Te fogod megrendezni ezt a kibaszott filmet
– mondta a legenda szerint Steven Spielberg Bradley Coopernek azt követően, hogy húsz percet látott a színész rendezői debütálásából, a Csillag születikből. Leonard Bernstein életéről ő maga akart filmet csinálni, évek óta fejlesztgette is a filmtervet, már a főszereplőt is kinézte Cooper személyében, aztán úgy döntött, hogy egy másik Bernstein-projektre, a West Side Storyra koncentrál inkább. A karmesterlegenda életét nemcsak ő látta hálás filmtémának, hanem Martin Scorsese is, aki viszont szintén lemondott róla egy másik film miatt, inkább Az írt készítette el. Cooper a klasszikus zene rajongójaként nagyon hamar magáénak érezte a sztorit, így amikor Spielberg kiszállt, neki esze ágában sem volt elengedni Bernsteint. A színész éppen akkortájt próbálta ki magát először rendezőként, a Csillag születiket sajátos referenciaanyagként vetítette le Spielbergnek, hogy megmutassa, a rendezéshez is konyít. A terv bevált, Spielberg rábízta a saját projektjét, ráadásul Scorsesével produceri minőségben segítették a Maestrót. Alighanem ezt nevezik óriási elvárásnak: két legendával a fedélzeten filmet csinálni egy harmadikról.
Cooper úgy kezelte a hatalmas elvárások általi nyomást, hogy minden fontos feladatot magára osztott: rendezett, írt, játszott, napi öt órát ült a sminkszobában és hat évig tanult vezényelni. A Maestro minden képkockájáról süt, hogy Cooper számára valódi szerelemprojektről van szó, a színész-rendező odaadása, elhivatottsága és buzgósága vitathatatlan. Ezzel együtt azonban sajnos az izzadságszag is: a Maestróról szinte ordít, hogy az Oscarra készült, Coopert pedig láthatóan mind színészként, mind rendezőként megszédítette saját – vélt – zsenialitása.
Bernstein a klasszikus zene igazi rocksztárja volt, a huszadik századi komolyzene egyik legfontosabb alakja, az első amerikai a szakmában, aki tíz évig vezette a patinás New York-i Filharmonikusokat. Karrierstartja már-már filmbe illő: mindössze huszonöt éves volt, amikor Bruno Walter karmester hirtelen jött betegsége miatt az utolsó pillanatban próba és komolyabb nagyzenekaros tapasztalat nélkül ugrott be vezényelni a New York-i szimfonikus zenekar élére, onnantól kezdve a tenyeréből evett a szakma. Bernstein karrierjéről nagyjából pont ennyi szó esik a filmben, amely valójában Bernstein és felesége, Felicia Montealegre kapcsolatáról szól. Házasságuk tökéletes alapot szolgáltat egy párkapcsolati drámához: a zeneszerző biszexuális volt, és ugyan imádta a feleségét, házasságuk alatt is viszonyt folytatott más férfiakkal. A kicsivel több mint kétórás film kapcsolatukra és annak viszontagságaira koncentrál: hogyan lesz az egymásért rajongó hősszerelmesekből egymástól elhidegülő pár, miként találnak ismét egymásra, hogy aztán többé ne is engedjék már el egymás kezét a nő tragikusan korai haláláig.
Alapvetően okos döntés lehetett volna, hogy klasszikus értelemben vett életrajzi film helyett Bernstein életének bizonyos vetületére koncentrálva mesél a film a zeneszerzőről, ám a jó ötlet a Maestro esetében rossz megvalósítással találkozott. Cooper az életrajzi filmek esetében feltett kérdések legfontosabbikát nem tudta megválaszolni: mit akar elmondani a filmjével a címszereplőről? Ha Bernsteint, a zeneszerzőt egészen biztosan nem ebből a filmből fogjuk megismerni, akkor jogos az elvárás, hogy a párkapcsolati drámán keresztül legalább Bernsteint, az embert ismerjük meg. A zeneszerzőről azonban néhány hangsúlyos jellemvonáson kívül szinte semmit sem tudunk meg, csak annyit, hogy szenvedélyes művész, aki félig bocsánatkérően, félig cinkosan tárja szét a kezét, amikor felesége újra és újra enyelgésen kapja egy másik férfival.
