Fügés-diós. Ez lett az idei Év Szaloncukra verseny befutója, a balatongyöröki Promenád Kávéház terméke. A civil kezdeményezésre, évről évre megrendezett találkozón 196 szaloncukor közül választott a zsűri. Hogy hasonló ízesítéssel korábban kísérleteztek-e már, nem tudjuk, de az szembetűnő, hogy a szaloncukor helyzet alakulása hűen leképezi a mögöttünk lévő egy-másfél évszázad korszakainak a hangulatát.
A múlt századfordulón már árusították kézműves és gépekkel gyártott változatokban egyaránt, de alapvetően otthon készült. Elegánsan ünneplők benézhettek Frommer Elemér ezredéves kiállításon kitüntetett csemegeüzletébe, a kalandvágyóbbak válaszolhattak Tornyainé apróhirdetésére, aki Selmecbányáról „eddig még nem létezett, a legmagasabb ízlésnek megfelelő szalonczukorkát” ígért postázni.
Az első világháborút követően a háziasszonyok a minél kevesebből kihozott cukrokkal igyekeztek lepipálni egymást, néhány évvel később viszont már az aromák és csomagolások sokfélesége volt a versengés tétje, mind otthon, mind a neves cukrászdákban, üzemekben. Ekkor honosodott meg a csokiba mártott verzió is. Az év utolsó hónapjaiban számítani lehetett a hasonló hirdetésekre: „Gyakorlott szaloncukorka csomagoló leányokat akkord vagy napszám munkára keresünk.”
1945 karácsonyára hozott cukorból vállalták az elkészítését a cukrászok, majd eljött az államosított vállalatok ideje: 1948-ban arról számoltak be, hogy hatalmas mennyiségben készül a legfinomabb minőségű szaloncukor, „egyáltalában nem emlékeztet a múlt évi és azelőtti rossz ízű, kemény szaloncukorra, hanem valóban »békebeli« finomságú lesz”. Tíz évvel később már fehér, piros, rózsaszín és kék csomagolású cukor került a boltokba, még a legkisebb községekben is…
A bőségről szóló híreket persze a pártlap is igyekezett megerősíteni a cikkeiben. A Számok és tények rovatban a pengő és a forint vásárlóértékének bonyolult átszámításai után arra jutottak, hogy a munkások reálbére 1958-ban hozzávetőlegesen 50 százalékkal kellett, hogy magasabb legyen, mint 1938-ban, és állításuk szerint különösen gyorsan nőtt ezekben az években az élvezeti cikkek, például a cukorka, a csokoládé forgalma…
És ha a példában 1938 szerepelt, ugorjunk vissza mi is azokba az évekbe. A legnevesebb, a 19. század közepe óta működött magyarországi csokoládé brand, a Stühmer Szentkirályi utcai székháza és gyára történetéről és jövőjéről pár napja jelent meg egy összefoglaló. Épp itt merülhetett fel a kilencszázharmincas években, hogy az új, bordázott mintájú tej- és étcsokoládé szeletük a legifjabb Stühmer nevét viselje. Az 1936-tól indított reklámkampány egyik formája így szólt: „Én vagyok Tibi. Rólam nevezték el az új Stühmer Tibi csokoládét. Egy próbavétel után érthető a mondás: Tibi nem csak a mama kedvence.” Egy másik, egyszerű hirdetés a ’30-as években Magyarországon rendezett cserkész világtalálkozók hírére épült: „A cserkészek is Stühmer Tibi csokoládét esznek!”
Tibi is bizonyára kirakta a csizmáját az ablakba december 5-én este, ahogy teszik magyar gyerekek milliói úgy száz-százötven éve. A bámulatos kivitelű csokimikulások és egyéb szezonális nyalánkságok árával mintha minden évben baj lett volna, horribilis drágaságról, pici, szinte csak dísznek jó csokifigurákról cikkeztek az 1920-as évek elején, tíz évvel később a megszokottnál soványabb puttonyról, megfizethetetlen árukról. Az Ujság idézett egy pesti viccet is: – Nálad mit hoz a Mikulás a gyerekeknek? – Én majd kiteszek az ablakba egy kis cukorkát, egy virgácsot, hátha hoz a Mikulás hozzá való cipőket…
1942-ben a Színházi Magazin igyekezett tréfával elűzni a szorongást: „Elsötétítés és másféle körülmények nagyon kockázatossá teszik” a Mikulás munkáját. December 6. mindig élénk volt, nőegyletek és gimnáziumok, jótékonysági szervezetek és klubok, éttermek és ipartestületek rendeztek esteket. 1944-ben azonban a Pesti Hírlap mindössze az este háromnegyed hétkor kezdődő Mikulás napi rádióműsort tudta ajánlani.
Mint oly sok iparágban, az édességgyártásban is mérhetetlen formai és tartalmi gazdagság tárul elénk a gazdasági uniformizálás előtti időkből, nem beszélve az üzletek választékos berendezéséről. Bár az előzőekben csak az egyik gyárat említettük név szerint (amely az államosítás után Budapest Csokoládégyár néven működött tovább), voltak szép számmal versenytársak. Más-más évekre esett a fénykoruk, de mindegyik egyedi termékpalettával, összetéveszthetetlen dizájnnal büszkélkedhetett.
