekjátékként is árusították, amivel babákat lehetett lefejezni. Ugyanakkor a könyvben ír arról, hogy hamar megjelent az éles kritika is, azt hangsúlyozva: hiába a humanitárius célok, a guillotine mégis inkább embertelenné teszi a halált. Hogy fért meg ez a kettő egymás mellett?
A felvilágosodás kettőssége mutatkozik meg ebben, az, hogy ennek a technikai eszköznek amennyi pozitív, éppannyi negatív hozadéka is lehet. Sokakban fölmerült a kérdés, hogy a fej levágásának pillanata vajon biztosan egybeesik-e a halál beálltával. Számos följegyzést ismerünk ilyen esetekről. Amikor például Marat gyilkosát, Charlotte Corday-t lefejezték, akkor valaki odarohant, és a levágott fejnek adott egy pofont, mire az elpirult. A vita azonnal föllángolt, hogy akkor ezek szerint a fej a levágás után még él és gondolkodik egy darabig, akár egy-két percig is. Márpedig ha ez így van, akkor ez szörnyűbb szenvedés, mint a napokon át tartó kínzás. Nemcsak a néphit szintjén zajlott a párbeszéd, a korabeli tudományt is lázban tartotta ez a kérdés. Az elkövetkezendő tíz-tizenöt évben legalább ötven olyan könyv vagy pamflet jelent meg, ami ezt vizsgálta. Az orvosok számára ez hatalmas kihívás lett, és Európa szerte egészen bizarr vizsgálódások folytak, hogy tovább él-e a testtől eltávolított fej, vagy sem. A klasszikus gondolat, miszerint gondolkodom tehát vagyok, a levágott fej számára érvényét veszíti, hiszen „gondolkodom, de nem vagyok”.
Csak a nemzeti büszkeség okán idézném fel, hogy a bizarr tudományos kutakodást egy gyilkosságért kivégzett magyar lókupec is segítette.
Így van, egy lókupec révén még mi, magyarok is részévé váltunk ennek a történetnek. Troer Mártonnak hívták a fiatalembert, aki 1803-ban féltékenységből megölte a szerelmét, és miután lefejezték, többször a fülébe kiáltották a nevét. A beszámolók szerint a fej ekkor kinyitotta szemét, a száját pedig kitátotta, amiben egyesek azt a szándékot vélték felfedezni, mintha meg akarna szólalni. Egy breslaui orvos, aki a kísérlet szemtanúja volt, egy kis könyvet is írt az esetről.
A technológiai fejlődéssel kapcsolatban megfigyelhető egy hullámzás: hol a remények, hol a félelmek dominálnak. Utóbbiak közé tartozik a gyanú, hogy a gépeink észrevétlenül átveszik fölöttünk az irányítást, miközben azt hisszük, mi használjuk őket. Érdekes volt látni, hogy ez a gondolat már évszázadokkal ezelőtt is felmerült, és többen hangot adtak a gyanújuknak, hogy a guillotine korántsem semleges eszköz, sőt, lehet, hogy épp ez a gépezet ösztönzi az embereket a terror fokozására.
A guillotine valóban csábította a működtetőit, hogy ne csak egyre gyorsabban, hanem egyre nagyobb számban is hajtsák végre a kivégzéseket. A futószalag ötlete nem a 20. század elején, a Ford gyárban születik meg, hanem már a francia forradalom idején a guillotine-nal. Egyszerre volt költségkímélő és hatékony. Szinte versenyeztek, hogy ki tud több embert lefejezni rövidebb idő alatt. 1792 augusztusában például huszonkét girondistát végeztek ki tizenhárom perc alatt, 1794. június 17-én pedig huszonnyolc perc alatt sikerült lefejezni ötvenhárom embert. A kor leghíresebb hóhérja, Charles-Henri Sanson egy ízben panaszkodott is, hogy a szakmája gyakorlatilag feleslegessé vált, mert a gép mindent megold helyette, neki csak a gombot kell nyomkodnia. Chateaubriand úgy látta, hogy az egyre több halálos ítéletért maga a nyaktiló a felelős. Ugyanezt egy angol szerző, bizonyos John Wilson Croker, így fogalmazta meg pár évtizeddel később: „Tömegek küldtek a másvilágra csak azért, mert olyan könnyű volt odaküldeni őket”. Nincs mese, a gépet folyamatosan működtetni kell, különben berozsdásodik a penge. A guillotine átveszi az irányítást, és végső soron neki kezd el engedelmeskedni a hóhér, az ítélethozó, a bíró, meg mindenki más. Ilyen értelemben az ember tényleg kiszolgáltatott fogaskerékké válik a gépezetben.
