Amikor megnéztem a Cseresznyéskertet, ült mögöttem egy idősebb hölgy, aki, amikor elindult az előadás, epésen megjegyezte: na, látom, modern lesz a darab, hát, nem örülök neki. Megmosolyodtam, mert a Katonában nemigen van színpadon old-school felfogású rendezés, de közben azért beszédes, hogy szitokszó a modern színjátszás. Vajon miért tartja magát ennyire ez a hozzáállás?
Nem tudom. És amióta sokat dolgozom, azóta egyáltalán nem is foglalkozom ezzel. Fontos a közönség, de ezzel a szegmenssel nem tudok mit kezdeni. Nem is igazán tudom, hogy mit ért az alatt, hogy modern. Ez is egy szó, amivel dobálózunk, mindenki használja, amire akarja. Ő vajon mire érthette? Arra, hogy nincs díszlet? Na, ez például izgat: úgy látom, hogy a vizuális kultúrára nem vagyunk túlságosan érzékenyek Magyarországon, és ez hat a színházban is. Ha nincs díszlet, és üres a tér, az attól még az annyiféle lehet! De nincs benne a szemünkben, hogy különbséget tudjunk tenni egy üres színpad és egy másik üres színpad között. Beszédes, hogy erről a kritikák is nagyon ritkán szólnak, sőt van olyan kritikus, aki be is vallja, hogy ez egy probléma, hogy nem értenek igazán hozzá, így nem tudnak elég szakszerűen írni a díszletről vagy jelmezről, a világításról nem is beszélve, és így sokszor az ezekben megbúvó finomságok, sőt időnként még a nagyon markáns tervezői döntések sincsenek felismerve és elismerve.
A Cseresznyéskertnél a díszletmentesség nem kizárólagosan művészi koncepció volt, hanem egy szükséghelyzet következménye is.
Így van, nem ezt terveztük bemutatni, hanem egy Wagner-adaptációt. A pénzhiány miatt alakult így, pontosabban egy pánikhelyzet miatt: kiderült, hogy nem kapjuk meg azt a támogatást, amire számítottunk, vagy nem akkor kapjuk meg, egyáltalán, bizonytalanság van, és nem mertem úgy belevágni egy olyan léptékű projektbe, amit terveztünk, túl sok kompromisszumot kellett volna hozni. Viszont már évek óta lebegett a szemem előtt egy Cseresznyéskert előadás terve a Katona üres színpadán, és úgy láttam, hogy a tervezett előadás színészeire jól ki lehet osztani a Csehov-művet is. Szerencsés helyzet volt, mert egyrészt kényszer volt, igen, de azért gondolatom is volt róla.
Ha már modern színház, nyilatkoztad egy interjúban, hogy még nem jöttél rá, milyen a jó színház, és hogy sokat változik ez a fogalom a fejedben. Most épp mi erre a válaszod?
