Megint itt a karácsony a maga összes izgalmával és szorongásával.
Jó ideje lázadozva mondogatom az év vége közeledtével, hogy idén nem csinálok nagy karácsonyt, nem lesz fa meg semmi se, aztán, ahogy telik-múlik az idő, elkap a szokásos lendület, várom az ünnepeket, és a végén persze hogy van fa is, ajándékhegy is, trakta is.
Idén úgy döntöttem, kihozom a legtöbbet abból, amim van, és reménykedem benne, hogy nem csupán nekem lesz jó az ünnep, hanem azoknak is, akik így vagy úgy hozzám tartoznak, vagy valaha velem voltak, de már elmentek – mert karácsony a szeretet ünnepe, meg szerintem az emlékezésé is.
A rendelőben december eleje óta emelkedett a hangulat, öröm látni, megtapasztalni a kis betegeim izgalmát, várakozását.
És öröm, mindig is az volt, kitalálni, ki és milyen meglepetésnek örülne az én Jézuskámtól.
Vásárolok, csomagolok, készülök én is, közben hallgatom a karácsonyi dalokat, visszaemlékszem régvolt történetekre.
Van, aminek alig néhány hónapja lett aktualitása.
Megtaláltam, hol tudok a megfelelő időben jót ebédelni úgy, hogy ne essen ki sok idő a munkából.
A dolog erőteljesen beválni látszik, javul a közérzetem és az erőnlétem, a szervezetem hálás a törődésért. Ez így volt élsportoló koromban is.
Az egy dolog, hogy a hely közel van a rendelőhöz és remekül főznek, ám ennél is fontosabb, hogy a Fradihoz kötődik: merthogy az étterem a népligeti sporttelepen található, és olyan, mintha hazaérkeznék.
„Küzdeni mindig, feladni SOHA” – jólesik látni e régi szlogent a falon. Olyan, mint az, hogy „a szívünk zöld-fehér, ez a szín mindennél többet ér”, merthogy bárki írhatta, mondhatta volna a családomból.
De hogy kerül ez ide pont karácsonykor?
Jó oka van.
Réges rég, még az 1972-es müncheni olimpia előtt édesanyámnak valami gondja akadt a BVSC vezetőségével, és úgy döntött, megyünk másik egyesületbe.
Év vége volt, még nem zárult le az átigazolási időszak (nem tudom, manapság egyáltalán van-e ilyesmi), összeült a szokásos családi kupaktanács, hová is menjünk, és mint mindig, kikérték az én véleményemet is. (Anyu, Apu, Misa – mind olimpiai bajnok, a világon a legjobban őket szerettem; nekem három olimpiai bajnok is jutott, az emberek zömének egy se, máig igazán büszke vagyok rájuk, és már annak idején is szerettem volna olyan eredményes lenni, mint ők.)
Szóval ott, a családi kupaktanácsban elhangzott a kérdés: „Melyik egyesületben szeretnél úszni, Anduka?”
Apu a Fradiban edzősködött, Misa a Fradiban kajakozott, nekem is zöld-fehér vér csörgedezett az ereimben; mi mást válaszolhattam volna kapásból, mint azt, hogy:
„Hová máshova, mint a Fradiba?!”
„A szövetkezetiek (értsd: Spartacus) jobb lenne” – győzködtek a szüleim, Misa hallgatott.
Én pedig tőlem igencsak távolállóan karakán választ adtam:
Ti mehettek a Spartacusba, én a Fradiba megyek.
Bekötöttem, mint a beton. És igazam lett.
Sikerült átigazolni, és sok jó eredményt elérni még az FTC versenyzőjeként.
Az 1971-es karácsony nagy ajándéka, hogy az évzáró versenyen úgy jelent meg a nevem: Gyarmati Andrea, Ferencvárosi Torna Club.
Majd szétvetett a büszkeség.
Az étterem kapcsán jó volt most emlékezni erre a történetre, el is határoztam, hogy idén zöld-fehér lesz a karácsonyfám.
Boldog ünnepeket kívánok mindenkinek.
