– Létezik egyáltalán a Világnagy Mező, Ödön? – sóhajtott fáradtan az ifjú fürjfeleség, Bajóka. – Szerinted megtaláljuk? – kérdezte kimerülten.
A fürjpár napok óta úton volt.
Házasságuk első néhány hetét egy messzi szántó keskeny szegélyében töltötték. A fűvel benőtt, vékony sáv alig adott rejteket nekik. Így nem mertek belevágni a fészeképítésbe, féltek, hogy leendő tojásaikat túlságosan könnyen felfedeznék a ragadozók.
Búvóhelyüknél csak táplálékuk volt szegényesebb. Mert a gazdák, a korábbi mezei élőhelyekkel mit sem törődve, minden szabad földdarabot felszántottak. Ráadásul mindig csak egyfajta gabonát vetettek. Az egyféle növényre csak néhány fajta rovar megy lakmározni, így a madarak étlapja igen egyhangú volt.
És amikor Bajóka még egy rókát is látott ólálkodni a környéken, elhatározták, hogy végleg odébbállnak.
A Világnagy Mezőt csak hírből ismerték. Ödön világutazó nagybátyja mesélt az ottani buja növényzetről, a szemet gyönyörködtető változatosságról és a természet érintetlenségéről. Ideális hely a családalapításhoz – gondolták, és az új otthon reményében felkerekedtek.
– Biztosan nem vagyunk már messze – biztatta nem csak feleségét, de egy kicsit saját magát is a fürjférj.
Pihenőt tartottak. Miközben Bajóka gondolatban új fészküket rendezgette, férje a gombolyagba csomagolt zsineggyűjteményét nézegette.
– Ó, ez itt de szép zöld! Ez meg milyen rikítóan piros! És ezt a vakítóan kéket láttad már, Drágám?
– Psszt! – szakította félbe férje zsinórbemutatóját Bajóka. – Te is hallottad ezt a kaparászást? Onnan, abból az irányból jött! – mutatott egy különösen magasra nőtt ökörfarkkóró felé. Együtt füleltek. Megint neszezés hallatszott a növény mögül.
– Biztosan egy éhes róka! – súgta remegve Bajóka.
A két fürj mozdulatlanná dermedt. A motoszkálás már egészen közelről hangzott.
És akkor hirtelen megpillantották!
A sűrű fű között egy apró madár kóricált.
Látva, hogy nem egy vérszomjas fenevaddal találkoztak össze, Ödön előbújt a lilán virító szarkaláb mögül, ahova az imént ijedtében húzódott. Kidüllesztette kerek begyét és védelmezőn felesége elé lépett.
– Előjöhetsz Csibikém, ő itt egy mezei pacsirta. Nem kell félned tőle!
– A nevem Perpe – mutatkozott be a mezei madár. – Épp nyaralni készülök. Olyan helyre megyek, ahol nem kell ezekkel a röpködő rovarokkal, meg az eliszkoló kukacokkal bajlódni – mutatott körbe.
A két fürj összenézett.
– Azt mondod, hogy… vannak itt repülő rovarok? Meg kukacok is? – csillant fel Bajóka szeme. – Hallod ezt, Ödön?
– Ez pont úgy hangzik, mintha… csak nem a Világnagy Mezőre érkeztünk? – kérdezte Ödön reménykedve.
– De bizony! Ameddig a szem ellát, ez mind-mind a Világnagy Mezőhöz tartozik. Számtalan rovar, bogár, csúszómászó él itt. Meg persze rágcsálók, hüllők, madarak, gombák és rengeteg fajta növény. Arrafelé néhány bokor és cserje is akad. A másik irányban húzódik a patak medre – vette sorba a Világnagy Mező főbb jellegzetességeit a pacsirta.
– Ha gondoljátok… – szólt Perpe –, szívesen felajánlom nektek a tavalyi fészkemet, tekintve, hogy én ezt a költőszezont máshol töltöm a párommal. Ugyan némi felújításra szorul a gödör, de…
– Jó lesz! – vágott a szavába hirtelen Bajóka, nehogy véletlenül meggondolja magát a pacsirta. – Tökéletes költőhely, kivesszük a nyárra!