Ugyanott tartok: folyamatosan ezt keresem, és mindig változik. Már az is kérdés bennem, hogy a válasz tud-e univerzális lenni. Mintha azon múlna leginkább, hogy épp mi a jó színház, hogy mennyire tud érzékenyen rezonálni arra, amiben éppen vagyunk, milyen korszakot élünk éppen, milyen évünk van, mi az összérzet. De ha a kérdés az, hogy mik azok az elemek, amelyek mindig tudnak adni, akkor az a hitvallásom, hogy a zene, a hang, az ezekkel való tudatos dolgozás kikerülhetetlen. Az előbb említett közvetlen reagálásra visszatérve például azt is szoktam érezni, hogy a repertoárrendszer – az, hogy minden este valami más van műsoron – nem feltétlenül segít ebben:
Nem pedig csepegtetve havi pár alkalommal, aztán akár évekig műsoron tartva – mert van, hogy már fél év múlva is azt érzem, hogy ezen már túl vagyunk, hagyjuk már ezt. Illetve a Covid óta azt is érzem, hogy annál jobb a színház, minél testközelibb, minél inkább találkozási pont embereknek, nem is csak egymással, hanem akár a színészekkel is. A Magányos emberekben is ezt feszegetjük, valamelyest az Isten, haza, családban is. Ezt a nagyszínpadon eddig nem ugrottuk meg, de az Extázissal ez is megvalósul majd. Ez nagyon érdekel, hogy hogy lehet úgy közel engedni a nézőket, hogy az ne valami kellemetlen interaktív színház legyen, vagy valami kényszerítő tényező, hanem valahogy szabadabban lehessen jelen lenniük a megszokottnál. Hogy egy esemény legyen. Ezt keresgélem most jó színház alatt, hogy ha már ennyi pénzt kifizet az ember, akkor minél többet akarok adni a nézőinknek, mindent akarok. Lehet, hogy az Extázisban ez túl is lesz méretezve: azt akarom, hogy buli legyen, azt akarom, hogy koncert legyen, de színházi élmény is legyen, szavakkal elmesélt történet is legyen, de dalok is legyenek, tánc is legyen, szerepívek is legyenek. Van bennem egy ilyen reflex, hogy valami totálisabb, nagyobb élményt kapjanak az emberek, amiben jó benne lenni, és nem csak tisztességesen végigülni valamit a sötétben.
Behoztad a zenét mint elmaradhatatlan elemet, és tényleg minden darabban, amit rendezel, fontos szerepet kap a zene, az én fülemnek elég hasonló élmények, mindig van bennük vadság, lüktető, sodró, lendületes elektro-zúzdák. Az világos, hogy zenés színházi rendezőként végeztél, de azért a zenés színházról mégsem ez szokott lenni az első számú fogalmunk.
Mert nagyon izgat annak a feszegetése, hogy milyen a jó színházi zene, meg milyen a zenés színház. De egyébként szívesen dolgoznék klasszikusabb értelemben vett zenés műveken is.
Írnál, mondjuk, musicalt?
Nagyon szívesen. Terveim között van. A zenés színházi szakkal az van, hogy amikor felvételiztem, akkor egyszerűen épp ez a szak indult. Ugyanakkor örültem is neki, mert egyébként zenei értelemben egy nerd vagyok, van bennem egy operanerd például, már az egyetem előtt is így volt ez, az egyetemen pedig csak fokozódott, a szakdolgozatomat is barokk operarendezésből írtam, kétszer dolgoztam is az Operában. De egyébként az én előadásaimmal körülbelül ugyanaz történik ebben az értelemben, ami a zenés színház történetében mindig jellemző volt: ha végignézzük, ahogy kialakult az opera, aztán jött az operett, majd a musicalek, mindig az tudott hatást kiváltani, amikor olyasfajta zene volt a színpadon, amit egyébként is hallgattak az emberek, ami az életük része volt. Az én előadásaimat is olyan zenék veszik körül, amire az a csapat, akikkel csináljuk, egy buliban is tombolnának, miközben a klasszikusabb anyagok is beszivárognak az előadásainkba, például a Melancholy Roomsban sok ilyen van.
Annak az előadásnak a világát, a szövegkönyvét a benne játszó színészekkel közös munkafolyamat révén hoztátok létre. Ilyenkor hogy kell elképzelni az indulást, meg a folyamatot, mire összeáll a darab?
Az egy bátor húzás volt. Taki szokta mondani, Takátsy Péter, aki szerepel az előadásban, hogy őt azzal az őrültséggel győztem meg, hogy leült ez a nyolc színész az asztalhoz, és azt mondtam, hogy nincs semmi, nem tudok olvasópróbát tartani, hanem majd elkezdünk dolgozni rajta valahogy. Pontosabban nem igaz, hogy nem volt semmi: a díszlet megvolt.
Tehát ott is a vizualitásból indultál ki.
