Szlovákiából jött az új magyar film, ami nálunk most aligha készülhetne el

Prikler Mátyás a legjobb fiatal magyar rendező, akire nem szoktunk gondolni. Azért nem emlegetjük sűrűbben, mert Pozsonyban született, és szlovák gyártású filmeket rendez. Ezek azonban félig magyar filmek, nemcsak Prikler kettős identitása miatt, hanem azért is, mert részben magyar nyelvűek, és magyar színészek is játszanak bennük. Eközben Prikler producerként bekapcsolódott a magyar filmgyártásba is: segített a Külön falka gyártásában, és jelentős része volt abban, hogy a Magyarázat mindenre Szlovákiából nyert utómunka-támogatást.

Mindez persze filmipari háttérmunka, nem is lenne annyira izgalmas, ha nem arra a folyamatra mutatna rá, hogy az új magyar filmek egy része – mondjuk azt, hogy az aktuális, társadalmilag érzékenyebb, nagyobb kockázatot vállaló filmek – most a hazainál kevésbé átpolitizált szlovák filmtámogatási rendszertől remélhetnek pénzt.

Eközben ott vannak azok a szlovák filmek is, amelyek akár Magyarországon is játszódhatnának, mert a felvetett problémák a sajátjaink is. Ilyen Prikler második nagyjátékfilmes rendezése, a Hatalom.

Úgy kezdődik, hogy egy kormánytag vadászbalesetben agyonlő egy falusi fiút. Úgy folytatódik, hogy a kormányhoz közel álló, de pontosan meg nem nevezett rendvédelmi hivatal (talán a titkosszolgálat? – Kelet-Európában nem könnyű eligazodni e gyanús hatalmi szervek között) intézőt küld a vadászbaleset eltussolására. A gyilkos fegyver ugyanis annak a miniszternek a kezében sült el, akit az Európai Unió soros elnökségét ellátó szlovák kormány az uniós vízügyi hivatal élére jelöl, és komoly külpolitikai presztízst vár a megválasztásától. A miniszter ráadásul rokonszenves nézeteket hangoztat az európai vizek védelméről, az erőforrások igazságos elosztásáról. Senki sem akarhatja, hogy ennek a derék embernek le kelljen lépnie a politikai porondról azért, mert véletlenül megölt valakit.

Prikler politikai thrillerként kezdi el felépíteni a Hatalom történetét, de társadalmi tablóvá szélesíti, ezzel háttérbe is szorítja műfaji karakterét. Ez a megoldás nem idegen tőle: első, több mint tíz éve bemutatott nagyjátékfilmje, a Köszönöm, jól! egy gyerekei által idősotthonba kényszerített férfi központi története mellett két másik cselekményszálat is bonyolított, hogy együttesen állíthasson valamit napjaink szlovák közállapotairól, közérzetéről. A Hatalom hasonlóan működik, az intéző és a miniszter karakterén kívül megismerjük az áldozat családja és az ügyben nyomozni kezdő újságíró nézőpontját is. A hangsúly ugyanakkor az intézőn marad, az ő személyisége, motivációi érdeklik legjobban Priklert és Marek Lescák társ-forgatókönyvírót.

Lebilincselő lenne feltárni, hogyan számol el a lelkiismeretével a férfi, akinek napi feladatai közé tartozik a politikai akarat érdekében elkövetett zsarolás és megvesztegetés, miközben láthatóan nem sokat törődik vele, az ügy, amelyben éppen eljár, a közösség javát szolgálja-e. Teszi, amit mondanak neki. Prikler viszont megkerüli ezt a kérdést: a felütésben látható vadászbaleset után rögtön úgy találkozunk a Steiner nevű intézővel, hogy egyúttal azt is megtudjuk, halálos beteg, hónapjai vannak hátra mindössze. Feladatát így gépiesen, egyre rosszabb egészségi állapotban próbálja teljesíteni, és igyekszik előre gondoskodni a családjáról arra az időre, amikor ő már nem lesz velük.

Ezzel a kétélű írói ötlettel Steiner egyszerre kerül közelebb hozzánk – elvégre kivel éreznének együtt a nézők, ha nem egy halálos beteg szereplővel? –, és válik egysíkúbbá a karaktere. Esetében ugyanis már nyilvánvalóan nincs helye a szakmájával kapcsolatos kételyeknek, megingásnak.

Steiner szenvtelenül végzi a piszkos munkát, az őt alakító Hajdu Szabolcs gyűröttsége, rezignáltsága – és egyáltalán, a magyar közönség számára ismerős és otthonos jelenléte – mégis hétköznapivá teszi a karaktert.

A filmes pályáját színészi munkákkal kezdő, majd rendezőként nevet szerzett Hajduról saját, 2016-os rendezése, az Ernelláék Farkaséknál bizonyította be újra, hogy remek színésszé érett, azóta szerencsére ebben a minőségében is gyakrabban foglalkoztatják. Most azzal szembesít, hogy bármelyikünkből válhatna a rendszer fogaskereke, éppen olyan egyszerű, szinte említésre sem méltó, csendesen tragikus módon, ahogy valakin elhatalmasodik a halálos kór. Egymást tükrözi az egyén és a társadalom betegsége: világos párhuzam, de a Hatalomban kissé kimódolt.

Ennek a tisztán fogalmazó, kiábrándult filmnek más tekintetben is az enyhe mesterkéltség, kiszámítottság az egyetlen, igaz, feltűnő problémája. Amíg a Köszönöm, jól! a román új hullám filmjeiben megszokott, remegő, intim kézi kamerával hozta létre a maga nyomasztó, kelet-európai kisrealizmusát, addig a Hatalom hosszabb, artisztikusabb beállításokból épül fel. Szinte ráirányítja a figyelmünket, hogy az alkotók nehezet, súlyosat akarnak mondani nehéz és súlyos helyzetünkről, és az efféle önleleplezés, szolid hivalkodás mindig gyengíti az állítás erejét.

Mégis vegyük észre: a Hatalom kisebb hibáival, egyenetlenségeivel együtt is bátrabban foglalkozik társadalmi problémákkal, azok részeként pedig korrupt politikai gyakorlatokkal, mint bármelyik mai magyar film.

Szerencsétlen közállapotokat mutat be, mégis szerencsésebbnek mutatja a miénknél azt a kulturális intézményrendszert, amely hátteret biztosított az elkészítéséhez.

Hatalom (Moc), 2023, 94 perc. 24.hu: 7/10.