Fehér fiú állt egy gördeszkán, egy fekete fiú vállát fogva húzatta magát, aki fék nélküli fixi bringán tekert. Sötét augusztusi reggel valahol Oakland lapos, csóringer részén. Gumisurrogás. A gördeszka kerekének szemcsés gördülése az aszfalton.
A fekete fiú felegyenesedett, elengedte a kormányt. A fehér fiú leakasztotta a maga kocsiját a kis szerelvényről. A fekete fiú a karját keresztbe téve megragadta a pólója alját, és felrántotta a fejére. Nem sietett, elidőzött a pólóban, miközben a következő utcalámpa halványuló fényének tócsája felé gurultak. A fekete fiú egy pillanat múlva talán teljesen lerántja a pólóját, és a farzsebébe dugja, ahonnan zászlóként lobog. A fehér fiú majd lábbal lendületet ad magának, és előrenyújtja a karját, várja a csupasz barna bőr szikráját a tenyere alatt. De egyelőre a gördeszkás srác csak siklott-csalinkázott a vak fenegyerek mögött.
A kerek ábrázatú, kellőképpen nagydarab, közepesen betépett Archy Stallings a Tropakörnyék Lemezbolt pultjánál melózott, karjában egy bizonytalan eredetű csecsemőt fogva, a rozsdabarna kordöltöny alatt narancssárga garbót viselt, amely kihangsúlyozta a nyilvánvaló, mégsem előnytelen hasonlóságát Gamerához, a japán filmművészet mutáns repülő óriásteknőséhez. A kissrácot a bal karjában dajkálta, közben a szabad jobb kezével a Benezra-hagyaték tizenöt ládájából éppen a nyolcadikat böngészte, mivel abban neki való jazzlemezek voltak, igazi hasaalja jazz, szaftos és funkyval zsíros. Electric Byrd (Blue Note, 1970). Johnny Hammond. Melvin Sparks első két szólólemeze. Charles Kynard: Wa-Tu-Wa-Zui (Prestige, 1971). Leltározás közben is az elhunyt egyik lemezét hallgatta, Airto Fingersének (CTI, 1972) újszerű állapotú, kvadrofon nyomását, ami az üzlet megbízható Quadaptorján szólt, ezen a klassz kütyün, amit Nat Jaffe mentett ki egy kukából, aztán ő, Archy újított fel, az egykori katonai helikopter-műszerész, akinek a San Franciscó-i Állami Főiskolán megszerzett kreditjei – amikor legutóbb nem volt rest megnézni – egy elektromérnöki diploma 37,5%-át érték.
A mindent leleplező, egyenletes tónusú East Bay-i fény felé, amely éles és megbocsátó, mindig megmondja neked az igazat egy lemez állapotáról. (Noha Nat Jaffe állította, hogy nem a fény a kritikus elem, hanem az ablak, a böszme pittsburghi táblaüveg, ami be lett oltva a kamu minden formája ellen abban a hatvan-akárhány éves időszakban, amikor a Tropakörnyék Lemezbolt jelenlegi helyisége még Spencer Borbélyüzlete néven üzemelt.)
Archy csukott szemmel bólogatott, ringatta a baba súlya, a Ringo Thielmann bőgőszólamából áradó zsírszag, Elsabet Getachew szemének emléke, ahogy előző nap leszopta a Sába Királynője etióp étterem privát helyiségében. A lány alsó ajkának láncgörbéje, a nyelvének hegye, miközben az ő farka E-húrján addisz-abebázott. Archy bólogatott, ringatózott, azt érezte ezen a szombat reggelen, mielőtt a szomszédság csizmái rossz hírrel trappolják tele a küszöböt, hogy szívesen így maradna egész nap, örökké.