Bajóka máris bekucorodott a kissé kopott, de azért kényelmes mélyedésbe. Szemeit lehunyta. Sugárzóan boldognak látszott.
– Nos, úgy látom, tényleg szeretnénk kibérelni a helyet erre az idényre – erősítette meg Ödön is szándékukat. – De csak addig, amíg nem építünk saját kuckót! – tette hozzá önérzetesen. – Legfeljebb őszig maradunk.
– Maradhattok, ameddig tetszik. Mint említettem, mi idén egy új helyszínt próbálunk ki a gyerekneveléshez. Mert… – és Perpe egészen közel hajolt Ödönhöz, úgy súgta: – Tudsz titkot tartani? Másnak el ne áruld, de a szántótól nem messze felfedeztem egy kerti etetőt, ahova nem csak télen, de tavasszal, sőt még nyáron is raknak ki magokat.
– Vizet is? – vetette közbe Bajóka, aki, bármilyen halkan sutyorogtak is a hímek, azért mégis minden szavukat hallotta.
– Hát, vizet azt… nem igazán… – mondta Perpe kissé zavartan, mert nem számított rá, hogy álmai kertjének legfőbb hiányosságát máris leleplezik. – Igen, valóban nagy szükség lenne ott egy itatóra, ami egyben fürdőhely is, de… – állapította meg kedvetlenül, majd igyekezett inkább a hely csodás előnyeit hangsúlyozni – …van ott napraforgó, köles és búzaszem is bőven.
– De hát miféle mag az, ami már ilyenkor, tavasz elején megterem? Most még csak virágok vannak, messze még a termésszezon – mondta Ödön bizalmatlanul.
Ő és a felesége amúgy is inkább a friss magokat szerették. Az élelemben szegényebb hónapokban sem szívesen látogatták az etetőket. Hagyománytisztelő fürjként ők a vonulás hívei voltak, még az enyhébb teleken is. Ősz elején mindig melegebb tájakra költöztek, olyan vidékre, ahol még találtak kedvükre való, friss eleséget.
– Jó, jó, bevallom, én sem tudom, milyen növényről vagy miféle raktárból kerülnek elő azok a csemegék, de higgyétek el, nagyon ízletesek! – győzködte őket a pacsirta kissé kedveszegetten, mert eddig fel sem merült benne, hogy valaki esetleg nem szereti az ilyesmit. És hogy vajon honnan és hogyan lesznek azok a magok az etetőben – ezen végképp eszébe sem jutott töprengeni.
– Ráadásul ott évszaktól függetlenül, mindig, mindenféle mag elérhető. Nemcsak olyan, ami ezen az éghajlaton megterem, hanem egészen egzotikus gabonák is szerepelnek a kínálatban. A múltkor például rizst tettek ki – próbált felvágni Perpe a fürjek előtt, de nem a kívánt hatást érte el.
– Rizst? Az meg micsoda? Valami helyi bogárféle? – értetlenkedett Ödön.
És mit értenek ők egyáltalán ahhoz, hogy mitől jó egy etető? Biztosan csak irigykednek rá, amiért rátalált a tökéletes luxus lehetőségére. Fog is ő ezentúl röpködő rovarokra vadászni? Vagy gilisztákat húzkodni a földből? Egyesével gyűjtögetni a hernyókat? Ugyan már! Rá ennél kényelmesebb élet vár – fortyogott magában, miközben sietősen útra készülődött.
– Mi már a kapcsolatunk elején megbeszéltük Bajókával – fejtette ki Ödön –, hogy eleinte csak rovarokkal tápláljuk majd a fiókáinkat. Mivel az ízeltlábúak már az első napsugarakra előbújnak, jóval azelőtt, hogy a magok megérnének – nézett körbe a finom falatokban már most is bővelkedő mezőn a fürj. – Kiszámoltuk, hogy mire a gyerekek elhagyják a fészket, addigra a termések is éppen beérnek, így fokozatosan szoktathatjuk őket a magevő életmódhoz.