Abszolút. Giliga Ilka tervei megvoltak, tehát tudtuk, hogy hogy néz majd ki a tér, hogy milyen tulajdonságú szobákból áll, gardróbszoba, a majom kísérleti ketrece, a múzeum, és az is megvolt, hogy nagyjából milyen alakok ezek, és azokat kik játsszák, de csak nagyon alapvető motívumok álltak rendelkezésre. Vizualitás meg zene. Például tudtam, hogy Rezes Judit lesz a teremőr egy múzeumban, ahova nem jár senki, és mindig egyedül van, illetve tudtam, hogy azt az áriát a végén – ami egy Purcell-ária egyébként – el fogja énekelni. De azt nem tudtam, hogy milyen íven jut el odáig. Így kezdtük a munkát, megmutattam a zenéket, a díszletet, és elkezdtük kitalálni a többit. Adtam ki feladatokat is, improvizáltunk is, ahogy forgott körbe a színpad, mindenki belakta a szobáját, motívumokat találtak ki, gyűjtöttek össze, aztán a nagy része végül nyilván nem került bele a végső előadásba.
Vakmerő vállalás. Ez a fiatalság bátorsága?
Valójában most sokkal bátrabb vagyok, mint amilyen az egyetemen vagy az egyetem végén voltam. Még mindig rácsodálkozom magamra, hogy így dolgozom, mert egyáltalán nem ez állt hozzám közel, hanem a klasszikus anyagok, kötött szövegek, nehéz költői szövegek elemzése, azokhoz kitalálni egy világot, nagyon felkészülni, nagyon tudni mindent. Régebben az egész próbafolyamatot tudtam előre, hogy mikor mit fogok próbálni, és honnan hova kell eljutnunk, és ki mit hogyan fog mondani, az egész fejemben volt, és ezzel szemben meg most több olyan próbafolyamatom volt, ahol még csak szöveg sem volt az olvasópróbára. Persze, a Melancholy Roomsban az volt a cél, hogy ne is nagyon beszéljenek, szóval még jó, hogy nem volt szövegkönyv, de az Isten, haza, családnak, ami most egy száz oldal körüli drámai szöveg, úgy ugrottunk neki, hogy egy mondat nem volt leírva, amikor elkezdtem próbálni. Az első években ez még nagyon távol állt tőlem. Aztán felbátorodtam. Nagyon jó és felszabadító így dolgozni, de sokkal nehezebb. Könnyebbnek tűnik, hogy bármit csinálhatsz, és nem kell igazodnod, mondjuk, egy Csehov-szöveghez, de igazából nagyobb felelősség ez, szorongatóbb.
A Melancholy Rooms és a Magányos emberek is hasonló témáról beszélt, egyedüllét, magány, társas magány. Ez a kulcsprobléma most?
Ezt nem szoktam így eldönteni. Igen, ez van körülöttünk, de nem ilyen tervszerűen kerül bele az előadásainkba, hogy én akkor most a magányról fogok beszélni. Inkább az szokott lenni, hogy az a terv, hogy valaminek a mentén beszélünk arról, hogy most mi vesz minket körül – és valahogy
Az Extázisban, amin most dolgozunk, a barátságokról akartam beszélni és a közösség megtartó erejéről, és valahogy az lett belőle a végére, hogy nagy társaságon belül hogyan vannak elszigetelődve az emberek. Bár ebben most van feloldás, vannak jó egymásra találások.
Már szóba került a színházi élmény mint találkozási lehetőség, mint testközeli élmény, ezt a Magányos emberek eléggé kimaxolta azzal, hogy a nézők a díszleten keresztül mennek be a nézőtérre, és a „szünetekben” is bemehetnek együtt lógni a színészekkel, akiknek ilyen formán nincs szünetük, nincs egy perc nyugtuk, végig karakterben vannak. Milyen élmény volt ez a színészeknek?
