A The New Look nem véletlenül tűnt az év dobásának: a remek Bloodline készítője jegyzi (Todd A. Kessler) az egyik legfontosabb divattervező, Christian Dior felemelkedését meséli el, felvonultatja egy rakás szintén legendás kollégáját, ráadásul nagyon komoly szereplőgárdával készült – Ben Mendelsohn, John Malkovich, Glenn Close, Juliette Binoche, Claes Bang, Emily Mortimer csak nem adja a nevét valami hitványsághoz. A második világháborús keret szintén érdekes hátteret szolgáltathat a divattörténeti mérföldkövek mögé, mindemellett kicsit bulváros izgalommal azt is ígérte: kiderül, miért rühellték egymást a kor másik nagy ikonjával, Coco Chanellel. Az előzetes színes-szagos fashionfilmet vetített elő némi háborús felhanggal és kiváló színészekkel, a sorozat hivatalos leírása pedig arról szólt, hogy Dior felemelkedése áll a középpontban.
Diort először mint bogaras sztárt látjuk, akire hiába vár a csodálók és divattervező-aspiránsok teljes sora a párizsi Sorbonne előadótermében, ő inkább egy jósnővel olvastatja ki a kártyákból, miért nem szabad kimennie a publikum elé. A sztárallűrön viszonylag gyorsan átrugdossák, azért mégis kimegy, ahol néhány harciasabb fiatal felteszi a kínosan bulváros kérdéseket: hol áll a rivalizálása Chanellel, és hogy lehet, hogy míg a tervezőnő hazafiasan bezárta üzletét a második világháború alatt, és megtagadta, hogy a nácik feleségeinek varrjon ruhát, addig Dior készségesen elfogadta a pénzüket? A férfi erre olyasmit válaszol, hogy van az igazság, és van az amögött rejlő igazság. Egy ilyen, egyszerre homályos és triviális kijelentés után pedig jól tudjuk, mi jön: a mindent felfedő flashbackek.
Ezek meg is érkeznek, közel tíz évet ugrunk vissza az időben, egyúttal műfajt is váltunk: a sorozat innentől kezdve világháborús dráma lesz csipetnyi kémthrillerrel és szappanoperával. A helyszín Párizs, ahol azok a tehetségek próbálnak meg feltörekvő divattervezőként létezni, akiknek vezetéknevei egy-egy ruha címkéjébe varrva ma milliókat érnek. Nem gazdagok akarnak lenni vagy befutni, csupán túlélnék a háborút. A vörös náci posztók árnyékában ugyanis csak azok rúghatnak labdába, akik azoknak terveznek ruhákat, akik ilyenkor képesek bálozni: a náciknak, mindenekelőtt azok feleségeinek. Megteszi ezt az akkor feltörekvő Christian Dior, Pierre Balmain vagy Hubert de Givenchy is, akik Lucian Lelong divatházában tervezik összeszorított fogakkal az estélyiket. Néhány skiccnél és érzékien odasimogatott anyagnál többet azonban nem kapunk a divat világából az első két epizódban, világháborús körítést viszont bőven: Dior húgát, aki az ellenállás tagja volt, elragadják az utcáról, a tervező pedig minden követ megmozgat, hogy testvérét visszaszerezze. Ezalatt egy másik tervezőzseni ugyancsak vissza akar szerezni valamit: az üzletét, amelynek nagy részét addig a Wertheimer család birtokolta, ő pedig meglátta a lehetőséget abban, hogy a zsidó család helyzete miatt némi náci rásegítéssel visszakerülhet hozzá élete munkája. Ő volt az, akiről hamarabb jut eszünkbe a kis fekete ruha, esetleg a feminizmus, mint a nácik. Az pedig, hogy Coco Chanelt náci kollaboránsként, elviselhetetlen haszonlesőként mutatja be a sorozat, percek alatt rabolja el a fókuszt a főszereplőről.
Chanelről sokan, sokféleképp meséltek már, elsődlegesen mint divatdiktátor szerepel az emberi fejekben, de előszeretettel szokták feminista ikonként is tisztelni, aki felszabadította a nőket a fűző fojtogató béklyói alól, majd nadrágot és zakót adott rájuk. Az már korábban is nyílt titok volt, hogy Chanel a második világháború alatt viszonyt folytatott egy magas rangú náci tiszttel, Hal Vaughan 2011-ben megjelent könyve (Sleeping with the Enemy: Coco Chanel’s Secret War) azonban addig nem ismert bizonyítékokat tárt fel azzal kapcsolatban, hogy Chanelt valóban beszervezték a nácik, és éveken keresztül Westminster fedőnéven működött.
