A gonoszságról könyvet írni nem egy derűs feladat. Hogyan jött az ötlet?
Kezdésnek egy kis háttér. Igazságügyi pszichiáter és terapeuta vagyok. Egy olyan szakember – legalábbis az Egyesült Királyságban –, aki a bíróságon szakértői tanúvallomásokat tesz jogi ügyekben, emellett pedig olyan emberek mentális gondozását végzi, akik súlyos erőszakos bűncselekményeket követtek el, amikor mentálisan rossz állapotban voltak. Az Egyesült Királyságban elég sok úgynevezett emelt biztonsági fokozatú kórház működik – ezekben nagyrészt erőszakos bűnelkövetőket, valamint kisebb részben olyan civil pszichés betegeket kezelnek, akik veszélyesek a betegtársaikra a pszichiátriai osztályokon –, illetve a börtönökben is van némi mentális egészségügyi gondozás. Nagyon hosszú időn át dolgoztam erőszakos bűnelkövetőkkel egyéni és csoportterapeutaként egyaránt, ebben a minőségemben sokat publikáltam is tudományos folyóiratokban, de szerettem volna valami olyat is írni, ami a szélesebb olvasóközönség számára is hozzáférhető. Viszont nagyon küzdöttem azzal, hogy megtaláljam a mondandómhoz a hangnemet – ez kimondottan nehezen ment. Van viszont egy barátnőm, Eileen Horne, aki tévéproducer, profi történetmesélő, és saját jogán is író. Ő vetette fel, hogy segít nekem ebben, én pedig nagy örömmel mondtam igent. Úgy dolgoztunk együtt, hogy elmeséltem neki kis történetdarabkákat, amikre emlékeztem emberek történeteiből, akikkel ez alatt a harminc különös év alatt együtt dolgoztam, majd Eileen megformálta a könyv történeteit, hogy az olvasók egy kicsit beláthassanak ebbe a világba, és találkozzanak azokkal az emberekkel, akikkel dolgozom.
Mi volt a cél, milyen könyvet szeretett volna írni?
Az évek során rengeteget tanultam az emberi elme összetettségéről. Különösen érdekelt a gonosz természete, a gonoszság, mint olyan. Hogyan lehet az, hogy egyes emberi lények megengedik maguknak, hogy szörnyű dolgokat tegyenek? Az emberektől, akikkel dolgoztam, sokat tanulhattam erről a témáról, annak komplexitásáról. Szeretném a könyvvel arra hívni az embereket, hogy jöjjenek közelebb ezekhez az emberekhez, nézzék meg őket közelebbről – mert jellemzően azokat az embereket, akik szörnyű erőszakos bűncselekményeket követtek el, szörnyetegként ábrázolják. Ami nem vág össze a saját tapasztalataimmal.
Arra hívom az olvasókat, hogy lássák meg, igenis lehetséges a párbeszéd olyan emberekkel is, akik szörnyű dolgokat követtek el. Ami nagyon fontos ahhoz, hogy megértsük, miért tették, amit tettek, a megértés pedig segíthet megelőzni a hasonló tragédiákat a jövőben.
Valójában tehát mindannyiunk érdeke, hogy ilyen terápiás tereket biztosítsunk, ahol feltárhatjuk az emberi erőszakot.
Az egyik páciense azt mondja a könyvben, hogy ő már nem akar többet beszélni arról, ami történt, „mert minden azért történt, mert rossz ember vagyok.” Mintha tökéletesen megfogalmazta volna a társadalom tipikus véleményét erről az egész jelenségről. Hiszen annyira adja magát, hogy lerendezzük ezt annyival, hogy van néhány férges alma minden kosárban, ez van. Miért fontos megváltoztatni ezt a felfogást?