– Csóró Bob Benezra – mondta Archy a bizonytalan babának. – Nem ismertem, de sajnálom a tagot, hogy itt kellett hagynia ezt a sok gyönyörű lemezt. Ezért szükségszerű, hogy ateista legyek, Rolando: mert látom ezt a sok klassz bakelitet, amit szegény fickónak itt kellett hagyni. – A baba elég idős, éppen ideje, hogy elkezdjen ismerkedni a határokkal, a jeges igazsággal, az élet-halál tényekkel. – Milyen mennyország az, ahová nem viheted magaddal a lemezeidet?
A baba megérthette, hogy költői kérdés, mert nem is próbált válaszolni.
*
Nat Jaffe felhővel a feje felett ment be melózni, ahogy tizenegyből ötször, vagy legyünk nagylelkűek, kilencből négyszer. Rosszkedve a fejére húzott szkafandersisak volt, szegény Nat pedig csapdába esett benne, azt se tudta, belélegezhető-e a légkör, nincs mérőóra, ami mutassa, mikor fogy el a levegője.
Leszegett fejjel rontott be, halkan dúdolva magában; egy amúgy béna, friss popdal érdekes akkordváltását dúdolta; dühös levelet dúdolt a kétsaroknyira lévő műkörmös slendrián főbérlőjének vagy az Oakland Tribune szerkesztőjének, amelynek levélrovatát gyakorta színesítette a haragja; egy új elmélet első darabkáit dúdolta a bossa nova és a francia új hullám filmjei közti kétoldalú kapcsolatról; akkor is dúdolt, amikor nem adott ki hangot, amikor aludt, mert egy vezeték Nathaniel Jaffe csontjainak mélyén folyamatosan rezonált.
Becsukta az ajtót, belülről bezárta, letette a rekeszt a pultra, a fekete alapon szürke halszálkás puhakalapját felakasztotta a kilenc kétágú acélhorog egyikére, amelyek szintén Spencer Borbélyüzletének napjaiból maradtak. Ujjával a hajába túrt, ami sűrűbb volt Archyénál, bár a homlokánál ritkult. Odafordult, megigazította a nyakkendőjét – dzsesszesen széles, fekete alapon ezüstpöttyös –, és szemrevételezte a nyolcadik láda állapotát. A fejét párszor megmozgatta nyakízületein, mintha a csontrecsegtetéssel és a nyújtással kiereszthetné magából azt, ami dúdolásra készteti.
Kétségtelenül nem sikerült túl élethűre, Archy szerint inkább a baseballjátékos Mookie Wilsonra hasonlított, de nem lehet könnyű portrét festeni ezer darab másfél centis gyöngyre, Julius Jaffén kívül keveseknek jutna egyáltalán eszébe, nemhogy meg is próbálják. Egy perc múlva Archy a vécé öblítését hallotta, majd dühös köhögést, aztán Julie apja jött vissza az eladótérbe, hogy rágyújtson egy újabb napra.
– Az kinek a babája? – kérdezte.
– Kinek a mije? – kérdezett vissza Archy.
Nat elhúzta a tolózárat a bejárati ajtóról, és megfordította a táblát, hogy közölje a világgal, a Tropakörnyék kinyitott. Megint megtúráztatta a koponyáját a gerincoszlopa tetején, dúdolt kicsit, újfent köhögött. Szinte sugárzó rosszindulattal fordult a társához. – Totál megszívtuk.
– Statisztikailag nézve ez nagyon valószínű – felelte Archy. – De ez esetben pontosan miért is?
– Most jövök Singletarytől.
Ők Mr. Garnet Singletarytől bérelték az üzlethelyiséget, a Fukszkirálytól, aki különféle testrészeken villogtatható fukszokat árult háromajtónyira a lemezbolttól. Övé volt az egész háztömb, plusz még vagy tucatnyi ingatlan Oakland nyugati részén. Kis üzlethelyiségek.
Soha egy dollártól se vált meg, hogy a lemezbolt tárolóiban böngésszen, mégis rendszeres vendég volt, pár naponta beugrott auditálni. Felügyelni az igazság és kamu egyensúlyát a helyi áramlatban.