Annyi bizonyos, hogy 1948-ban erről értesültek a tulajdonosok és a dolgozók: „Édességbolt nemzeti vállalat létesül a Gazdasági Főtanács határozata értelmében. Egységesen fogja irányítani az állami édesipari vállalatok termékeinek értékesítését. Átveszi a Stühmer Frigyes Rt., a Magyar Kakaó- és Csokoládégyár Rt., a Szent István Tápszerművek, a Cadeaux Csokoládégyár Rt., a Gerbeaud Rt. valamennyi fióküzleteit.” De az államosítással elveszítették a tulajdonosok többek között a Meinl Gyula Rt. gyárat (Csemege Édesipari Gyár néven működött tovább), a Koestlin Lajos és Tsai Rt. üzemeit (Győri Keksz és Ostyagyár) vagy a Dreher Csokoládégyárat (Duna Csokoládégyár) is.
Az új nemzeti vállalatnál a csokoládé meglehetősen magas árát a drága nyersanyaggal magyarázták, a legtöbbet cukorkából, karamellából tudtak gyártani és értékesíteni. A Mikulás fellélegezhetett, a vállalat magyarosító mozgalma nyomán nyilván ő is jobban eligazodott az édességboltokban. „Megszüntetik a sok bonyolult francia, angol elnevezést, amely már eleve elriasztja a dolgozót az árucikktől, a legtöbb embernek fogalma, sincs, mit takar a cifra elnevezés. Minden csokoládé és cukorka tisztességes magyar nevet kap.” Tegyük hozzá, a gyerekeknek szóló történetekben lassan a Szent Miklósra emlékeztető Mikulás figuráját is mind gyakrabban felváltotta a rendszernek inkább megfelelő, világszerte ismert, ajándékosztó Télapó.
1948-ban állítólag már mérni lehetett, hogy a forgalom áthelyeződött a peremvárosokra. „A pálmát az újpesti édességboltok vitték el, fölényesen maguk mögött hagyva a múltbeli rekordereket, a Váci utcai és József Attila utcai üzleteket.” Az ötvenes évektől a kávézók megismerkedhettek a „tetszetős és gazdaságos” mokka cukorral. „De ne csupán dicsérettel illessük a mokkát, mert elbízza magát. Találkozunk olyan mokkával is, amely nem teljesíti a hivatását és nem olvad…” ’67-től már gokkát is lehetett kapni, Petőházán gyártották és még Olaszországba is exportálták a mokkánál nagyobb kockákat.
Klasszikus édesség kombó volt a habos kakaó és kalács vagy kuglóf. Miután néhány évig ezt nem is volt olyan könnyű beszerezni vagy megfizetni, meg-megjelent úgy is, mint a korábbi rendszer nélkülözhető luxuscsemegéje, de végül a kakaó és a kalács győzött, idővel a szocialista gyerekek is ilyen uzsonnának örülhettek kultúrházban, moziban vagy óvodában. A csoki is mind többeké lett, 1960-ban az új tanév kezdetére a Kitűnő, a Jeles és a Jó elnevezésű, kétdekás szeletek mellé – állítólag gyárlátogató úttörő kislányok javaslatára – ABC színcsokoládé szeletek is készültek.
A szaloncukor és a csokifigurák és -függelékek jelentős része a Szerencsi Csokoládégyárból került ki, mind húsvétkor, mind év végén. Innen is van termelési adatunk 1938-ból (amikor 80 vagon) és 1959-ből (amikor 800 vagon édességet állítottak elő). A gyár hónapokkal korábban kezdett az ünnepekre készülni, ilyenkor a Fűszer- és Édességkereskedelmi Vállalat (Füszért) megyei központjaiban mintadarabokat mutattak be, ezekből azután választhattak, rendelhettek az érdekelt kereskedelmi vállalatok. Szupermodern újdonságok is előfordultak, ’66-tól például menő csokitelefonok (csak a Szovjetunióba 70 mázsa került belőle abban az évben).
A Balaton-szelet az 1950-es évek közepe óta van velünk, tíz évvel fiatalabb volt a legkisebb tejtábla, a Csilla. A Balatonról elképedve írta a Figyelő 1963-ban, hogy a csokipapír belső oldalára nyomtatva találták meg a jótállási idő feliratot a pontos dátummal. „A vásárló mentesül a jótállási idő helyszíni és bonyolult ellenőrzésétől, másrészt a szerencsejáték kockázatát, izgalmát is élvezheti, s totózhat, romlott, nem romlott?”
Az üzletek „a virág- és édességboltok kivételével zárva tartanak…” ígéret minden ünnep alkalmával előkerül a híradásokban, bár manapság már bonyolultabb a rendszer, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Az édességboltok eladói kuriózumszámba menő árucikkeket tudhattak a kezük között, de sok időt töltöttek a munkahelyükön, több műszakban, szombaton és vasárnap is, ünnepek idején pedig meghosszabbított nyitvatartás mellett. A KÖZÉRT Édességbolt Vállalat is folyamatosan kereste az eladókat, méghozzá kizárólag nődolgozókat.
Írta: Lukács Zsolt | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/csokolade
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