Több okból is érdemes. Először is: az emberek, akik erőszakos bűncselekményeket követtek el, eltöltenek valamennyi időt börtönben vagy magas biztonsági fokozatú kórházakban ugyan, de utána az életüket ugyanúgy a társadalomba visszatérve fogják élni. A legtöbbjüket nem fogjuk egy életen át fogva tartani. Így tehát dolgoznunk kell azon, hogy ezek az emberek képesek legyenek megőrizni a lelki egyensúlyukat – egyszerűen azért, hogy csökkentsük annak a kockázatát, hogy valaha újra erőszakos bűncselekményt kövessenek el. Ennek egyik módja az emberek mentális egészségének javítása. Ha megértjük, hogy a mentális problémáik miként járultak hozzá az erőszakhoz, az a kockázat csökkentése irányába hathat. Másrészt pedig minél többet tanultam az erőszakos bűncselekményekről, annál inkább rájöttem,
hogy valójában nagyon, extrém mód ritkán, sőt, megkockáztatom, szinte soha nem fordul elő, hogy az emberek azért követnek el erőszakos bűncselekményeket, mert rossz emberek.
Az erőszakig egy teljes történet vezet, és ha tényleg szeretnénk megelőzni az erőszakot, akkor ismernünk kell ennek a történetnek minden egyes részletét.
Azon kívül, hogy „egyszerűen csak rossz emberek”, mik a leggyakoribb tévhitek az erőszakos bűnelkövetőkről?
Valóban az a leggyakoribb: hogy ők rossz emberek, mindig is rossz emberek voltak, és semmit sem tehetsz értük. Ami egyszerűen nem igaz. Sok ember, aki szörnyű erőszakot követett el, soha korábban nem volt erőszakos. Ez sokakat meglephet, de tényleg így van. És ez különösen igaz a súlyos mentális betegségekben szenvedőkre. Többekkel találkoztam, akiknek még soha nem volt bajuk a rendőrséggel, mígnem egyszer csak gyilkosságot követtek el, általában erősen zavart lelkiállapotban. Ehhez kapcsolódik a második leggyakoribb mítosz: sokan azt hiszik, hogy az erőszakos cselekményeket elkövető emberek folyamatosan, minden pillanatban veszélyesek, akik naphosszat azon gondolkodnak, hogy mit kövessenek el. Ez nonszensz, mert az erőszakos cselekedet ezeknek az embereknek ritka és nagy jelentőségű dolog, ami azért történt meg, mert egy sor rizikófaktor egy szörnyű kombinációban állt össze, gyakran olyan formában, amit meglehetősen nehéz lett volna megjósolni. A legtöbbször nem öncélú erőszakról van szó. Az erőszak kommunikáció. Szörnyű módja a kommunikációnak, de kommunikáció az áldozattal és talán a társadalom egészével. Meg kell találnunk, és meg kell értenünk, mit kommunikál az elkövető. A könyv egyik fontos gondolata a biciklilakat-metafora: az erőszak jellemzően akkor tör ki, ha bizonyos számú kockázati tényező a megfelelő sorrendben, a megfelelő időben együtt áll, mint számok a biciklizáron. A könyvem nagy része valójában az erőszak kockázati tényezőinek feltárásáról szól.
Mondana néhányat?
Van néhány nagyon általános dolog. Például, hogy a legtöbb erőszakot a fiatalabbak követik el. Idős embereknél ritka az erőszak. Előfordul, de ritka. Aztán: férfinak lenni is kockázati tényező. Persze az, hogy a legtöbb erőszakos bűncselekményt férfiak követik el, nem jelenti azt, hogy minden férfi erőszakos lenne, sőt, a nagy részük nem az. Ugyanakkor van valami a férfiségben, ami bizonyos körülmények között az erőszak rizikófaktorává válhat. És ez az egész világon így van, nincs olyan ország vagy kultúra, ahol ez ne lenne így.
Azt gondolom, hogy a huszonegyedik századi tudományos vizsgálódásnak kiemelten fontos feladata, hogy megpróbáljuk megérteni, melyik az a része a férfiasságnak, amely nagyon veszélyessé tud válni.
Egy következő kockázati tényező a szerhasználat. Kiemelten sok erőszakos bűncselekményt követnek el olyan emberek, akik kábítószer vagy alkohol hatása alatt állnak. Ebből következik, hogy a drog- és alkoholstratégiáinkat drámaian javítani kell. Rizikófaktor még – és az egyik olyan terület, amely különösen érdekel – a traumának való kitettség: tudjuk, hogy a különféle gyermekkori traumáknak, fizikai bántalmazásnak, elhanyagolásnak való kitettség később növelheti az erőszakossá válás kockázatát. Nyilván nem mindenkinél, de ez is egy kockázati tényező, főként más kockázati tényezőkkel kombinálva. Nagyjából ezek azok a tényezők, amelyekre, ha kiemelten figyelünk, talán időben sikerül beavatkozni. Amivel sokkal többet tehetünk az erőszakos bűncselekmények visszaszorításáért, mint azzal, ha letudjuk annyival a kérdést, hogy ezek az emberek ilyenek és kész.