Az, hogy náci kollaboráns volt, erősen árnyalta a közvélemény által alkotott képet róla, ahogy az is, hogy később az is bebizonyosodott: a francia ellenállásnak is dolgozott a tervező. Chanel megítélésének kérdése már önmagában megérne egy sorozatot, itt furcsamód Dior mellékszálaként tálalja a The New Look ezt a sztorit, ráadásul úgy, hogy végtelenül ellenszenves képet fest az ikonról: egy önző és elviselhetetlen áruló, aki a saját anyját is eladná, hogy mentse a bőrét.
És míg Chanelről rengeteg minden kiderül az első epizódokban, a Mendelsohn által alakított Dior szinte mellékszereplő: húga kiszabadításán fáradozik sokkal zsibbasztóbb tálalásban, mint amilyen a Chanel-sztori. Az 54 éves ausztrál színész nagyon jellegzetes jelenléte az egyetlen, ami érdekessé teszi a karaktert még akkor is, ha nem lenne a valóságtól teljesen elrugaszkodott állítás az sem, hogy elhibázott színészválasztásokat látunk a sorozatban. Mendelsohn ugyanis egyrészt külsőre egyáltalán nem hasonlít Diorra, az érthetetlen módon mindenkire ráerőltetett franciás angol akcentus szokás szerint elidegenítő, ráadásul egy cseppnyi testvéri kémia sincs közte és a húgát alakító Maisie Williams között.
Hogy a Trónok harca színésznőjének gyermeki arcvonásai, az, hogy gyerekszínészként épült be a köztudatba, esetleg az a tény hogy ismét a családjától elszakadó legkisebb lányt alakít, okozza-e azt, hogy hiteltelen a szerepben, nehezen eldönthető. Mindenesetre kifejezetten kizökkentő élmény, amikor az első ránézésre a nagyapjának kinéző Mendelsohn a húgának nevezi Williamset. Claes Bang a Chanelt beszervező német, Hans Günther von Dincklage szerepében nem nyújt többet annál, hogy sármos és titokzatos legyen, de Juliette Binoche legalább örömmel engedi szabadjára magát Coco Chanel talán legidegesítőbb mozgóképes változataként. Akivel azonban szokás szerint nem lehet mellélőni, az John Malkovich, aki úgy szorít háttérbe mindenkit Lelong szerepében, hogy közben a felsorolt szereplők közül érezhetően övé a legkisebb jelentőségű szál. Aki a február 14-én debütáló első három részben még nem tűnik fel, az Glenn Close, aki Carmel Snow-t, a Harper’s Bazaar nagy hatalmú főszerkesztőjét alakítja majd, rajta a világ szeme, hogy színt vigyen a kissé fásult sorozatba.
Három rész alapján megítélni egy sorozatot persze nem túl szerencsés dolog, ám érthetetlen, hogy ha már három részt szántak a nézők beetetésére, akkor miért pont egy kifejezetten lassú, fókuszálatlan és az előzetes által sugallt sorozatjelleget teljességgel nélkülöző bevezetést mutattak meg – amely nem is annyira bevezetés, hisz’ majdnem a tízrészes sorozat harmadát jelenti. Nyilván előfordulhat az is, hogy az egyébként a történet egyik izgalmas, csak nagyon szerencsétlenül megfogott aspektusát „kipipálva” most tér rá a sorozat a lényegi részre, arra, amiről valóban szólnia kéne: Christian Dior felemelkedéséről.
A kérdés csak az, hogy egy ilyen nyögvenyelős kezdés után hányan maradnak azok közül, akiket egyrészt nem győzött meg az erőtlen végeredmény, másrészt egy egészen más típusú sorozatélményre készültek. Főleg úgy, hogy minden adott volt ahhoz, hogy a The New Look valóban az év egyik legizgalmasabb sorozata legyen, ilyen esetben pedig sokkal nehezebb szemet hunyni.
The New Look, 2024, Apple TV+. 24,hu: 6/10