Akkor mondhatjuk, hogy máig a guillotine „hosszú árnyékában” élünk, ahogy arra a címben is utal? Csak ma inkább a döntéseinket befolyásoló algoritmusokkal, és a munkánkat kiváltó ChatGPT-vel kapcsolatban töprengünk ugyanezeken a dilemmákon.
Ezen a ponton azért kitágítanám az árnyék fogalmát, mert bár a könyvem a guillotine-nal indul, de végül is nem a guillotine-ról szól. Inkább arról, hogy a guillotine egy általános civilizációs felgyorsulásnak volt az egyik leglátványosabb megnyilvánulása. Nemcsak a halál, de az élet is egyre gyorsabb lett. A 19. század a gyorsaság évszázada. Virginia Woolf írta azt, hogy a 18. században még lassabban jártak az órák, és bizonyos értelemben igaza volt. A 19. században minden fölgyorsult: a közlekedés, az ipar, az emberek közötti kommunikáció, az áruszállítás, a hírközlés. Még az olvasás is. Megjelent a tömegtermelés és ezzel kezdetét vette az uniformizálódás. Mindez azt jelenti, hogy az emberek egyre rövidebb időt tudnak szentelni bizonyos dolgoknak, az élet pedig elkezd fragmentálódni. Nem azt állítom, hogy mindezt a guillotine idézte elő, de ez az eszköz jó jelképnek bizonyult, hogy érzékeltessem a változásokat, amik a 19. század elején elkezdődtek, és amiknek Balzac lesz a nagy krónikása. A folyamat amúgy megfigyelhető a képzőművészetben és a költészetben is, elég Baudelaire verseire és esszéire, vagy Manet és Degas festészetére gondolni. Vagy akár a fotográfia megjelenésére. Mert mit csinál a fotográfus? A pillanatot örökíti meg. Nincs előtte, nincs utána, csak a pillanat van, amit a gép kimetsz az időből. Árulkodó, hogy a 19. század derekán a kamera kioldó zárját guillotine-nak is hívják, a fotográfust pedig sokszor hóhérnak nevezik. A fénykép bizonyos értelemben kivégzi az eleven látványt, a pillanatba fagyasztja be a szereplőket. A guillotine árnyéka tehát nemcsak hosszú, de nagyon kiterjedt is.
A rohanó élet megteremtette a maga ellenállását, ahogy a felvilágosodásnak a haladásba vetett vakhite ellen is sokan lázadtak. Különösen, miután a 19. század közepén lerombolták a régi Párizst is a progresszió jegyében. Mintha azt állítaná a könyvben, hogy a francia fővárost részben épp az tette a polgárpukkasztó művészeti irányzatok és az avantgárd fellegvárává, hogy Haussmann báróék egy huszárvágással felszámolták a girbegurba utcákat, és a helyükre felhúzták a modern, vonalzóval megtervezett világvárost. Az eltörölt Párizs tényleg fantomként kísértett tovább a zavarba ejtő művekben?
A felgyorsulásra adható reakciók között mindig ott van az, hogy próbáljunk meg lassítani. Az 1830-as, 40-es években Párizsban divat lett például teknősbékát sétáltatni pórázon, így mutatták ki egyesek, hogy nem akarnak betagozódni, és részt venni ebben a fejvesztett versenyfutásban. Ez napjainkig megfigyelhető: a fast fooddal szemben kialakul a slow food, de a kávézás „időpazarló” rítusát is egyre többen megtartják a „coffee to go” rémes szokásával szemben. Hiszen a kávézásnak épp az az értelme, hogy leüljek, és egy időre kikapcsolódjak, ne pedig egy pohárral a kezemben fussak, hogy egy percet se veszítsek. Másrészt Párizsban tényleg végbe ment egy hihetetlen, a történelemben szerintem páratlan urbanisztikai átalakítás, aminek számos oka volt. Egyrészt a város egészségesebb lett, a ragályok, a különböző járványok nem tudtak úgy terjedni, mint korábban. Másrészt milliós városról van szó, és a kis sikátorokban, a szűk girbegurba utcákban már képtelenség volt megoldani az áruszállítást és egyebeket. A külvárosokat is jobban be lehetett kapcsolni az urbanisztikai vérkeringésbe. És persze az sem utolsó szempont, hogy a széles sugárutakon többé nem lehetett olyan könnyen barikádokat emelni. Tehát sok közegészségügyi, urbanisztikai, politikai és gazdasági szempont állt az átalakítások mögött, de tény, hogy egy ridegebb, racionális város jött létre, amit nagyon sokan nem szerettek a korban. Elég csak Baudelaire-re, Nervalra vagy Gautier-ra gondolni. Az más kérdés, hogy ma már kizárólag ezt a Párizst ismerjük és csodáljuk, de azért van a városnak egy másik arca is, ami nyomokban továbbra is létezik. Ha ezeket a részeket felkeresi az ember, azonnal érezni egy másfajta levegőt. Az egyöntetűség, uniformizálódás és a mindent leuraló racionalizálás ellen is próbál föllépni majd az avantgárd a 19. század végétől, 20. század elejétől kezdve.