Szeretik, ha jól érzékelem. Rajkai Zolinak a legnehezebb, mert ő csak az elején van és a legvégén, de a többiek gyakorlatilag végig a térben vannak vagy annak közelében. Inkább jól hat ez, nem kell kizökkenni, benne vannak egy valóságban, nem az van, hogy várok a büfében, és aztán betoppanok a jelenetemre. Most az Extázisban is ez a cél. Alapvetően három egységből fog állni az előadás. Van egy előjátéka és van egy utójátéka a drámának, és az az előjáték, ami nagyjából fél óra lesz, az egy olyan szakasz, amikor fenn lehet lenni a nézőknek is a színpadon a díszletben, és aztán jön egy szakasz, amikor a drámai anyag szólal meg, azt a nézőtérről kell követni. Hogy lesz-e közben egy vagy kettő olyan szünet, mint a Magányosban, hogy ki is lehet menni, de fel is lehet jönni vagy a nézőtéren maradni, ezt meglátjuk, de az biztos, hogy aztán még jön egy utójáték, egy nagyjából húszperces szakasz, ami megint csak ki van nyitva a nézők felé. Az első sor ki lesz véve, ott nem fognak ülni és a színpad teljes szélességében fel fog vezetni egy lépcsősor.
Ez a közösségélmény vonzott a színházhoz? Kisvárosban nevelkedve nem tipikus érdeklődés, főleg úgy, hogy tudtommal nem volt színházi, művészi előkép a családban.
Tényleg nem volt. Vittek gyerekkoromban bábszínházba, meg cirkuszba jártam a nagymamámmal, és egyszerűen azt éreztem ösztönösen mindegyikről, hogy ezt akarom csinálni, meg ki akarom találni, hogy amit láttam, az hogyan lehetne jobb. Aztán otthon, egyedül, a magam szórakoztatására eljátszottam bármit, báb- és cirkusztársulatot alapítottam a gyerekszobámban. Aztán az általános iskolában, az osztályon belül a barátaimból, vagy a hozzám közelebb álló emberekből szerveztem egy társulatot, és csináltunk előadásokat. Szóval volt valamilyen ösztön bennem, hogy hozzunk létre valamit együtt. Egyébként azok is olyan előadások voltak, amiket ott találtunk ki, teljesen képtelen történetek. Aztán voltam színjátszó csoportokban is, és bár ez nem volt tudatos, de
Én gyűlöltem iskolába járni, főleg gimnáziumba, az tényleg nagyon traumatikus volt, és minden, ami kötelező, nagyon nehezen ment. Pedig mindenfélét bevállaltam, mindenféle versenyekre jártam, meg külön foglalkozásokra, de igazából menekülni akartam az elől, amit csinálni kell. A Színművészeti Egyetem volt az első olyan oktatási intézmény, ahol ez máshogy volt. Nagyon vágytam is oda, valamit alighanem megéreztem már előtte, és bár nagyon nehéz volt, nagyon küzdelmes, annyira, hogy az is többször felmerült, hogy félbehagyom az egészet, de az a fajta szorongás, hogy ide most be kell menni, és nem akarok bemenni, és el akarok menekülni, mégsem volt. Furcsa is, hogy volt szűk öt ilyen év az életemben, hogy bár tudtam, hogy az is egy iskola, ahol nagyon sokat kell bent lenni és órák vannak, de oda iszonyú nagy kedvvel és boldogan megyek akkor is, ha nagyon fáradt vagyok. És most is van ez, ha jóféle próbafolyamat van, akkor bármennyire szorongató mindaz, amiben élünk – meg én alapvetően is szorongó alkat vagyok –, az, hogyha jó az alkotói közösség, bennem nagyon-nagyon sokat tud oldani.
Hamar kaptál nagy lehetőségeket, alighanem bizonyítottál is ezekben, huszonkilenc évesen nemcsak három éve a Katona tagja, de két éve már a művészeti tanácsban is benne vagy, Junior Prima díjat is kaptál. Az a feltételezésem, hogy ehhez a fajta korai sikerhez kell egyfajta megszállottság meg némi szakbarbárság.