– Jó, jó! Látom, alaposan felkészültetek a gyermekvállalásra – mondta Perpe csak úgy félvállról, már indulóban. – Viszont nekem most mennem kell, a párom a szántó szélénél már vár rám. Kellemes kotlást kívánok! – búcsúzott, és trillázva elröppent.
Bajókáék kettesben maradtak.
– Remélem, nem találkozik rókával – jegyezte meg a fürjné aggódva. – Olyan kedves pacsirta!
*
Eltelt néhány hét.
A szántó szűk fűszegélyében öt, meglehetősen pufók pacsirta kószált mamája kíséretében. A hasonló korú fiókák ilyenkor már önállóan szerzik táplálékukat. Ők vajon miért szorulnak még mindig szülői gondoskodásra?
Közelebbről látszik, hogy még olyan fejletlenek, hogy nem képesek a levegőbe emelkedni. Ezért szüleik szüntelenül hordják nekik az etetőről a különféle olajos magvakat. Nőnek is azoktól rendesen – látható, milyen szépen kikerekedtek!
„Csakhogy most már nem szélesedniük, hanem repkedniük kéne” – állapította meg Rúna, az anyjuk, miközben lomhán szaladgáló fiókáiban gyönyörködött.
Hosszabb töprengésre azonban nem maradt ideje, mert a távolban észrevette az etetőről visszatérő férjét. Perpe a fészektől kicsit messzebb landolt, nehogy utat mutasson a kismadarakra éhes ragadozóknak. A gyér fűcsomókhoz lapulva, óvatosan osont haza.
Csőrében két világosbarna bogarat hozott. A fiókák szapora léptekkel apjukhoz futottak. Izgatottan toporogtak Perpe körül. Aztán persze jól összevesztek a még sosem látott csemegén. Bár csak apró falatok jutottak nekik, az a kevés is nagyon ízlett mindegyikőjüknek. Egész más zamata volt, mint az eddigi magoknak.
– Ez melyik növényen terem? Eddig miért nem hoztál nekünk ilyent? – kérdezgették a gyerekek.
– Majd… hozok még. Most menjetek játszani! – oszlatta fel a társaságot Perpe.
A kicsi pacsirták vidáman kergetőztek. Szüleik csendben megvárták, hogy valamivel messzebb, hallótávolságon kívül kerüljenek. Majd Rúna komolyan megkérdezte:
– Ezeket hol gyűjtötted? – kérdezte és nagyot sóhajtott.
Ismerte férje etetőkbe kitett magok iránti rajongását, melynek madárságukat meghazudtolóan kényelmes életüket köszönhették. Tudta, hogy Perpe annyira bízik az öröketető nyújtotta előnyökben, hogy szinte már el is felejtett rovarokra vadászni.
– A gabonaföldön szedtem össze őket. Az etetőt üresen találtam, ezért a szokottnál beljebb repültem a kertbe. A földművesek felbolydultak. Nagy volt a jövés-menés. Két hosszúkás alak arról beszélgetett, hogy megtámadták a vetést a kártevők. Azon tanakodtak, hogy ha most nem avatkoznak be irgalmatlanul, akkor nagy veszteség éri őket. Az idei búzatermést elviszi a szörnyű szipolyszaporulat – így emlegették.
– Jaj, csak nem permetezni akarnak? – ijedt meg Rúna.
– Attól tartok, nincs jobb ötletük – mondta Perpe csüggedten.
Aztán hosszan hallgatott. A telepen hordókban álló, rengeteg rovarirtó szerről nem mert beszámolni párjának. Más madarak elbeszéléseiből tudta, hogy ennyi vegyszer óriási pusztítást okozhat a rovarvilágban. És emlékezett távoli unokatestvére szörnyű sorsára is, aki súlyosan megbetegedett, miután mérgezett sáskát evett.
A látottak után sokáig nem tudott megszólalni. De mit is mondhatott volna? Hogyan árulja el feleségének, hogy nem csak a családjuk, de a környéken élő állatok is mind komoly veszélyben vannak?