Ön amúgy barangoló típus? Ha például elutazik Párizsba, szokta céltalanul róni az utcákat, ahogy Baudelaire-ék is előszeretettel tették?
Szokásom barangolni, és Párizsban megfigyeltem, hogy ha kószálásaim során egy nagyobb sugárútra, mondjuk a Boulevard Haussmann-ra tévedek, akkor egy idő után rettenetesen kimerülök a sétálásban. De nem fizikailag, hanem inkább fejben, mert csak megyek, megyek, és közben nem látom a végét. Míg ha a kis, kanyargós utcákon járok, nem fáradok el, mert örökösen új látványokkal szembesülök, és új ingerek érnek. Nem csak én érzem így, ez a pszichés fáradtság visszatérő panasz volt a nagy párizsi átalakításokat követően. Még a 20. században is előkerült a vád: az 1920-as években, az Opera passzázs lebontása előtt Aragon írt egy szép könyvet Párizsi paraszt címmel, amelyben pont azt fájlalja, hogy elpusztítják Párizs utolsó olyan menedékeit is, ahol az ember még embernek érzi magát, nem pedig marionettnek, amelyet kötélen rángatnak a nyílegyenes sugárutakon.
Ezek szerint ő még nem jött rá, hogy a sugárúton villamosozni vagy autózni kell, nem pedig andalogni! Amúgy A guillotine árnyéka is kicsit olyan élmény, mint egy szellemi barangolás, ahol sosem tudjuk, mi vár ránk a következő sarkon: meghökkentő módon kerülnek egymás mellé versek, fényképek, festmények, orvosi vitairatok, filozófiai elméletek, újsághirdetések, politikai-társadalomtörténeti események, vagy épp hóhérok történetei. Utóbbiak olykor egészen lenyűgözőek, az a család például megérdemelne egy nagyregényt, amelyikben a nagyapa a francia forradalom évében született, az unoka pedig a második világháború kirobbanása évében halt meg, és mindhárom generáció neves hóhér volt.
Ez a Deibler nevű hóhérdinasztia, amelyről nemcsak Alfred Jarry írt, hanem az egyikük haláláról Ady Endre is többször megemlékezett cikkeiben. De ott van a másik hóhérdinasztia, a Sansonok, akiknek emlékiratai megvannak a könyvtáramban. Ebből kiderülnek olyan gyönyörű részletek, hogy a guillotine megépítésének ötlete épp egy közös zenélés során merült fel Charles-Henri Sansonban és zongorakészítő barátjában. A hóhér hegedült, a zongorakészítő zongorán kísérte. Még azt is elmeséli, hogy épp milyen Gluck-darabokat játszottak, amikor megszállta őket a feltalálói ihlet. Ezek után nincs más hátra, mint hogy elővegyem a CD-t, hogy meghallgassam, majd jön a felismerés: hát persze, ezek a zenék emberek lefejezéséről, az áldozathozatalról szólnak. Így már sokkal érthetőbb az összefüggés.
Megvolt tehát a nyomozás öröme. De megtervezte előre a csapongó, mégis sodró lendületű gondolatmenetet is, vagy az csak írás közben bomlott ki?
