Kultúra

Ha a papa idősek otthonába kerül, legalább ez a lány legyen a szocmunkás

Mozinet
Mozinet
Lassan csordogáló, szocióba merülős magyar film készült arról, hogy egy idős férfi idősek otthonába kerül. Csoda, ha nem ostromolják meg százezrek a magyar mozikat? Mégis kár lenne kihagyni a Valami madarakat, és így karácsony előtt a szokásosnál talán több kedvünk is van olyan átlagembereket nézni, akik megszeretik egymást. Kritika.

Mihez kezdjünk az idősekkel? Mármint mihez kezdjünk velük az életben, amikor már képtelenek gondoskodni magukról, és mihez kezdjünk velük a filmekben, ahol róluk, nekik is kell történeteket csinálni? Pláne, hogy ők még szeretnek moziba járni. A két időscsoport – a mindennapos segítségre szoruló meg a rendszeres moziba járó – persze nem ugyanaz, de a filmkészítéshez általában a fiataloknak szokott lenni elég energiájuk, a fiatalok pedig hajlamosak egy kalap alá venni minden öreget. A kalapot aztán feltesszük a többi porosodó limlom közé a legfelső polcra, és nem gondolunk rá.

Szerencsére nem mindig ez a helyzet. Szép, humanista magyar filmek készültek fiatalok és idősek kapcsolatáról, akik olykor jobban megértik egymást, mint őket a közbeeső, munkában szétszakadó generáció, akik abban a szomorú életkorban járnak, amikor még kergetik a saját álmaikat, de már rájöttek, hogy azok nem fognak teljesülni. Lehetne sorolni a régebbi példákat a Jób lázadásától a Moszkva térig, de ami fontosabb, hogy az utóbbi években is foglalkoztatott egy-két rendezőt ez a téma. A Nagyi Projekt történelmi viharokra visszapillantó dokumentumfilmként, Az unoka thrillerként dolgozta fel az alkotók nemzedékének találkozását a nagyszülőkével.

Hevér Dániel első rendezése is ebbe a csoportba tartozik, de a Valami madarak nem köteleződik el egyetlen műfaj mellett sem. Inkább a hetvenes évek szociografikus érdeklődésű, hétköznapi helyzetekre, tőmondatos történetekre kíváncsi filmjeiből merít.

Mozinet

Onnan meríti Szacsvay Lászlót is, aki akkoriban kezdett el filmezni – játszott Maár Gyula két filmjében és az Árvácska feldolgozásában –, és állandó, katonás színházi jelenléte mellett hellyel-közzel azóta is feltűnik magyar filmekben, de csak ritkán és epizódokra. Most főszerepet kapott: ő Béla, a nyugdíjazott szőnyeggyári munkás, akit elhagyott a felesége egy villamosvezetőért. Mindennek már több éve, de Béla azóta is gyűjtögeti magában a keserűséget, mint más az egzotikus sörösdobozokat. Azt sem fogadja repesve, hogy fürdőszobai balesete után Berlinben élő fia idősek otthonába költözteti.

A másik szálon ott van Zoé, az érettségi előtt álló kamaszlány. Tanulmányi eredményei alapján még határozatlan ideig érettségi előtt állhat, és az iskolán kívül sem találja a ritmust. Verekedés miatt közmunkára fogják, egy idősek otthonában kell kanalaznia a főzeléket és mosnia az ágyneműt. Ott, ahol Béla éppen megkezdi börtönbüntetésként felfogott és ideiglenesnek remélt benntartózkodását.

Mozinet

A Valami madarakban nem történik semmi meglepő. Béla rosszul érzi magát, mindenkivel pokróc, idővel viszont felenged, és megszereti Zoét. Zoét nem fedezik fel zenés tehetségkutatón és nem nyeri meg a lottót, bár az utóbbit legalább megpróbálja. A tét, ami némi idézőjeles „izgalmat” csempészne a filmbe, hogy a férfi a szakértői vizsgálat után hazamehet-e az idősgondozóból (idősek „otthona”, persze – Bélával ezt nem etetik meg).

De igazából nem ez a tét. Hanem az, hogy képesek vagyunk-e előítéletek nélkül hozzászólni a másikhoz, és nem közönyből, megszokásból, programozott udvariasságból odaröffenni valamit az öregnek.

Vagy az, hogy a balhés fiatal lány kilenc bunkó mondata után még kíváncsiak maradunk-e a tizedikre, ami pont értelmes és barátságos lesz.

Mozinet

Zoéval egyébként nem olyan nehéz együttérezni, mert Kertész Zsanett forgatókönyve és a figurát alakító Kizlinger Lilla túl kedvesre formálták őt. A rendező szakon végzett, de színészként is gyakran feltűnő Kizlinger Berlinale-díjat kapott a Rengeteg – Mindenhol látlak mellékszerepéért, rá vágyakozott a Magyarázat mindenre főhőse, és betették a Semmelweisbe is, amit azért kihagyhatott volna. Általában azt a fajta minimalista, motyogós, fád stílust hozza, amit Monori Lilitől Méhes Mariettán át Berényi Biankáig sokaknál láthattunk, és ami generációk óta idegesíti a nézők nem elhanyagolható százalékát, de időnként azért jól működik.

Most is, olyannyira, hogy Zoéból igazi jótét lélek válik a film végére, ami enyhe stílustörés. Maradhatott volna gorombább, Szacsvayhoz hasonlóan, aki a fej- és testtartásával éri el, hogy Bélához szentimentális pillanataiban se nagyon akarjunk hozzászólni.

Ez a két ember szép lassan megismeri egymást, aztán elbúcsúznak. Ennyi az egész film.

Mozinet

Mellé ízléses elektronikus zenei világot kínál a fiatal magyar rendezők kedvenc zeneszerzője, a nagy munkabírású Kalotás Csaba. Hevér és Nagy Marcell operatőr a kelleténél talán kevesebb alkalommal mozdítják meg a kamerát, Zoé és anyja öt beszélgetéséből hármat ugyanabból a lakótelepi kistotálból vesznek fel, ahonnan egyszerre látszik a konyha meg a fürdőszoba. Néha ebből a mozdulatlanságból, egyhangúságból kijön egy jó vicc, főleg az, amikor Zoé az idősgondozóban szárítja a Béla unokájának szánt, szétázott, plüss óriásdinót.

A két főszereplő meghitt zsörtölődése, a nyomasztó, faberakásos belső terek, meg a szürke, téli hangulat mégis saját világot teremtenek a filmnek. Rosszkedvű világot, de olyat, ami otthonossá válik, ezért képesek vagyunk benne észrevenni a kevéske örömöt és humort, a valódi kapcsolódás esélyét. Valamit, ami a méltóságra, a szabadságra (madarakra!) hasonlít. Hiteles karácsonyi filmnek nem is rossz.

Valami madarak, 2023, 90 perc. 24.hu: 7/10.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik