Milyen jó, hogy a Hollywoodban is szerencsét próbáló dánok néha hazatérnek, hogy ledobják az amerikai korlátokat meg a giccset, és alkossanak valami sokkal testhezállóbbat. Ezúttal például egy történelmi eposz köntösébe bújtatott kosztümös dán westernt.
A veterán Kahlen kapitány szerepét mintha Mads Mikkelsennek írták volna. Ez mondjuk furcsamód az összes általa alakított karakterről elmondható. Talán jellegzetes arcvonásai állnak a háttérben,
Mindenesetre hiába gyömöszölte Hollywood a rosszfiúk kategóriájába – és hiába játszotta végig az elmúlt években becsületesen James Bond, Dr. Strange, Dumbledore majd Indiana Jones ördögibbnél ördögibb ellenségeit, A fattyúban az első pillanattól kezdve meggyőzően hozza a makacs, de tisztességes, törvényekben végletekig hívő veterán katona szerepét. Szerencsére hazájában szívesen bízzák rá a drámai hős szerepét, A vadászat és a Még egy kört mindenkinek nemzetközi sikere pedig talán lassan az amerikai filmkészítőket is ráébreszti, mit hagynak ki. Addig is maradnak a dán filmek, A fattyú pedig már nem is az első alkalom, hogy Nikolaj Arcel író-rendezővel bebizonyították, lehet még újat alkotni a kosztümös drámák terén. A páros ugyanis a 2012-es Egy veszedelmes viszony című filmmel már megmutatta, milyen jól áll nekik a 18. századi Dánia, be is zsebeltek érte egy Oscar-jelölést. Arcel szintén nem idegen Amerikában, rendezőként 2017-ben a Stephen King regényciklusára alapuló A setét toronnyal mutatkozott be, ami azonban elég nagy bukás lett. Sebaj, most visszatért a hazájába, hogy olyasmit csináljon, amihez nagyon ért.
A 18. századi Dániában ezúttal több minden is bűzlik: mikor a szegény háborús veterán, Ludvig von Kahlen az uralkodó elé járul, hogy felajánlja szolgálatait, a királyig el sem jut. Egy szobányi pöffeszkedő nemessel találja szemben magát, akik közlik vele, hogy a király nem óhajt több pénzt fektetni a Jütland-félsziget betelepítésébe. Márpedig a kapitánynak megingathatatlan meggyőződése, hogy ő képes lesz megművelni az ország egyik legzordabb pusztaságát, amivel azelőtt senki sem járt még sikerrel. Ha sikerül, kolóniát alapítana a lápvidéken. A kincstártól lenéző pillantások közepette engedélyt kap ugyan, hogy megpróbálkozzon a dologgal, pénzt azonban nem. Persze, legyintenek a nemesek, ha sikerül bevetni az évszázadok óta kopár földet, kaphat nemesi rangot – legalább elmondhatják a királynak, hogy valaki próbálkozik.
Így hát kevéske járadékával, kopott ruháival és gondosan fényezett kitüntetésével elindul, hogy véghez vigye a lehetetlent. Egy hajadon szolgálólány gyermekeként (ezért a filmcím) röpke huszonöt év elszánt szolgálattal küzdötte fel magát a kapitányi rangig, mit neki némi kegyetlen pusztaság? Ida Jessen megtörtént eseményeket feldolgozó regényéből Arcel készítette el a forgatókönyvet Anders Thomas Jensen (Ádám almái, Az igazság bajnokai) segítségével. Kahlen kapitány valós alak, bár nem sokat tudni róla. De miért érdekes ma a története?
Talán az igazságban bízó kisember és az úgyis mindig felül kerekedő felsőosztály harca ragadta meg az alkotókat. A lápvidékre érve ugyanis Kahlen kapitánynak nem csak a természeti elemekkel gyűlik meg a baja: a területen a zsarnoki Frederik De Schinkel főbíró uralkodik. Hiába a kincstári engedély, a király keze, úgy tűnik, nem ér el a jütlandi pusztáig, a gazdag földesúr itt mindent megtehet, és meg is tesz a hatalma megóvásáért. A film durva korképet fest a 18. századról, ahol a származás jelent mindent, a kiszolgáltatottak sorsa pedig az elkerülhetetlen szenvedés.
Egy kissé bágyadt szálon a rasszizmus kérdését is felvillantja a történet, mikor a kapitány földjére téved egy cigány kislány, AnMai Mus. Az öntörvényű kis csavargó először csirkét lopni látogat Kahlen házához, hamarosan azonban megtetszik neki a kapitány, és bekönyörgi magát a háztartásba. Innentől kezdve mindenki rossz szemmel nézi a sötét bőrű kislányt, a babonás szolgák és telepesek úgy tartják, hogy balszerencsét hoz a jelenléte, Kahlen pedig hamarosan dönteni kényszerül, enged-e a falusiak előítéleteinek.
Történelmi eposz lévén ez a film leginkább egy viktoriánus regény olvasásának élményét adja; tűkön ülve izgulásra, vad akciójelenetekre vagy pörgős párbeszédekre nem érdemes számítani.
Ez azonban három dolog miatt nem lesz egy percig sem unalmas.
Egyrészt bármilyen kegyetlenül kopár a lápvidék, olyan gyönyörű felvételek illusztrálják a hamuszürke égbolt alatt, a semmibe nyúló pusztán folytatott harcot az elemekkel, hogy az embernek kedve támad beköltözni a morózus kapitány mellé a vakolatlan, rideg kőházba. Annak ellenére elképesztő a Rasmus Videbæk operatőri munkáját dicsérő látvány, hogy a színeket majdnem teljesen mellőzi: a föld homokbarna, az ég piszkosfehér, más meg nincs. Éles kontraszt, mikor főhősünk a szomszéd földesúr impozáns villájába téved: ott aztán a részletgazdag díszletek, csodálatos ruhák és esztétikai magasságokba emelkedő terítékek illusztrálják a gazdagságot.
Másrészt a krumplifigyelés közben azért szépen lassan annak is tanúi lehetünk, hogy áll össze a megözvegyült fiatal házvezetőnő, a befogadott cigány kislány és az emberi érzelmeket fel-felvillantó Kahlen egy szokatlan kis mozaikcsaláddá. Nézőként legkésőbb a De Schinkellel való első találkozásakor feltűnik az a csekélynek aligha nevezhető ellentmondás, hogy míg Kahlen leghőbb vágya, hogy nemesi rangot szerezzen, addig ki nem állhatja a gazdagokat, és a státusszal járó felesleges cicomát meg mellébeszélést.
Ezek közül mondjuk egy is izgalmas lett volna, és míg a befogadott roma kislány szála sokszor kissé túl Disney-szerű, és inkább didaktikus, mint megható, addig a házvezetőnő, Ann Barbara egyre inkább előtérbe kerülő alakja és történetíve tényleg lebilincselő – ahogy az őt alakító Amanda Collin játéka is. Egy idő után elgondolkodik az ember, nem ő-e igazából a film főszereplője, akit a kapitány külső szemszögéből követünk végig. Kahlennél egész biztosan nagyobb áldozatokat hoz és bátrabb lépéseket tesz a történet során.
Harmadrészt pedig ott van a tenyérbemászó, kegyetlen, zsarnoki szomszéd, Frederik De Schinkel, aki nem hagyja unatkozni a kapitányt, és így a nézőt sem. „Az élet káosz” – vallja, és szemrebbenés nélkül forgat fel mindent, hogy Kahlen missziója kudarcba fulladjon, és ő maradhasson a fejetlenség ura. Ez az egyre inkább elfajuló harc nem tartogat meglepő fordulatokat, cserébe eléggé leegyszerűsíti a karaktereit Jóra és Rosszra. Amíg Mikkelsen westerni hőse már-már kínosan egyenes háttal tűr minden megpróbáltatást, addig a Simon Bennebjerg által egyébként remekül megformált arrogáns bíró szinte rajzfilmesen gonosz: iszik, kegyetlen a szolgáival, leendő feleségét semmibe veszi, és megerőszakolja a szobalányait.
Az őrületig fokozódó és véres bosszúba torkolló küzdelem egyik fordulata sem újdonság, mégsem unalmas nézni, még ha a vége felé kezd is hosszúra nyúlni a történet.
De a film hossza nem válik zavaróvá, mert tulajdonképpen az idő is fontos szereplője a történetnek. A lassú, egész életen át tartó küzdelem, melynek végére kissé elkésve a kapitány is ráébred, hogy talán mégsem a nemesi cím és a rizsparóka a lényeg. A történet ennek ellenére nem feltétlenül tragikus. Inkább emberi.
A cikkben korábban Oscar-jelöltként hivatkoztunk a filmre, ám a legjobb idegen nyelvű film kategória hivatalos jelöltei közé már nem került be.
A fattyú (Bastarden), 2023, 122 perc. 24.hu: 7/10.