Jóval több kiderül viszont Montealegréről, aki ráadásul jóval érdekesebb karakternek tűnik a Maestróban, mint maga a mester. Míg Bernstein szinte semmilyen karakterívet nem jár be a majdnem 130 perc alatt, addig Montealegre látványos fázisokon megy át: a könnyen zavarba jövő, csillogó szemű barátnőből támogató feleség lesz, aki tökéletesen tisztában van férje kicsapongásaival, sőt azt vallja, hogy nagyfokú szabadság miatt jó a párosuk. Aztán vált a képarány, a fekete-fehér képekből színesek lesznek – remek megoldás egyébként, hogy ezzel a kontraszttal érzékelteti kapcsolatuk változását –, ám ahogy színeket kap a film, úgy lesz Montealegre egyre fakóbb, egyre fásultabb, egyre jobban megbánja a túlzott szabadságot, amit férjének adott. Az ugyan tényleg grandiózus, de a történet szempontjából meglehetősen furcsa huszárvágásnak tűnő székesegyházbeli vezénylést követően a megbocsátó, irgalmas feleség szerepébe lényegül át, a legmegrázóbb stáció azonban kétségkívül az utolsó, amikor már halálos beteg. Montealegre tehát hálás szerep, Carey Mulligan lubickol is benne, tökéletesen jeleníti meg a Bernstein mellett álló nő minden oldalát a naiv szerelmestől a megtört feleségig.
Ugyanez nem mondható el Cooperről, aki legalább ebben következetes volt: ha már nem tudott magának igazi hús-vér karaktert írni, a játékába se vitt bele természetességet. Pedig láthatóan nagy odaadással játszik, de öt órán át készülő smink és műorr ide vagy oda, nem Bernstein van a vásznon, hanem Bradley Cooper, aki több kiló smink alatt elváltoztatott hangon próbálja imitálni Bernsteint. Bár ripacskodásról szó sincs, épp egy lehelettel eltúlozza az iparkodást ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen: az Akadémiának játszik. Ez az erőltetettség a forgatókönyvön is visszaköszön: bár egész ügyesen kerüli el az ezerszer látott életrajzi filmeket jellemző kliséket, egy sor dialógusról szinte ordít, hogy csak azért kerültek bele, mert magasztosan hangzanak.
Csodálatosak viszont a képek és a vizuális megoldások, amikért Darren Aronofsky házi operatőre, Matthew Libatique felelt, aki már a Csillag születiket is fényképezte. A többperces, vágás nélküli, bravúros snittekkel jellemzően ki lehet vívni a szakma elismerését – ilyen a már említett több mint hatperces jelenet az Ely székesegyházban, ahol Cooper levezényli Gustav Mahler Feltámadás szimfóniáját –, ám a Maestróban azon kívül is bőven akad egy sor remek megoldás: elég csak Montealegre halálának finom érzékeltetésére vagy a sorsdöntő telefonhívást bemutató, szinte teljes sötétségben játszódó jelenetre gondolni.
Bár a Maestro érezhetően túllihegett és fókuszt tévesztett alkotás, mégis nehéz haragudni Cooperre, aki láthatóan tényleg mindenét belerakta a filmbe, kicsit talán túlzottan is. Talán az irreálisan magas elvárások tették ezt vele, talán csak félúton szédítette meg a lehetőség, hogy hasra essen a saját víziójától, esetleg már az elejétől Oscar-alakot öltött a fejében az ötlet, mindenesetre vezényelni legalább megtanult – ha katartikus életrajzi filmet nem is, zenekart legalább igen.
Maestro, 129 perc, 2023, Netflix. 24.hu: 6,5/10