Végül Rúna törte meg a csendet.
– Mégis mennyi rovart láttál a gabonában?
– Átrepültem az egész szántó felett, és végig, minden soron hemzsegtek a szipolyok.
– Nagyszerű! – kiáltotta Rúna.
Dehogynem értette Rúna! Sőt, a fejében máris kész volt a megoldás terve.
– Te vidd majd a gyerekeket a szántóra! Vezesd mindegyiküket külön sorba, nehogy túlságosan feltűnőek legyetek! Mindannyian egyetek annyi szipolyt, amennyi csak belétek fér! Én alkonyatra visszajövök – azzal elrepült a Világnagy Mező irányába.
*
A kis pacsirták később jóllakottan, összebújva aludtak a fészekben. Apjuk néhány fűszálat gondosan ráhajtott a mélyedés bejáratára, és még egyszer meggyőződött róla, hogy fiókái biztonságban vannak.
A sötétedő égboltot kémlelte. Vajon mire készül Rúna? És mi van, ha nem válik be a terve?
Mit tehetne ő ebben a mardosó tétlenségben várakozva?
Napszálltakor végre megpillantotta párját a látóhatáron. De a messzi távolban nemcsak Rúna, hanem egy nagy, hömpölygő madárraj is feltűnt. A szántó felé tartottak. Hamarosan a környék minden gabonatábláját ellepték a legkülönfélébb rovarevő madarak. Volt közöttük bíbic, fogoly, fácán, búbosbanka, fülemüle, cigánycsuk, szalakóta, szarka és vetési varjú is. Landolás után egyből lakomázni kezdtek.
– Nézd csak, kik jöttek segíteni! – röppent Perpéhez Rúna.
A szomszédos szántóföld szegletéből Bajóka és Ödön integetett kedvesen mosolyogva a pacsirták felé.
– De jó titeket újra látni! – örült meg Perpe a fürjpárnak.
– Tudod, a gyereknevelés belőlünk is sokat kivesz… épp itt volt az ideje egy romantikus estének. Olyan rég vacsoráztunk fészken kívül, köszönjük a meghívást! – mondta hálásan Bajóka, majd ő is csipegetni kezdett.
A pacsirtapár is csatlakozott hozzájuk.
Pirkadt már, amikor az utolsó telibegyű vendég is hazaindult a kártevőktől megtisztított szántóról.
– Talán nem is olyan szörnyű ez a szaporulat… – foglalta össze a különös mentőakció látványos eredményét Rúna. – Látod, nem kell ide vegyszer, a bogárinvázióval így is le lehet számolni! – mosolygott elégedetten.
– Úgy vettem észre, a gyerekeknek is jót tett a rovarvitamin. Azt hiszem, igaza volt Ödönéknek. Megfelelő élelemre van szükségük a kicsiknek – ismerte be tévedését Perpe. – Ma megtanítom őket hernyóra vadászni! – mondta elszántan. – Ezentúl nem fogom a könnyebb utat választani. Már nem vagyok biztos benne, hogy a kényelmesebb jobb is…
Rúna elismerően bújt közelebb férjéhez. Csöndben nézték, amint a hajnalcsillag lassan halványodni kezd az égbolton.
De még nem tűnt el teljesen, amikor Perpe boldogságtól telve egyszer csak felkiáltott:
– Nekem van a legcsodálatosabb feleségem kerek e világon! – harsogta büszkén, és messzehangzó hajnali dalra fakadt.
A környékbeli földművesek aznap szokatlanul hangos pacsirtaszóra ébredtek. A legkorábban kelő gazda egyenesen a földekre ment, hogy felmérje a károkat az éjszakai szipolytivornya után. Ám nagyon meglepődött, amikor széthajtotta a gabonaszárakat.
– Különös – vakarta meg a fejét. – Úgy tűnik, elköltöztek innen a szipolyok. Akkor mégsem kell ma permeteznünk – állapította meg, és más teendő után nézett.
Névery Dorottya: Kalandok a Világnagy Mezőn
Gingko Kiadó, 2023
