Auschwitz működik.
Ez volt a címe Jeles András 2012-es színházi előadásának, de a felismerés már évtizedekkel azelőtt foglalkoztatta a holokauszttal visszatérően – legemlékezetesebben a Senkiföldje című filmjében – foglalkozó rendezőt. Hajmeresztő megfigyelése arra vonatkozik, hogy a haláltábor felépítéséhez vezető emberi készségek és tulajdonságok, az elvetemültség, erkölcs nélküliség, közöny és kispolgári pedantéria együttese nem tűnt el 1945-ben. Az állítás azonban érthető úgy is, hogy Auschwitz egyik legbotrányosabb tanulsága maga a mindennapos működés megvalósítása. Vagyis: a tömeggyilkosság infrastruktúrája zavartalanul, hatékonyan üzemelt, a pusztítás gyakorlata rendesen bonyolítható volt.
A rendező ironikus távolságtartása, részvétlen megfigyelése szatírává formálja Rudolf Höss és családja történetét, akik az egyes számú auschwitzi haláltábor szomszédságában építették fel takaros villájukat. Höss szeretett lovait, Hössné féltve gondozott rózsalugasát és a gyerekek kerti medencéjét mindössze harminc méter választotta el a tábor kerítésétől, emiatt a vonzó ingatlan lakói kisebb kompromisszumokra kényszerültek.
Az Érdekvédelmi területre fokozottan igaz, ami egyébként nyilvánvalóan minden filmre, hogy moziban érdemes megnézni, mert Maximilian Behrens és Johnnie Burn hangtervezői munkája, illetve Mica Levi zavarkeltő rezgésekből komponált kísérőzenéje igazán ott érvényesül. Voltaképpen magától értetődő megoldás idegborzoló hangkulisszát építeni a haláltábor zajától, de nem használódik el könnyen, nem válik olcsóvá, mert éppen a monotonitása veti fel azt a lehetőséget, hogy Auschwitz szomszédságában is lehet unatkozni. Ezzel pedig visszakanyarodunk Glazer szatirikus stílusához és ahhoz a sokat hangoztatott belátáshoz, hogy a nácik is csak emberek.
Persze az az állítás, hogy a „nácik is csak emberek”, önmagában annyira üres és tartalmatlan, mint egy használaton kívüli urna. Hössék családjában, különösképpen a férjénél is rémületesebb szörnyetegként lelepleződő Hedwig jellemében Glazer akkurátusan kimutatja a kispolgári ambíciót – Sandra Hüller félelmetes alakításában a nő szabályosan megsértődik, amikor Rudolfot Berlinbe vezénylik, és felmerül, hogy ki kell költözniük az álomotthonból. Az auschwitzi vezérkar ugyanakkor izgalmas intellektuális kihívásként tekint az új krematóriumok megtervezésére, és vállalati értekezleteket idéző, hosszas fejtágítókon magyarázzák egymásnak az egyre sűrűbben érkező transzportok, „adagok” eltüntetésének leghatékonyabb módozatait.
Ám Glazer korábbi filmjei alapján erősebb a gyanú, hogy a rendezőt ezúttal is a felszín vizsgálata érdekli a legjobban. Mennyi látszik, mi ismerszik meg az emberből, ha ránézünk, és hagyjuk, hogy feleljen magáért, megmagyarázza saját tetteit? Leleplező erejű-e önmagában a figyelem, illetve a kellő idő, amit a másik ember szemlélésével töltünk? A kilencvenes évek nagyhírű videóklip-rendezője az ezredfordulón készített gengszterszatírával, a Szexi döggel váltott mozifilmekre, de igazán az azt követő Születésben, valamint a 2013-as A felszín alatt-ban, az Érdekvédelmi területet megelőző nagyjátékfilmjében bontakoztatta ki saját szerzői stílusát.
Ennek lényege a ridegen precíz, kimért formaalkotás, amelyet felismerve minden angolszász kritikus Stanley Kubrick nevét szokta rebegni, illetve a történetbe ékelődő, zavaró hiányok tükrözése a hősök enigmatikus és kiismerhetetlen személyiségével. Szó sincs arról, hogy Glazer a figurák jellemének mélyrétegeire lenne kíváncsi, mert hőseinek gyakran éppen, hogy személyiségük sincs.
Talán ezért lépett el merészen az Érdekvédelmi terület forrásművétől, Martin Amis azonos című (eredetiben The Zone of Interest) regényétől, amelyben több különböző elbeszélő osztja meg az olvasóval az auschwitzi nácik berkeiben szövődő, banális szerelmi história részleteit. Amis is szatírát írt, de mások voltak az eszközei. Glazer nem kíváncsi a nácik lelkiéletére. Egy-egy remekbe szabott Amis-mondatnak ő sem tud ellenállni – a berlini náci bál vendégseregét szemlélve Höss szakmai ártalomként azon gondolkodik, hogyan tudná a leghatékonyabban elgázosítani őket –, de nem megy közel a figurákhoz. Jellemző képe a távoli, csendéletszerű, vagy inkább polgári idillt sugárzó beállítás strandoló német kisgyerekekről, kerti mulatságról, munka után elégedetten cigarettázó férfiakról.
Mégsem csak ennyi az egész. A filmképet időnként eluralja a cselekményt megszakító, riadóvörös színfolt, vagy a röntgenképek kísértetiességét idéző, fekete-fehér animáció a foglyoknak titokban almákat elrejtő cselédlányról. Formai bizonyítékai ezek annak, hogy a látszat ellenére nem a normalitás birodalmában vagyunk, nem lehetünk ott. Innen válik értelmezhetővé az is, miért bömböl folyton Hössék legkisebb gyereke, és miért hányja el magát magyarázat nélkül a táborparancsnok az utolsó jelenetben.
Nem vagyunk biztosak benne, hogy a pusztítás egyhangúságának e felfüggesztései, ezek a kilépések a „gonosz banalitásából” ne gyengítenék az összhatást. Ennek a nagyon távolságtartó, roppant kényelmetlen filmnek a rendezője mintha mégiscsak gesztust akarna tenni a nézőnek, vissza akarná igazolni, hogy a történelmi helyzetben, amelyet megmutat, esztelen rémálommá változott a valóság. Talán ennyi csak az önáltatás az Érdekvédelmi területben. Auschwitz nem hasadék volt, nem kilépés a valóságból, hanem közös emberi utunk logikus állomása.
Érdekvédelmi terület (The Zone of Interest), 2023, 105 perc. 24.hu: 8,5/10.
