Az Ennél csak jobb jöhet részben környezetvédelmi témájú. Hisz benne, hogy egy film fel tudja hívni a figyelmet a bolygónk védelmére, akár fenntarthatóbb életmódra sarkallhat? Szkeptikus vagy idealista inkább?
Mikor elkezdtünk dolgozni a filmen, csak az volt a célunk, hogy egy korképet készítsünk. A film első jelenete, a Black Friday hajtása, őrülete több önmagánál, a képekkel szerettünk volna megmutatni két egymástól nagyon különböző világnézetet. Az egyik oldal állítása, hogy egyszerűen nem élhetünk így tovább, nem emészthetünk fel mindent. A másik oldal válasza erre, hogy neki ne mondják meg, hogy mit csináljon: „szabad vagyok”. Az foglalkoztatott minket a forgatáson, hogyan lehet ezt az összeütközést képekkel kifejezni.
A két oldal olyan, mint két egymásnak feszülő állat. Ezen a ponton még nincs nyílt agresszió. Tolják egymást, aztán engednek, de bármikor erőszakba torkollhat a helyzet. Még akartunk ezen nevetni egyet, de a holnap már kevésbé lesz jó móka.
Erre a veszélyre hívja fel a figyelmet a film, párbeszédet is kezdeményezhet. Franciaországban legalábbis ez történt. Több, mint 133 ezer barátunkkal találkoztunk, vitatkoztunk, megoldásokat kerestünk. Úgy gondolom, a hálózatnak köszönhetően, amit sikerült kiépítenünk, már nemcsak beszélgetünk, hanem tudunk tenni is valamit. De a beszélgetés önmagában is nagyon fontos, mert ma már sajnos nem állunk szóba egymással. Úgy élünk ebben a világban, hogy gyűlöljük azt, aki nem ért egyet velünk. De akárkik is vagyunk, táncolhatunk együtt. Ezt próbáltuk bizonyítani a filmmel.
Ezek szerint nem zavarja, hogy a film kapcsán mindenki inkább politikai, környezetvédelmi témákat boncolgat, nem filmes kérdéseket?
A kettő keverékéről van szó inkább. Mert így is, úgy is a mozi a téma. A film nem választható el a valóságtól. A kettő mindig egyben van. Valóság és fikció határvonalán igyekszünk mi is egyensúlyozni. Ezt szeretjük, ezt csináltuk az Életrevalókban is. A Különleges életekben pedig egyszerre dolgoztunk színészekkel és amatőrökkel is, elsősorban autista gyerekekkel és szociális munkásokkal, akik autista gyerekekkel foglalkoznak.
A legújabb filmjükben is dolgoztak amatőrökkel. Mennyire vettek részt a forgatókönyv fejlesztésében?
A kezdetektől együttműködtünk egy globális zöld mozgalom, az Extinction Rebellion tagjaival. Elsősorban a klímaválságra hívják fel a figyelmet, Franciaországban nagyon erős a jelenlétük. Három-négy hónapot töltöttünk el velük, részt vettünk az összes akciójukban. Eldöntöttük, hogy megcsináljuk a filmet és megkérdeztük, hogy jönnek-e ők is. Jöttek. Ez azért volt különösen jó, mert tele vannak anekdotákkal, amiket bele tudtunk építeni a forgatókönyvbe. Sőt, mivel a forgatáson is ott voltak, feltehettünk kérdéseket a folyamat közben is.
Akkor sokat improvizáltak.
Abszolút! Tudnunk kellett, hogy egy-egy akcióban ők pontosan mit és hogyan csinálnának, mi az életszerű.
Egy korábbi interjúban azt is mondta, hogy rengeteget vitatkoztak, beszélgettek a csoport tagjaival, akik nagy részben a fiatalabb generáció tagjai. Miben más ez a generáció?
Sok meglepetés ért, folyamatos eszmecsere volt. Nemcsak a filmkészítés előtt, a forgatási napokon is rengeteget lehetett beszélgetni, mondjuk, amikor a fényekre vártunk, vagy ebédeltünk. Érdekes a változás: egy nap arra kelünk fel, hogy a világ már teljesen másmilyen, de mi ebből semmit nem vettünk észre.
Amikor én kamasz voltam, a fogyasztás világa vett körül. Minél több mindened van, annál több vagy. Ha van egy jó kocsid, ha tele van egy csomó cuccal a lakásod, akkor vagy jó srác. Ma pont az ellenkezője igaz. A kevesebb több, a kevesebb a jó.
Az új generáció üzenete a minimalizmus, ez pedig átitatja a filmet. Élhetsz egy csomó minden nélkül, nem kell annyi szarságot megvenni. Ezt én is tudtam, de nem értettem pontosan az életmód, a tudatállapot lényegét. Most már igazán értem, és egyet is értek a fiatalabbakkal sok dologban, de nem mindenben. Mégis, ez egy új kezdet.