Biztos vagyok benne, hogy ezekre a kockázati tényezőkre sokan azt mondják, jó-jó, sokan voltak kitéve ilyen körülményeknek, mégsem lettek erőszakosak. Ha jól értem, ebben a kérdésben a kulcs ez a bizonyos biciklizár-kérdés: ha egy bizonyos fatális rendszerbe rendeződnek ezek a rizikófaktorok, kész a baj, ha nem, akkor lehet, hogy ez sosem következik be.
Pontosan. Illetve van itt még valami: a reziliencia, a lelki ellenállóképesség és a pszichés védőfaktorok, amelyek az embereket körülveszik. Erőszakos bűnelkövetőkké leginkább olyan gyerekek és fiatalok válnak, akik a tornyosuló rizikófaktorok mellett soha nem kaptak semmilyen segítséget.
A könyvét olvasva szinte az rajzolódik ki, hogy gonosz talán nem is létezik.
Ez valami olyasmi, amin én magam is sokat gondolkodom. Van két gondolat, amire folyamatosan visszatérek. Az egyik az, hogy a gonoszság a jóság hiánya. Ez abszolút érvényes az emberekre, akikkel dolgoztam: nekik hiányzott a jóság az életükből, hiányzott az öröm, az élvezet, a kreativitás, tehát egyfajta űr volt ott, ahol a jónak kellett volna lennie. A másik visszatérő gondolatom erről az, hogy a gonoszt inkább melléknévként kell érteni, nem pedig főnévként. Illetve azt hiszem, a gonoszság valóban egy mentális állapot, amelybe mindannyian ugyanúgy bekerülhetünk, ahogy a jóság állapotába. Így gondolni a gonoszságra, azt hiszem, hasznosabb, mint az az elképzelés, hogy a gonosz egyfajta hátborzongató szörny a világban, ami elkapja az embereket, és szörnyű dolgokra készteti őket.
Ugyan az előbb is említette és a könyvben is szó esik róla, hogy az erőszakos bűnelkövetők többsége férfi, a könyvében ugyanannyi nő történetét meséli el, mint ahány férfiét. Milyenek ezek a nők, miben különböznek a történeteik a férfiakétól?
Az erőszakossá váló nők gyakran olyan embereket választanak áldozatuknak, akik kiszolgáltatottak, például gyerekeket, általában a saját gyermekeiket. Eleve jellegzetes eltérés, hogy a női elkövetők jellemzően családban élnek, míg az erőszakos bűncselekményeket elkövető férfiak jellemzően magányos, elszigetelt emberek. Az is fontos különbség az erőszakos bűnöket elkövető nők és férfiak között, hogy bár mindkét csoportra jellemző a traumatizált gyerekkor, a nőkre sokkal jellemzőbb, hogy a traumát már felnőttként szenvedik el. Mindezen túl a nők által elkövetett erőszakos bűncselekményeket még nagyobb tabu övezi, mint a férfiak által elkövetetteket, így nincs alkalmuk beszélni a tetteikről. De ezektől eltekintve összességében mégis azt gondolom,
hogy a női és a férfi elkövetők sokkal több dologban hasonlítanak egymásra, mint amennyiben különböznek. Amikor a nők erőszakot követnek el, azokat a férfiakhoz nagyon hasonló módon teszik. A számuk sokkal kevesebb – de amikor megteszik, ugyanúgy csinálják, mint a férfiak.
Nyilván bonyolult kérdés ez, de ön mit gondol, mi lehet az oka, hogy a nők jóval kisebb számban követnek el extrém erőszakot?
Van néhány elméletem. Az egyik például az, hogy a nőkkel, nőiséggel kapcsolatos társadalmi konstrukciók erősen közösségi jellegűek, így nekik erőszakossá válni azt is jelenti, hogy társadalmi normáknak, a közösségi együttélés szabályainak egész sorát sértik meg vele. Miközben a férfierőszakot sok esetben normalizálja a tény, hogy az elkövető férfi.