Ezt a könyvet 2021 legelején kezdtem el írni, amikor még javában zajlott az SZFE bedarálása – az egyetemé, ahol a 2021. februári felmondásomig tanítottam. A blokád hetven napja alatt végig olyan érzésem volt, hogy, mint egy nagy árnyék, megállíthatatlanul közelít egy hatalmas erő, amelyik semmire, de tényleg semmire nincs tekintettel, és úgy végzi ki az egyetemet, akárcsak egy guillotine. Mindennél árulkodóbb, hogy a kormány által kijelölt kuratórium vezetője félt eljönni a diákok közé, és maga helyett inkább egy gépesített lövész tisztet küldött. Az, ahogyan a kinevezett kuratórium arra a mondvacsinált ürügyre hivatkozva nyírta ki az SZFE-t, hogy úgymond ideológiamentessé kell tenni a tanítást, a legsötétebb idők koncepciós pereire emlékeztetett. Még ha igaza is lett volna azoknak, akik megszállták az intézményt, a módszer, ahogyan ezt végrehajtották, az ötvenes éveket idézte: az ítélet már a vádemelés előtt megszületett. Ez az egész történet akkor nagyon megviselt, persze nemcsak engem, mindenkit, aki részt vett a tiltakozásban. Szóval akkoriban erősen foglalkoztatott ez a téma, majd jött a Covid és a lezárások. Mindenki otthon ült, üresek voltak az utcák, és volt nagyjából egy év, amikor senki nem sejtette, mi lesz ennek a vége. Így együtt elég drámai időszak volt. Most már tudjuk, hogy előbb-utóbb minden véget ér, de akkor volt a levegőben egy általános bizonytalanság. Közben én elkezdtem írni ezt a könyvet, és minden reggel úgy ültem le, hogy sok irányba elágazhat a történet, és magam sem tudtam, hogy aznap merre tartok majd. Élveztem a barangolást, aminek persze mégiscsak volt egy iránya, azt akartam bemutatni, hogyan formálódott a 19. században az a modern világ, ami ma beteljesedik. Egyvalamit tudtam: elindulok a konkrét, fizikai kivégzőeszköztől, és a végére el kell jutnom egy költeményig, amit pontosan száz évvel a guillotine térhódítása után írt a nagyszerű drámaíró, az Übü király szerzője, Alfred Jarry. A vers címe: Az agyatlanítás nótája.
Úgy érti, hogy átengedjük a gondolkodást a gépeinknek?
Igen, és ezzel fokozzuk azt, ami már a 20. század tömegtársadalmát is nagyban jellemezte: lemondunk az egyéni gondolkodásról, és az elvárásoknak teszünk eleget. Az éltet bennünket, ami a többséget élteti, arra vagyunk kíváncsiak, amire mindenki más, azt olvassuk, amit mindenki olvas, éppúgy gyűlölünk mindent, ami váratlan és rendhagyó, mint mindenki más. Senki nem akar kilógni a sorból. És aki nincsen bekapcsolva a világhálóba, az gyakorlatilag nem létezik. Nézzük csak meg az internetes kommentek vagy blogok világát, ahol mindenki ugyanazt hajtogatja, és ég a vágytól, hogy igazodhasson valamilyen közösséghez, ezzel is igazolva, hogy ő is jelen van. A páratlanul fejlett, magas színvonalú technika a regresszív, törzsi mentalitásnak lett a melegágya.
És ön szerint az agymosás melyik fajtája a fenyegetőbb? Az, amelyiket a technológiai fejlődés révén akaratlanul hajtunk végre önmagunkon nap, mint nap, amikor a telefonunkat nyomkodjuk? Vagy a propagandának nevezett agymosás, amelyet nagyon is tudatos politikai célok vezérelnek?
Szerintem a kettő nem választható el egymástól. Ha visszatekintünk egy kicsit a második világháború utáni három-négy évtizedre – mondjuk a negyvenes évek végétől a nyolcvanas évekig –, azt látjuk, hogy az, legalábbis Nyugat-Európa számára egy rendkívül pozitív és normális időszaknak tűnt. Európa felébredt a második világháború rémálmából, és egy nagyon erős szociáldemokrata gondolkodásmód uralkodott, ami igyekezett mindent féken tartani. Így a technika és a gazdaság nem tudta átvenni a hatalmat a politikai gondolkodás fölött. Ez valamikor a ’80-as években alapvetően megváltozott, amiről egyrészt az úgynevezett neoliberalizmus, másrészt a digitális technológiák elterjedése tehet.
A digitális eszközök nyomkodása nem sokban különbözik attól, ahogyan az ókori Rómában a cirkuszban a nézők a hüvelykujjukat felfelé vagy lefelé tartották. Egy Trump-szerű figura sokat köszönhet a digitális univerzumnak, ami szabadjára engedte a törzsi mentalitást. Enélkül nehezen kerülhetett volna reflektorfénybe.
Nem volt ez mindig így a történelem során?
