Egyenruha, egyenszőke egyenfrizura, és a valaha volt nevük épp úgy rövidül egyetlen betűvé, ahogy a létezésük célja is leredukálódott arra, hogy az ellenséget mészárolva védjék a hazát, vagy belehaljanak ebbéli törekvéseikbe. Ez a látkép tárul a Tanár szeme elé valahol a ‘30-as években. De külsejüknél még beszédesebb belső egyformaságuk: amikor megkérdezi, miért ütik egyik társukat, a kérdést se értik. A rádió – zavarba ejtő visszhangokkal a jelenbe – arról beszél, a bölcs kormány békepolitikája miatt háborúzni kényszerül, a tanítás politikai direktívák mentén szervezendő, de sok dolga a Tanár úrnak amúgy sincs: ezek a fiúk már elég ideje kapják a propaganda-szőnyegbombázást ahhoz, hogy amit tudniuk kell, azt már tudják. Tudják, mit kell gondolni gyarmatokról, gazdaságról, termelésről,
Így esik, hogy a Tanár afféle közellenséggé, ideológiailag megbízhatatlan tanerővé válik, amikor felveti, hogy egyébként a feketék nem feláldozható fogyóeszközök, meg úgy általában, nem kevésbé emberek, mint bárki más. A diákok lecserélnék az osztály éléről, ám ennyire nagy szabadságuk azért nincs, így az eredeti tervnek megfelelően a Tanár kíséri el az osztályt a várva várt táborozásra, ahol az ifjakat a harctéri kihívásokra készítik majd fel. Míg a fiúk alig várják, hogy végre rátérjenek a lényegre – tudniillik a lövöldözésre –, a tábor életét tragédia árnyékolja be: egy fiút holtan találnak, és nem tűnik balesetnek, azt azonban senki nem tudja, ki a tettes. Ezt a rejtélyt próbálja megoldani a történet, miközben tablót fest a fasizálódó ország sokféle arcairól. Az alapvetően nyomasztó hangvétel mellett van azért hely komikumnak is, és a szenvedély is kellőképpen tapintható – hát persze, nem lehet egy rakás kamaszból kilúgozni azt, ami a lényegük.
Ödön von Horváth Istentelen ifjúságának magva az a fokozatosan a nézőre szakadó felismerés, hogy hiába a látszólag sikeres uniformizálás, nincs olyan erő, amit képes lenne egyetlen öntőformába tuszkolni ezeket az ifjú lelkeket, ahogy olyan sincs, ami megállítaná bennük a vágyat a szerelemre, az életre, a vérük pezsgésére, a szellemi fejlődésre, az önkifejezésre. És – ami a legfontosabb – valójában a gyilkos gonoszságba sem a rendszer töri bele őket, hanem valami sokkal univerzálisabb, sokkal időtlenebb: a jó öreg, pusztító szeretetlenség. Ami ellen pedig olyan egyszerűen lehetne tenni. A túloldalon, a felnőttek térfelén épp ennek a kötelességnek pattog a labdája: hogyan lehetne valahogy jóra szeretni ezeket a gyerekeket egy olyan berendezkedésben, ahol ennek a szeretetnek nem sok tere marad, hiszen az efféle gyengédség csak nehezíti az ifjak nem gondolkodó, nem érző, célirányos ágyútöltelékké formálását.
Porogi Ádám – egyedüli olyan színészként, aki csak egy szerepet játszik – a Tanárként belső iránytűje és az azzal sokszor szögesen ellentétes irányba húzó külső elvárások között vívódik, tökéletlenül, gyarlón. Nem mindig dönt jól – nem éppen klasszikus hős. Bátor ott, ahol a gyávaság nem ártana senkinek, és gyáva, amikor tétje van, és csak remélheti, hogy sikerül utólagosan helyrebillentenie az egyensúlyt a konkrét eseményekben – a gyilkos felelősségre vonásában – is, és a jövő nemzedék inspirálásában is. Nagyon passzol a színészhez ez a szerep: helyből van a karakterében valami tanáros, valami filozofikus, homlokát az isten is a tépelődő ráncolásra teremtette. Szövege is emlékezetes, Ödön von Horváth kisregényéből Hárs Anna, Sándor Júlia és Nagy Péter István formált olyan szövegkönyvet, amelyben nagyjából ötsoronként hangzik el memoriternek való.
Igazából könnyű lenne kiemelni bárki mást is az előadásból, szép színészi munkákat látunk, Berényi Nóra Blanka kaméleonsága különösen emlékezetes – gond nélkül bukkan fel egyik jelenetben nyakigláb fiúként, a következőben pedig szívdöglesztő femme fatale-ként –, de a darab fő találata Major Erik. Alakítása az a fajta, amire azt mondja az angolszász szleng: ellopta a show-t. Legfontosabb karakteréhez tökéletesen passzoló módon a darab körülbelül kétharmadáig gyakorlatilag észrevétlenül van a színen, amikor viszont észrevesszük, a hideg futkos tőle a hátunkon.
Nagy Péter István rendező a történet sokrétűségét az ábrázolás sokrétűségével is illusztrálja: időnként a színpadon is több síkon futnak az események, ezek mellé a kivetítők képei adnak további rétegeket, hol rögzített-effektezett, szerkesztett multimédiás alkotásokkal, hol élő kameraképekkel tágítva érve el, hogy oda is belássunk, ahová egyébként nem látnánk. Emellett vastag fóliafüggönyök játszanak a térrel, idővel, realitással – ez utóbbi időnként egyébként is meg-megérinti a szimbolikus szürreált. Az egész atmoszféra kacérkodik a noirral, mintha soha nem lenne se nappal, se napsütés, mindig csak éjjel és eső – mondjuk, ez erősen összevág a korszakkal. Sűrű élmény, nagyon jó, hogy nincs szünet, hogy egy levegővel mondja végig ezt a sok-sok mondandót, csattan is, mint az ostor.
Az Istentelen ifjúság premierje december 17-én volt a Radnóti Színházban.