„A fiúk már csak fiúk maradnak?”
Vagy legalábbis ezen hiedelmek úgy tartják, egy „igazi”, „tisztességes” férfiben jelen van az erőszak. Ha tiszteletreméltó férfi vagy, akkor, ha a becsületed megsértik, annak helyreállításáért nem szégyen, sőt, belefér egy kis erőszak. Ez a hiedelemrendszer a nőkre nem érvényes. Ha egy nőt szégyen ér, a tisztességük visszaállításának eszközéül jellemzően nem az erőszakot fogják választani, sokkal nagyobb eséllyel fejlesztik, mondjuk, a külsejüket vagy valamely olyan képességüket, ami a gondoskodásról szól, akár versengővé is válnak ezeken a területeken. Emellett sokan érvelnek úgy is, hogy rengeteg védőfaktor van, amelyek a felnövő nők számára elérhetők, míg a férfiak számára nem: a nőknek sokkal több lehetőségük van kapcsolódni másokkal, sokkal több lehetőségük van az érzelmeik kifejezésére, és arra is, hogy megtanulják kezelni a nehéz érzéseiket. És ezért több kell ahhoz, hogy a nők erőszakossá váljanak. Hiszen a legtöbb erőszakos cselekedet arról szól, hogy az emberek elveszítik az irányítást extrém szinten fájdalmas és felkavaró érzelmek fölött. Ennek az irányításnak a megszerzését a nők nagyobb eséllyel tanulták meg a felnőtté válás során. Vagy, ha mégsem, akkor jó eséllyel saját maguk ellen fordulnak: internalizálják az erőszakot, és saját magukat bántják mások helyett. Ez is jellemző.
Kicsit más téma, de kapcsolódik: a napjainkban ismét virágzó truecrime-reneszánszról, a megtörtént erőszakos bűnügyekkel kapcsolatos rajongásról akarom kérdezni – amiben furcsamód erős többségben vannak a nők. Emberek egyrészt mániákus rajongással néznek meg minden ilyen témában készült dokumentumfilmet és -sorozatot, másrészt sokan egyenesen kutatgatnak, nyomoznak a szabadidejükben. Mit gondol, miből eredezhet ez a különös rajongás?
Szerintem ez azzal függ össze, hogy a közösségeinkben létezik egyfajta hétköznapi jóság és hétköznapi gonoszság. És azt gondolom, hogy az emberek, ha nagyon csendesen és titokban is, de valójában beismerik maguknak, hogy képesek lennének valami szörnyűségre. Ezért aztán ritka az olyan ember, akit nem érdekel a gonoszság, a kegyetlenség és az erőszak: mindannyiunkat érdekel, hogy mi készteti az embereket rossz dolgokra, mert azon tűnődünk, vajon mi is lehetnénk-e ilyenek. Szerintem ez az egyik kulcsa annak, hogy olyan régóta érdeklődnek az emberek a bűnügyi fikció iránt. Az pedig, hogy e mellé bejött a true crime is, azzal függhet össze, hogy kevésbé övezik titkok és tabuk ezeket az eseteket, ez pedig szerintem alapvetően jó dolog. Jó, hogy most már beszélünk minderről, mivel így talán eloszlathatunk néhányat tévhitet az erőszakos elkövetőkről.
Az ön tapasztalatai alapján mi az, amit az erőszakos elkövetők személyiségéből jellemzően kihagynak vagy rosszul ábrázolnak ezekben a filmekben-sorozatokban?
A legtöbb hiba azzal függ össze, hogy ezeket a történeteket nagyon erősen dramatizálják, ami miatt sokkal fekete-fehérebben ábrázolnak dolgokat, mint amilyenek. Szintén a dráma fokozásának kedvéért nagy hangsúlyt fektetnek a hidegvérű tervezgetés, áldozatválasztás, megfigyelés, üldözés aspektusaira, miközben valójában az erőszakos tettek – főként a halállal végződők – jórészt „derült égből”, hirtelen történnek, afféle utolsó cseppként a pohárban, vagy az említett biciklizáras példával élve az utolsó szám is a helyére kerül záron. Történik egy utolsó trigger, amely szabadjára enged egy addig visszatartott, óriási adag szorongást, kegyetlenséget, gyűlöletet, dühöt, félelmet és még ki tudja, hányféle érzelmet, és ilyenkor sokkal nagyobb az esélye, hogy az erőszak halállal végződik. A true crime ritkán mutatja meg ezt, sokkal gyakoribb az a régimódi ábrázolásmód, amelyben az elkövető hideg fejjel tervezgeti a tettét. Sok ilyen klisét látni ezekben a tartalmakban, még azokban is, amelyek elvileg nem fikciósak – mert még a dokumentarista műfajokban is igyekeznek drámaibbá fokozni az eseményeket, hogy így tegyék érdekesebbé, borzongatóbbá.
