Különös belegondolni, de ha egy filmstúdiót kellene kiválasztanom, ami a legnagyobb hatással volt rám, az biztosan a Disney lenne. Egyrészt, mert a többi nagy stúdiónál túl széles a felvonultatott alkotások skálája ahhoz, hogy a mögött kirajzolódjon egy bizonyos filmcsoport, míg a Disney, ugye, sokáig csak az animációkról szólt, és azóta sem tágult bekategorizálhatatlanul szélessé a skála. Másrészt pedig sokáig a Disney volt az a stúdió, amelynek a filmjei, ha késéssel is, de biztosan eljutottak hozzám még úgy is, hogy kábeltévénk sokáig nem volt, a tékás korszakban pedig a család felnőttjei maguknak főként olyan filmeket választottak, amelyek engem gyerekként mélyen hidegen hagytak, így nekem jött valami mese, többnyire a legutóbbi Disney. Ráadásul a stúdió animációit előbb-utóbb a tévé is leadta. Biztos vagyok benne, hogy a generációm rengeteg képviselője pont ugyanígy volt ezzel.
Arról nem beszélve, hogy egy bizonyos életkor alatt a legtöbb gyerek az élőszereplős filmek iránt még messze nem érdeklődik annyira, mint a rajzfilmek iránt – hisz a gyerekek szórakozása a mese, a film inkább a felnőtteké. Így aztán a stúdió tudatformáló hatása még a saját maga által elgondoltaknál is jóval nagyobb lett: a Disney mutatott szépségeszményt, életút- és párkapcsolatmintákat, világképet, kellett is némi „unlearning”, tényként kezelt dolgok tudatos elfelejtése utólag, sokunknál ez a folyamat máig tart. Ezzel együtt az tagadhatatlan, hogy a Disney varázslatos pillanatok milliárdjait szerezte gyerekek generációinak. Így aztán minden egyes alkalommal könnyekig hatódom, amikor lemegy a mozikban a stúdió 100. születésnapjára készült mini film, és nagyon vártam a centenáriumot ünneplő filmet, a Kívánságot is. És annak ellenére sem csalódtam, hogy látszólag minden kollégám lábrázást kapott a filmtől.
A történet a Disney hagyományaihoz illően egy szeparált királyságban, Rosasban játszódik, melyet egy ifjú varázsló alapított, hogy ott megőrizze az emberek kívánságait, nehogy valami bajuk legyen. A varázsló, Magnifico lett az egyre gyarapodó birodalom királya, Rosasban pedig az lett a rend, hogy, amikor a helyiek betöltik a tizennyolcat, a kívánságukat, azaz szívük legfőbb vágyát átadják a királynak megőrzésre, ők maguk el is felejtik, hogy ne nyomassza őket, a király pedig időnként rendez egy nagy népünnepélyt, ahol egy-egy alattvalója kívánságát valóra váltja. Márpedig ezek a kívánságok nagyon erős dolgok, a valóra váltásuk lehetősége nyomán pedig a királyt komoly személyi kultusz övezi, de a helyieknek ez tök rendben van, sőt. A fennálló status quót láthatólag nem kérdőjelezte meg soha senki, egészen történetünk főhőséig.
Ő Asha, egy tűzrőlpattant tinilány, és épp állásinterjúra érkezik Magnificóhoz, aki segédet keres maga mellé. Az interjú jól indul, ők ketten elég jól összecsatolnak, ám végül a király kicsit többet oszt meg a rendszerének működéséből, mint szeretne: kiderül, hogy ebben a berendezkedésben a legtöbb kívánság a büdös életben nem válik valóra. Amikor pedig Asha naivan felveti, hogy lehetnének a dolgok másként is, Magnifico például visszaadhatná a gazdáiknak azokat a kívánságokat, amelyeket ő nem fog valóra váltani – hátha a tulajdonosaiknak sikerülhet –, a király hallani sem akar a dologról. Asha nem kapja meg az állást, ráadásul újonnan megszerzett tudása is nyomasztja, ám nagy bánatában segítsége akad: egy csillag, akinek szintén van némi varázsereje. No meg persze néhány barát. A dolog vége, mondanunk sem kell, forradalom.
Abban egyet tudok érteni a Kívánságot lehúzó kritikákkal, hogy valóban akadnak rések a történet szövetén, kezdve mindjárt azzal, hogyhogy nem tűnt fel korábban senkinek: Magnifico egy zsarnok. Ugyanakkor a toposz, miszerint egyszer csak jön egy hős, aki megkérdőjelez évszázadok óta hatályban lévő szokásokat, egyáltalán nem ismeretlen a Disney munkásságában, sőt, elég gyakori ez a felütés:
- Ariel, aki kapcsolatot akar a sellők és az emberek között,
- Merida, aki nem szeretné elfogadni a neki szánt asszonysorsot,
- Vaiana, aki a többgenerációs tiltás ellenére nekivág a nyílt óceánnak,
- de az Encanto Mirabelje szintén régi szokásokat kérdőjelez meg.