Persze, hogy kell. Szerintem ennek köszönhetem az eredményeimet, mert az biztos, hogy törtető nem vagyok. Nem „intéztem” magamnak munkát soha. Nem is megy, sőt igazából folyton olyan helyzetekbe hozom magam, ami ez ellen hat. Például annyi nemet mondtam munkákra, ami már okozhatja azt, hogy egy idő után nem hívnak újra onnan, vagy híre megy, hogy úgyis nemet mondok, és azért nem hívnak. Egy csomó olyan helyzetem is volt, ahol éreztem, hogy valaki azért adja oda a névjegyét, vagy azért tesz egy gesztust, hogy ha én akkor mondok még két mondatot, akkor elhívna egy munkára, hogy itt lehetne, itt kellene most helyezkedni kicsit. És ezekkel nem tudok mit kezdeni, vagy tudnék, de nem akarok. Szakbarbárság van, mániákusság van, de törtetés nincs. A szakbarbársághoz hozzájárult, hogy az egyetemen azt éreztem, hogy nem lehet elszalasztani semmit, hogy bármennyire nehéz, nagyon szeretném ezt csinálni, és ez az öt évem van arra, hogy kimaxoljam, és biztonságban dolgozzak, és valahogy a végére létrehozzak egy olyan előadást, ami számomra érdekes, és amit szívesen megmutatok. Ezt elég komolyan vettem. És feltételeztem is azt, sőt evidens volt számomra, hogy ha ezekbe a munkákba, amiket az egyetemen csinálok, energiát fektetek, és az tetszik embereknek, akkor majd úgyis lesz munkám, és ez így is lett. Ez az egyik része, a másik része meg az, hogy amint lehetett hívni bárkit színészként – nem csak azokat, akikkel együtt kezdtünk, és együtt tanultuk a színházat, és akikkel tényleg nagyon erős a kötelék azóta is –, azt választottam, hogy nem csak a barátaimmal dolgozok, hanem mindig hívtam olyan színészeket, akiket egyáltalán nem ismertem, de érdekeltek, és azt gondoltam, hogy ez majd valahova vezetni fog. Nem a kapcsolatok miatt, hanem olyan értelemben, hogy kihívás lesz, amiből sokat fogok tanulni. Az az egyetem óta megvan, most is, hogy mindig azt keresem, hogy kihívást állítsak magam elé, és szerintem ez, hogy nem tudok, nem akarok elkényelmesedni, ez lehet, hogy hozzájárul ahhoz, hogy miért dolgoztam már ennyit, miért kaptam ennyi lehetőséget, miért kaptam Junior Prima díjat. Mert komolyan veszem a munkámat, és mert mindig újat akarok mutatni, meg új kihívást keresek, aztán vagy sikerül, vagy nem.
És jól is vagy a sikerekkel, vagy azért kínoz a kreatív munkakörben dolgozók réme, az imposztorszindróma?
Az imposztorszindróma folyamatos. Nagyon kevés olyan van, amire ki tudom mondani, hogy sikerült. Ilyen volt A Schroffenstein család, amit az Ódryn csináltam, az egyetemen, gyakorlatilag majdhogynem mindent annak köszönhetek, hogy az jól sikerült. Még most is azt gondolom, hogy az tényleg nagyon szerencsés csillagzat alatt született, és ha nem is minden este voltam vele elégedett, de összességében attól még mindig nagyon jó érzésem van, pedig már sok éve volt. Az után nagyon hosszan nem tudtam semmire olyan fajta elégedettséggel gondolni, most nagyjából a Magányos emberek az, amire azt tudom mondani, hogy jó érzésem van mindig, amikor megy.
