Nem találta a helyét a rendszerváltás után, így már csak kaktuszokat mintázott egy Kossuth-díjas szobrász

A második világháború utáni magyar szobrászat egyik legfontosabb alakja, a Görögországból 1951-ben Budapestre érkező Makrisz Agamemnón (1913-1993) négy évtizedes hazai pályája során számos köztéri, illetve kisméretű munkát készített, amik most a budapesti és athéni Nemzeti Galéria mellett a stockholmi Nemzeti Múzeumban, illetve az ország legkülönbözőbb részein láthatók.

Művei közül az elmúlt években kettő is eltűnt az eredeti helyéről: előbb a Várnegyedben, számos tiltakozás ellenére lebontott diplomataház bejáratánál álló Hermészt távolították el, majd az egykori zuglói pártházból lett zeneiskolán lévő nagyméretű domborművet szerelték le. Előbbi pontos sorsa egyelőre nem ismert, utóbbiról azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a rövidesen megvalósuló Görögség Háza falára kerül.

A legfontosabb munkáit ez a veszély szerencsére nem fenyegeti, így a budai Széll Kálmán térnél álló Sellős díszkút, a Honvéd térről a Szoborparkba költöztetett A spanyolországi nemzetközi brigádok magyar harcosainak emlékműve, a mauthauseni koncentrációs tábor területén álló Mártíremlékmű, a tatabányai újtelepi temető kolumbáriuma, a szegedi Sellő, valamint a pécsi Szárnyas Niké remélhetőleg még sokáig a helyükön maradnak.

Az életműnek vannak azonban olyan részei, amiket csak alig néhányan ismernek – ilyenek a Kossuth-díjjal is elismert Mémosz (akit csak Magyarországon hívtak Agamemnónnak) a rendszerváltás utáni években született kései munkái,

amik különböző méretű kaktuszokat mintáznak.

A röviddel halála előtt, 1991-1992-ben született művekkel a férfi egyértelműsítette:

az új világban egyszerűen már nem találja a helyét, szerinte pedig nincs helye többé grandiózus műveknek.

A hirtelen váltásra az Új Szó a Tárnok utcai műtermet 1992 elején meglátogató riportere, Brogyányi Judit is rácsodálkozott, aki így számolt be minderről:

Ady és Bartók portréja mellett kaktuszok. Szőrösek, tüskések, amilyen most a világ. De miért mégis? A mostani világ nem kedvez annak a művészetnek, amellyel Makrisz reagált a korra. Monumentális szobrokra, köztéri emlékművekre ma ki tud pénzt költeni? A hiányzó megrendelések ellenére a művész közölni kíván valamit a világgal, hát elmondja, amit gondol: — Kaktuszok, édeskéim! Hát akkor le vagytok ejtve — huncog Mem a pesti keresetlenséggel. Környezetvédelem kell nektek? Nesztek, itt vannak a kaktuszok. Vigyázzunk a kaktuszokra! Életet a kaktuszoknak!