Dehogynem, csak akadtak időszakok, amikor a társadalmak tudtak védekezni az ellen, hogy az ösztönök parttalanná váljanak, és volt, amikor nem. A Harmadik Birodalomban például nagyon ügyesen megoldották, hogy a társadalmi fékek felszámolásával a még a legegészségesebb emberben is ott lappangó primitív ösztönöket szabadjára lehessen engedni. A módszereiket ma világszerte sokfelé újra alkalmazzák. Az ötvenes-hatvanas évek Nyugat-Európájában ezt vissza tudták fogni, és sokáig az Egyesült Államokban is. Ma egy újabb gátszakadásnak lehetünk szemtanúi, aminek persze sok haszonélvezője akad.
A felvilágosodás nagy haladáseszményéből való kiábrándulás megtermékenyítően hatott és számos izgalmas művészeti irányzatot hívott életre. Sok jel utal arra, hogy most is egy kiábrándulás zajlik. Lát olyan művészeket vagy irányzatokat, amik hasonló erővel, érvényességgel reagálnak korunk ellentmondásaira?
Természetesen vannak ilyenek minden művészeti ágban. Ha csak a legfrissebb élményemre gondolok, Kurtág György kilencven éves kora után befejezett operája például egyértelműen egy becketti gondolkodásmódot ültet át zenébe, és hihetetlen pontos állapotleírást ad arról, milyen világban is élünk. Vagy Eötvös Péter. Vagy ott vannak Peter Handke vagy Nádas könyvei, Anselm Kiefer vagy Nádler István festményei. De úgy látom, hogy manapság ezek a művészeti irányok inkább defenzívában jelennek meg, és nem tudnak a mainstream részévé válni. Elszigetelt jelenségekről van szó, szemben a ’60-as, ’70-es évekkel, amikor a kultúra szereplői egy óriási hálózatot tudtak kialakítani. Antonioni, Truffaut, Bergman vagy Fassbinder bizonyos értelemben ugyanazon a hullámhosszon alkotott, mint Beckett vagy Camus, vagy a festő Francis Bacon, a zeneszerző Luigi Nono, a rendező Brook vagy Strehler, vagy a korabeli filozófusok, Sartre vagy Heidegger, vagy éppen a nagy építészek, mint Mies van der Rohe vagy Carlo Scarpa. Egy kulturális védőháló borult Európa fölé. Ma a kultúra sokkal inkább elkülönülő szigetekből áll. Nem arról van szó, hogy ne lennének ma is bőven tehetségek; a kultúrán belüli helyiértékük az, ami gyökeresen megváltozott. Kommunizmus ide vagy oda, a hatvanas évek vezetői még Illyéssel és Kodállyal fényképezkedtek. Nézzük csak meg, a mai vezetők kikkel feszítenek, ha kultúráról van szó.
Azért különös, amit a különálló szigetekről mond, mert közben rengeteg szó esik arról, hogy a hálózatok korában élünk: minden erre utal az internettől kezdve a hálózatkutatás felfutásáig.
Nem a hálózatra tenném a hangsúlyt, inkább arra, hogy egy vertikálisnak mondható gondolkodást a horizontális látásmód váltott föl, ami nem tekint túl azon, ami van, és ebben nagyszerűen berendezkedik. Ez viszont kevésbé kedvez annak a fajta művészetnek és gondolkodásmódnak, amelyik az egész európai hagyományt jellemezte kétezer éven keresztül.
Van önben bármi optimizmus azzal kapcsolatban, hogy az agymosásnak nevezett folyamat megakasztható-e valamilyen módon? Vagy rezignáltan követi az eseményeket, és inkább dolgozik az újabb könyveken?
Mást úgyse nagyon tehetek. Nem sok biztató folyamatot látok a világban. Elég megnézni az új népvándorlásokat, a környezet pusztulását, az emberi faj túlszaporodását. Vagy azt az ámokfutást, ami az Egyesült Államokban zajlik: minél több bűnt olvasnak a demokratikus intézményeket leromboló Trump fejére, annál népszerűbb lesz. Vagy azt, ahogyan a gázai helyzet kapcsán világszerte föllángol az antiszemitizmus. De említhetném az egész woke jelenséget és cancel culture-t is. Valami nagyon elszabadult, és egyelőre nincsen sok jele annak, hogy vissza lehet fordítani ezt a folyamatot. A kultúrák persze képesek regenerálni önmagukat, függetlenül attól, hogy a benne résztvevők mit csinálnak – egyedül ebben lehet bízni. De ez több generáción át fog tartani, és nagy ára lesz.