Ezért sem nézek ilyeneket. Meg azért sem, mert azt gondolom, hogy ezeknek a tartalmaknak van egy óhatatlanul kizsákmányoló jellege, kizsákmányolják az áldozatokat, azok családját némi szórakoztatásért, és azt gondolom, kizsákmányolják az elkövetőket is.
Szerintem a nyilvánosságnak nincs joga ahhoz, hogy ezekről az elkövetőkről valótlanságokat találjon ki, hogy a történetük jobban passzoljon egy drámai narratívába.
Miközben ezzel párhuzamosan kirajzolódni látszik egy ezzel ellentétes – és egyelőre lényegesen kisebb figyelmet kapó – trend, melyben szakemberek próbálják kicsit oszlatni ezeket a mítoszokat. Nemrég jelent meg például „az igazi Mindhunter”, Ann Burgess könyve is, az önéhez hasonló céllal: hogy kicsit realisztikusabban, a szenzációs hangvétel nélkül próbálja megértetni, mi visz rá egy embert brutálisan erőszakos tettek elkövetésére.
Érdekes jelenség ez. Mert hiszen évszázadok óta démonizáljuk ezeket az elkövetőket, ami bizonyos értelemben abszolút érthető. Ugyanakkor ez azért már a XXI. század, és az internet lehetőséget ad arra, hogy kicsit árnyaljuk a világképünket az emberi elme összetett működéséről. Emellett mára azt is sokkal jobban értjük, hogyan hat az agyra a traumának való korai kitettség, hiszen rendelkezésünkre áll legalább harminc-negyvenévnyi jó minőségű adat arról, hogy a gyerekkori traumák miként növelik meg felnőttkorban az esélyt a rossz testi és mentális egészségre, és bizonyos körülmények között a bűnözésre. Ebből következik, hogy megszületett egy erős igény arra, hogy csökkentsük az erőszakos tettek mennyiségét – mert már tudjuk, hogy ez lehetséges. Megrendült az a gondolat, hogy az erőszak az emberi társadalmak elkerülhetetlen része, amin kár is megpróbálni változtatni, hisz úgyis lehetetlen. Sőt, ami azt illeti, ha visszatekintünk a történelemre, és tudományos szemmel nézzük az adatokat, akkor abszolút van okunk a reménykedésre, mert azt látjuk, hogy – legalábbis Európában – az erőszakos bűncselekmények aránya a második világháború óta folyamatosan csökken.
Emellett nagyon erős változások látszanak abban is, ahogy a közvélemény a gyerekekkel és nőkkel szembeni erőszakhoz viszonyul – ez mára sokkal több ember számára elfogadhatatlan, míg sokáig szinte normálisnak tekintették.
Általában az erőszak alapértelmezettnek, az emberi élet részének tekintését kezdtük el megkérdőjelezni, az én könyvemnek is ez az egyik célja, mert hiszek benne, hogy ez az út vezet az erőszak megelőzéséhez.
A könyvben használ egy különös kifejezést, a radikális empátiát. Kifejti, mit ért ez alatt?