Már nem tudok úgy vásárolni, hogy nem mondom el a mantrát, ami a filmben is van: »Szükségem van rá? Igazán szükségem van rá? Tényleg most van rá szükségem?«
Miben nem ért egyet a fiatalokkal? Miben különböznek?
A film tele van hidakkal, szó szerint és képletesen is. Generációk közti hidak, híd az egyik és a másik ember között. Nem tudom, ez sikerült-e, de azt szerettük volna elérni, hogy közeledjünk egymáshoz. Ettől még máshogy jár az agyunk, más a logikánk. Más a szoftverünk, máshogy vagyunk drótozva. Ők sokkal racionálisabbak, sokkal elfogadóbbak. Amikor Olivier és én dolgozni kezdtünk, fiatalok voltunk, és felnőtt velünk egy egész generáció. Viszont nemcsak hozzájuk akarunk fordulni. Reméljük, hogy a fiatalabbaknak is van mondanivalónk. Ha alkotsz, nem akarsz megöregedni, gyerek akarsz maradni. Most itt vagyok Budapesten: itt ez az új város, új hely, és csak nézünk a világra csodálkozó szemmel, mint két gyerek.
Egy gyereket minden lenyűgöz, meglepődik a dolgokon. Én sem akarok mindent megszokni, elhasználódni. Olyan akarok lenni, mint egy szűz.
Próbáljuk megérteni a mi világunkat, de a fiatalok, a saját gyerekeink generációjának világát is. Tudni akarom, mi van a fejükben. Valószínűleg nagyon más, mint az enyémben, mégis érteni szeretném.
És önök sokat változtak? Olivier Nakache-sal régóta dolgoznak együtt, mi lett más?
Furcsa, de semmi. Mintha egy láthatatlan kéz tenné végtelenül egyszerűvé a kapcsolatunkat. Egyáltalán nem bonyolult menedzselni a dolgokat. Mindent együtt csinálunk, mert mindketten mindent szeretünk a filmezésben: a technikát, a színészek instruálását, a kamerát.
Teljesen felcserélhetőek vagyunk. Egyikünk bemegy, a másikunk kijön, és senkit se érdekel, észre sem veszik. Néha azt sem tudják, melyikünkkel beszélnek. Nekem mondják, hogy »add át üdvözletemet Éricnek«, de ugye én vagyok Éric.
Tehát olyanok vagyunk, mint egy test, két fejjel, de ez nagyon jót tesz. Ez a szakma könnyen nagyra duzzasztja az egót, látjuk ezt a fesztiválokon is, mikor rendezőkkel találkozunk. Ezért működik jól a mi formulánk. „Nem csak miattam van sikere a filmnek. Talán nem teljesen én vagyok az oka.” De ez igaz a kudarcra is, a bukás sem teljesen az enyém. Ez mindent leegyszerűsít. Két vélemény ütközik, az ellentmondások pedig fejlesztik a forgatókönyvet.
Szoktak vitatkozni?
Igen, a szó jobbik értelmében. A vita, a kompromisszum jobbá teszi a filmet, és jobbá teszi a világot. A vita csendes, nyugis dolog nálunk, kivéve a vágószobában. Akkor már muszáj elvarrni a szálakat, befejezni a filmet. Előtte csomószor mondjuk, hogy „majd később ránézünk”, de ez már az a bizonyos „később”. Szóval ekkor több a konfliktus, de azért ezek a viták se túl komolyak.
Hogy élték meg mindezt az Ennél csak jobb lehet befejezése során? Ki kellett vágni jeleneteket, amikhez nagyon ragaszkodott?
A vágás során rengeteg döntést kell hozni. Először is, túl hosszú a film, túl sok a nyersanyag. Kell egy kicsit kertészkedni, metszeni. Ki kell gyomlálni azt, ami rossz. Ez a könnyebbik rész. De utáni ki kell szedni csomó mindent, ami jó, amit szeretünk. Lehetnek történetek, amiket el akarunk mesélni, de ettől el kell tekinteni. Ha valamit kivágunk, és anélkül is működik a film, akkor attól meg kell válni. Sok idő és sok beszélgetés kell az egyensúly megtalálásához, ezért örülünk, hogy az előző filmjeink sikeresek voltak, és most több időt kérhettünk a vágásra, a megszokott öt hónap helyett kilenc hónapig folytak az utómunkálatok. De amikor elkészül a film, el kell engedni, ami ezután jön, az már nem rajtunk múlik.
A film egy műhold, már kinn van az űrben, és éli a maga életét. Lehet, megnézem majd öt-hat év múlva, vagy nem nézem meg soha többé, nem tudom. Már a következő foglalkoztat.