– Igen? És mit mondott Singletary? – érdeklődött Archy.
– Hogy megszívtuk. Most komolyan, minek van nálad egy baba?
Archy lenézett Rolando Englishre, erre a kék rugdalózóba dugott, majd sárga pamuttakaróba csavart rozsdabarna fiatalemberre, akinek édes kis szája volt, és puha, barna, göndör fürtjei csapzottan tapadtak a fejéhez. Archy megemelte Rolando Englisht, és kellemes loccsanást hallott. Rolando English anyja, Aisha a Fukszkirály lánya volt. Archy felajánlotta Aishának, hogy délelőtt vigyáz Rolandóra, esetleg beszerez neki pár holmit és a többi. A felesége az első gyereküket várta, és a vészesen közelgő apaság kilátására Archy úgy vélte, érdemes némi gyakorlatot szereznie még október elseje előtt, amikorra ki volt írva a szülés, mert ez talán enyhítene azon a sokkon, hogy harminchat évesen hirtelen gyakorló apaszerepben találja magát. Így aztán Rolandóval elruccant a Walgreensbe, és egy ilyen szép augusztusi reggelen egyáltalán nem bánta a sétát. Aisha pénzéből harminc dolcsit elköltött pelenkára, törlőkendőre, bébitápszerre, üvegre és egy csomag Nuk cumira – Aisha adott neki egy listát –, majd leült ott a Walgreens előtt a buszmegállóban, ahol ő meg Rolando English együttesen lecseréltek egy büdi pelenkát, majd pedig falatoztak egyet, Archy betolt egy zacskó csokimázas lyukat a Miafánk a Mennyekben-ből, Rolando Englishnek pedig meg kellett elégednie egy kupica Gerber Good Start tápszerrel.
– Összefutottam Singletaryvel.
– És információt osztott meg veled?
Nat megfordította a rekeszt, amit behozott, egy Chiquita rekeszt, és lustán elkezdte lapozni a benne levő harmincöt-negyven bakelitlemezt. Archy először azt hitte, Nat otthonról hozta a dobozt, a saját gyűjteményéből szemezte ki, amit el akar passzolni, vagy hazavitt egy adagot alaposabban megvizsgálni, mivel a tulajdonosok magángyűjteménye és az üzlet készlete közti határt lelkiismeretes lazasággal kezelték. Ám aztán látta, hogy csupa tucatlemez. Egy Juice Newton, egy késői, pocsék Commodores, egy Gondos Bocsok karácsonyi lemez. Szemét, lom, egy garázsvásár keserű üledéke. Az üzlettársakat állandóan hívogatták megárvult lemezgyűjtemények, amelyeket sorsukra hagytak valahol, olyan vészjelet küldtek, amit csak Nat és Archy érzékelt. „Még az Antarktiszról is egy doboz gramofonlemezzel jönne vissza”, mondta egyszer Aviva Roth-Jaffe a férjéről.
– „Andy Gibb” – mondta Nat, még arra sem véve a fáradságot, hogy a megvetés ballasztját akassza a szavakra, pusztán szellemidézőjelbe tette a nevet, mintha ismert álnév lenne. Kivette az After Dark című albumot (RSO, 1980), és Rolando English kíváncsi szeme elé tartotta. – Csíped Andy Gibbet, Rolando?
Rolando English láthatóan jóval nyitottabban állt hozzá a legfiatalabb Gibb fivér utolsó nagylemezéhez, mint a kérdező.
– Elismerem, hogy aranyos – mondta Nat, a tónusával azt sugallva, hogy ennél tovább nem hajlandó menni, mintha Archyval vitatkoztak volna, pedig Archynak ez nem rémlett.
Michael Chabon: Telegraph Avenue
Fordította: Pék Zoltán
21. Század Kiadó, 2022