Soroljam még? A forrófejű, ám emiatt új utakat is meglátni képes, bátor tini visszatérő eleme a Disney-filmeknek, így egyáltalán nem meglepő, hogy a százéves jubileumra is egy ilyen lányt választottak főhősnek. Ehhez varrták, ugye, a kívánságszálat, merthogy a stúdió ars poeticája szerint az egész Disney-fantáziabirodalom egy titkos vágyból, egy kívánságból indult ki. Ez egy teljesen valid alap, amihez kicsit sem meglepő, hogy az elmúlt száz év legjobban bevált hozzávalóit vetették be: a vicces-cuki társállatot, a túlcsordulóan érzelmesre írt dalokat, a vizuális nehéztüzérséget.
A Kívánságban az állattárs egy kecskegida, aki az események egy pontján beszélni kezd, éspedig egy felnőtt férfi hangján, majd egy jelenetben megidézi a Disney legnagyobb klasszikusainak zenés tömegjelenetét – A kis hableány Ringat a víz dala és A Szépség és a Szörnyeteg vacsorajelenete is eszünkbe juthat, például – csak hogy bevesse a film a nosztalgiahatást is. A dalok számosak, igaz, sajnos feledhetők, ráadásul élek a gyanúperrel, hogy nem is csak a szinkron miatt – a Disney-dalokat általában egészen szuperül sikerül átültetni magyarra –, ezen a fronton tehát nem tudok vitatkozni a filmet lehúzó kritikákkal. A dallamvezetések, persze, most is hozzák a tipikus disney-s hatásvadászatot, ám a szövegek túlzsúfoltak és fókuszálatlanok, leginkább azt érezni, hogy a mennyiség a minőség rovására ment. Jó mérőszáma a Disney-dalok sikerültségének, hogy mennyire kapják fel a tehetségkutató-aspiránsok – lásd, ugye, Let it Go –, ez a veszély a Kívánság szerzeményeit nem igazán fenyegeti, de enélkül azért meg tudunk lenni, főleg, hogy a dalok ezzel együtt cikisek vagy rosszak nem lettek. Egyszerűen csak olyan vállvonósak.
Amivel viszont nem tudok mit kezdeni, azok a film vizualitását érő kritikák – hát hiszen ez a film ötvözi a gobelinművészetet a merített papírra készült ceruza- és akvarellképek hagyományaival, a 3D animáció trükkjeivel, és a Disney általában jellemző ambiciózus mozgalmasságával. Minden ember és állat egyedi, játékosított, mégis életszerű mind megjelenésben, mind mozgásban, a fények kezelése különösen rendben van, a személyes kedvencem mégis az áttetsző palástok áttetszősége, gyönyörűen hihető, miközben nem fotórealisztikus, hanem egyértelműen rajzolt. Emellett minden fő karakter személyiségéhez passzoló vizuális stílust kapott, a legbravúrosabb mégis az, ahogy a király megjelenésében a vizualitás leköveti a személyiségtorzulást: az eleinte jóságos gondoskodónak tűnő Magnifico arcának lágysága szép fokozatosan átfordul háborodottba, miközben a karakter lényege nem változik – milyen szép tanítás az a gyerekeknek, hogy a szép emberek nem minden esetben jók is, ami, ugye sokáig a Disney filmjeinek alaptétele volt: még ha nem is voltak effektíve csúnyák, a gonosz karakterekről mindig sütött a gonoszság.
A filmben egyébként easter eggek, a Disney régebbi alkotásaira visszamutató utalások tucatjait rejtették el, így például elhangzik A kis hableány tengeri boszorkányának emlékezetes mondata: „ennyit az igaz szerelemről”, Bambi neve, a kecskegida Zootropolis utópisztikus világáról beszél, a film végén a csillag épp úgy ragyogja be a kastélyt, mint a Disney logójában. Emellett a rendezők, Chris Buck és Fawn Veerasunthorn egy interjúban elmondták, Asha barátai a legelső Disney-film, a Hófehérke törpéinek feleltethetők meg személyiségben, karakterben, ruháik színében. De ilyen utalásból van még egy rakás, némelyik könnyebben, mások nehezebben felfedezhetők, érdemes utánaolvasni, mit keressen a szem és a fül. Egy tipp: érdemes maradni a stáblista végéig, egyrészt, mert egy főhajtás a teljes stáblista is, emellett pedig a Marvel-filmekből átvett trükkel bekerült a legvégére egy stáblista utáni jelenet, melyben a Disney szignáljává vált Pinokkió-dal, a When You Wish Upon a Star (szabad fordításban: Amikor egy csillagtól kívánsz valamit) című szerzemény főtémája is elhangzik, végképp összekötve a Kívánságot az előző száz évvel.
Kívánság (Wish), 2023, 95 perc, mozipremier: november 23. 24.hu: 7/10