Most elég sok előadásom van repertoáron, a hónap felében valamelyik este megy valamelyik, van, hogy kettő egyszerre, és akkor csak a szorongás van. Azon, hogy nem sikerül, azon, hogy lehet, hogy már nem úgy gondolom, hogy már nagyon másképp csinálnám, de már nincs idő az egészet átrendezni, csak kisebb dolgokhoz lehet hozzászólni. A Magányos emberek viszont egy olyan előadás, hogy az mindig, amikor megy, akkor jó érzésem van, és ha ráérek, akkor lenézek, nem is nézem mindig végig, de mindig felemelő lemenni azon az estén a Kamrába. Nem izgulok rajta, hogy mi fog történni. De ez nagyon ritka: ez kábé a tizenötödik rendezésem.
És a Prima? Arra tudtad azt mondani, hogy végül is tulajdonképpen lehet, hogy nem kaptam ezt teljesen jogtalanul?
Igen, sőt nagyon vártam, hogy mikor fogom megkapni. Főleg azért vártam, mert pénzzel jár, és nagyon nagy szükségem volt rá. De ezzel együtt nem old fel semmiféle szorongást. A pénzem lett tőle több, ami nagyon jól jött, meg úgy voltam vele, hogy ez minden évben van, és szerintem ezt nekem is meg kéne kapnom. És nagyon jól esett az a laudáció, amit Máté Gábor mondott, az adott valamilyen töltést, kapni egy konkrét gondolatsort magamról, amit nem feltétlen kap meg máskor az ember, ráadásul egy olyan embertől, akinek számít a véleménye, szóval az jó volt abban az öt percben. Aztán menni kellett tovább.
A 2022-es Junior Prima kapcsán volt egy kisebb botrány Vilmányi Benett-tel, aki nem fogadta el a díjat, és aztán erről pro és kontra érvek sora hangzott el. Tipikus ügy volt az abban az értelemben, hogy Magyarországon a színész, a színházcsináló nem tud nem belekavarodni a közéleti vitákba, elvárás feléjük, hogy állást foglaljanak, még jobb, ha szinte aktivisták. Hogy viseled ezt a fajta elvárást?
Az elvárás nem zavar, hogy legyen véleményem – ez a feladatom szerintem, és vállalom is bármiféle véleményemet. Persze, nagyon nehéz most ebben a labirintusban eligazodni, azt érzi az ember, hogy folyton vigyázni kell, hogy mit mond, de közben magamon nem érzem, hogy vigyáznék, és azt sem, hogy vigyáznom kéne, hogy velem bármi tudna történni. Mi tud velem történni? Természetesen nagyon zavar a magyar társadalomban a folyamatos rettegés, és jó lenne, hogyha kevesebben rettegnénk, de nemcsak ilyen fajta rettegésre gondolok, hogy politikailag hova sorolnak, hanem akár a munkahelyen is annyi mindenkinek van problémája, és nem meri elmondani, pedig lehetne róla beszélni. Senkivel nem fog semmi történni, ha kiáll magáért, és azt mondja, hogy márpedig kevés a fizetésem, és többet szeretnék. Mindig mindenki panaszkodik, és nem mer tenni érte, hogy megváltozzon a helyzete. Mi a fene tud velünk történni? Ami miatt felelősséget érzek, az az persze, hogy mi van a Katona József Színházzal, ami folyamatosan támadásoknak van kitéve, és bármit mond az ember, bármi történik, bármit csinál, azt nagyon könnyen kiforgatják, tényleg bármilyen mondatot állít az ember, annak az ellenkezőjét képesek aztán lehozni bizonyos orgánumok. Ez nagyon nehéz, az újra és újra mozgásba lendülő lejárató kampányok, sárdobálások, hogy ez megy a szakmában a Katona irányába mindenféle oldalról. Ez nagyon megvisel, fáraszt, hogy soha nem a lényegről van szó, hanem valami másról, ködösítésről, valami mindig oda van dobva, amin lehet marakodni.