Az empátia radikális aspektusa alatt azt értem, hogy lemegyünk mélyre, egészen mélyre, az erőszak valódi okaiig. Illetve van ebben a radikalizmusban egyfajta eltávolodás is olyan értelemben, hogy lépjünk egyet hátrébb, mert nem lehet addig igazán empatikusnak lenni az elkövetőkkel szemben, ameddig nem tartod folyamatosan szem előtt azt is, amit tettek, a kárt, amit okoztak. Szóval a radikális empátiában benne kell lennie olyan embereknek is, akikkel soha nem is találkoztam: az áldozatoknak, az ő családjuknak. Paradox helyzetnek hangozhat, hogy egyszerre empatizáljon az ember az elkövetővel és az áldozattal, de szerintem ez igenis lehetséges. És nagyon fontos is ahhoz, hogy olyan börtönöket hozzunk létre, ahová az erőszakos bűncselekmények elkövetőit el tudjuk helyezni úgy, hogy a rehabilitációjukra, az általuk jelentett kockázatok csökkentésére valódi esély nyíljon. Ennek az útja a radikális empátián át vezet – nem pedig a most jellemző megtorló jellegű büntetés-végrehajtáson keresztül. Ismert tény, hogy a büntetés önmagában semmit nem csökkent a kockázatokon, sőt, bizonyos esetekben egyenesen növeli a visszaesés kockázatát. Eleve más hozzáállásra lenne szükség abban a tekintetben, hogy kik kerüljenek börtönbe. Szerintem egy értelmes társadalomban a hosszú távú börtönbüntetés csak az erőszakos bűnelkövetőknek lenne fenntartva. Az enyhébb bűncselekményekre börtön helyett más megoldásokat kell találnunk, pszichológiai és rehabilitációs programokat, amelyeket úgy alakítunk ki, hogy valóban csökkentsék az erőszak kockázatát.
Az, hogy mindenkit börtönbe zárunk rémes körülmények közé, csak tovább ront a helyzeten. Oké, tudattuk ezekkel az elkövetőkkel, hogy elítéljük és megvetjük őket, szuper, de most akkor hogyan tovább? Egyszer ki fognak jönni a börtönből, akkor mi fog velük történni? Bármelyik értelmes társadalomnak muszáj elgondolkodnia azon, hogyan használja értelmesen a börtönöket.
Mert ráadásul iszonyú sokba kerülnek. Az Egyesült Királyságban egyetlen fogvatartott negyvenötezer fontba (nagyjából 20 millió forintba – a szerk.) kerül évente. Az rengeteg pénz. És úgy általában érdemes lenne újragondolnunk a saját bosszúszomjunkat. Nem mondom, nekem is vannak ilyen érzéseim, ha egy-egy szörnyű bűncselekményről hallok, de muszáj tudatosítanunk, hogy önmagában a bosszú nem segít semmin. Más utakat kell találnunk.
Biztos vagyok benne, hogy ez a gondolat, hogy gyakoroljunk empátiát az elkövetőkkel szemben, elég sok embernek kinyitja a bicskát a zsebében. Van válasza nekik?
Azt gondolom, hogy azok az emberek, akiknek nem tetszik ez a gondolat, azok is szeretnének egy békés és biztonságos társadalomban élni, ahol nem történnek erőszakos bűncselekmények. Nem akarnak ilyen bűncselekmények áldozataivá válni, és nem szeretnék, hogy a családtagjaikkal ilyesmi történjen. Remélem. Így aztán szeretném velük megértetni, hogy ha megértjük az erőszak gyökereit, akkor talán képesek leszünk megelőzni azt.
Aztán az, hogy az ember együttérez egy elkövetővel, nem jelenti azt, hogy az áldozatokkal kevésbé érezne együtt, épp ellenkezőleg. És azzal, hogy empatikusak vagyunk az elkövetőkkel, nem leszünk tiszteletlenek az áldozatokkal szemben, sőt, épp ellenkezőleg, mivel így teszünk valamit az erőszak jövőbeni csökkentéséért. Nem oldalakat választunk, ahogy én magam sem állok az elkövetők oldalán az áldozattal szemben.
Mindannyiunk számára van elegendő érzelmi tér ezen a világon. Különleges állatok vagyunk mi, emberek. Óriási, szuperfejlett agyunk van, amely lehetővé teszi egészen csodálatos gondolatok kigondolását. Több olyan állatfaj létezik, amely képes az empátiára, az együttérzésre, a könyörületre és az együttműködésre – az ember is ilyen állatfaj. Csak rendeznünk kell a prioritásainkat, és tudnunk, hogy a bosszú ugyan nagyon vonzó rövid távon, de végül mindig az derül ki, hogy valószínűleg nem engedhetjük meg magunknak: egy csomó más dolog van, amire az időnket meg a pénzünket kell áldoznunk.
