Rák. Nehéz lenne ennél rövidebb, egyszerűbb, ugyanakkor hatásosabb kezdőszót kitalálni egy könyvhöz, szerencsénkre ebben a mi korunkban, és pont Magyarországon élt és alkotott Esterházy Péter – ő kezdte így a téma kortárs főművét, a Hasnyálmirigynaplót. Ebben a szikár leplezetlenség olyan játékossággal összefonódva mesél egy halálos betegség testi-lelki, égi-földi realitásairól, amit nemigen párosítana senki ehhez a témához – már persze, aki nem tudja, hogy Esterházy szövegeitől a játékosság elválaszthatatlan. Nehéz nem újra és újra visszagondolni erre a kötetre Dér Asia (Anyáim története) új dokumentumfilmje, a Nem halok meg láttán – és merengeni szerencsén, privilégiumon, sorson, az emberélet esetlegességén.
A film úgynevezett követéses dokumentumfilm, főhőse Einspach Gábor műgyűjtő-műkereskedő, galériatulajdonos – aki ebben a minőségében is érdekes embernek tűnik, de nem ezért szól róla dokumentumfilm, hanem azért, mert néhány évvel ezelőtt hasnyálmirigyrákkal diagnosztizálták, és – az említett írózsenihez hasonlóan – úgy gondolta, dokumentálja a betegséggel folytatott harcot. Einspach hátterével együtt jár az is, hogy a dokumentarista műfajhoz sokak által kötött depriváltság itt nem része a közegnek, épp ellenkezőleg: a kulturális-művészeti elitben mozgunk, a szellemi-anyagi lehetőségek is ennek megfelelőek, ám a tét nagyságát így sem lehet számon kérni a filmen, hisz vagy diadal lesz a történet vége, vagy halál, egy 5 százalékos túlélési esélyű ráktípusnál harmadik opció nemigen van. Amiből fakadóan a film hangulati íve, végkicsengése is alapvetően változhat meg – ám ebben az esetben a végkimenetel ismert, hiszen Einspach Gábor – ez nem titok, így spoilernek sem mondanám – szerencsére él.
Ugyanakkor mégsem a túlélés ténye, sokkal inkább a főhős személye eredményezi azt, hogy Dér Asia filmje végül is inkább portré lesz, mint betegség- vagy gyógyulásfilm. Egy különleges ember és az általa képviselt, annyira nem különleges, ellenkezőleg, elég tipikus archetípus – a munkamániás, páncélját erőnek hívő, zárkózott középkorú férfi – portréja. Pontosabban ez így nem teljesen igaz: a Nem halok meg kicsit mindkettő, portré- és betegségfilm is.
Mint portréfilmből pedig egy enyhén nárcisztikus karakter rajzolódik ki belőle – disclaimer: ezt a szót sajnálatosan elkoptatták többnyire nem adekvát módon használva, összemosva a nárcizmust, mint elég gyakori tulajdonságot a nárcisztikus személyiségzavarral. Itt nyilván nem erről van szó, az exhibicionizmusnak ezt a fokát egyszerűen így hívják – egy olyan emberé, akinek a saját magáról mutatott kép megőrzése mindennél fontosabb. A főhős mindig comme il faut, mindig elegáns, mindig vonzó, még a legrosszabb napjain is olyan, mintha skatulyából húzták volna ki – még a hányólavórja is dizájnos. Bár szeretjük negatívan minősíteni a hiúságot, de ez a kapaszkodás a jól kinézésbe nem jellemhiba, még érteni is vélem: amikor az ember testileg fáradt, gyenge, fájdalmai vannak, olyankor igenis tud egy árnyalatnyit könnyíteni, ha tudjuk, hogy legalább kívülről nem látszik, ami azt illeti, számos nőtársam efféle okokból hajlamos kirittyenteni magát havibaja nehezebb napjain. Csak kár, hogy nem tudott elhangzani a filmben, hogy hősünk szenved, retteg, halálfélelme van, és segít neki kicsit, ha legalább a látszat másmilyen. Ez a fajta megnyílás nem történt meg annak ellenére sem, hogy látszik, hogy Einspach is szeretné: egyszerűen erősebbnek bizonyultak a szándékainál azok a minták, amelyek miatt muszáj őriznie az erő és önbizalom álarcát, ami miatt az igazi sérülékenységet nemigen meri meglépni. Hogy mindez mennyire erős bilincs, arról szépen árulkodik a jelenet, amelyben egy közeli barátja azzal vádolja meg a főhőst, hogy vele is úgy méricskéli a szavait, mintha épp interjút adna.
Álarca egy pillanatra sem foszlik le az arcáról, még félre se csúszik, nem tudni, hogy azért nem, mert tényleg ennyire tartotta magát mindig, amikor forgott a kamera, vagy azért, mert amikor igazán romjain volt, akkor kikapcsoltatta a kamerát – bár inkább az előbbi a valószínű, mert testi nehézségek szintjén azért elég sok intim helyzetet látni hagyott a kamerának. Ezzel együtt nálam ez a rendíthetetlenség azt érte el, hogy szinte megrendítőbb volt látni, milyen erős rabság a látszat fenntartása, mint a küzdelem a betegséggel – nyilván ez azért is van így, mert az lett a végkifejlet, ami. És egyébként ezen a fronton kapjuk a hitelesebb látleletet is: az sokkal realisztikusabb, hogy egy ötvenéves magyar férfi nem tud változtatni saját pszichés elakadásain, mint az, hogy a puszta elhatározástól meggyógyul a rákból.
Einspach a filmben azt mondja, azért akarta ezt a filmet, hogy megmutassa, nem csak az az opció van, amit az ő családjában is már felmutattak többen, hogy a rákba bele kell halni. Igen ám, de ha ezt komolyan gondolja, azzal azt üzeni: szerinte a saját története recept, amit követve a túlélést főzheti meg magának az ember – miközben a film pont arra hívja fel a figyelmet, hogy ennek a receptnek valójában a szerencse a legfontosabb, ha nem konkrétan az egyetlen hozzávalója. Bár igazából én speciel Azt sem hiheti, hogy ő az egyetlen rákbeteg, aki speciális étrendre állt át, vagy ismeri a spirulinát meg a CBD-olajat. Tudnia kellett, hogy hozzá hasonlóan rákbetegek milliói tesznek meg mindent, amit betegként megtehetnek, költenek vagyonokat igazolt vagy igazolatlan hatású étrendkiegészítőkre, járnak a nyugati orvostudomány szakemberein túl kineziológustól csakratisztítón át az ezo-spiri világ legmélyebb bugyrainak képviselőiig mindenhova – és mégis meghalnak.
Persze, könnyedén elővehetnénk magunkban az osztályharcos indulatot, és foghatnánk rá Einspachra az érzéketlen, ignoráns elitizmust – mert hát, mondhatnánk, könnyű ilyen privilegizált társadalmi csoportból gyógyulásról papolni egy ennyire romos, egyre inkább magánellátásra alapuló egészségügyi rendszerben, mint a magyar –, de a film egyáltalán nem állítja azt, hogy aki nem tehet meg ennyi mindent magáért, az nem csoda, hogy meghal. Mutogathatnánk ugyanezért azokra is, akik miatt tényleg sokkal rosszabbak a gyógyulási esélyei egy átlagembernek, mint egy tehetősnek. De valójában ez az ember nem azért gyógyult meg, mert volt rá pénze – bár nyilván nem ártott, és a folyamatot mindenképpen kényelmesebbé tette, és egy németországi műtétet sem tud akárki kicsengetni. Valójában nem tudjuk meg, miért gyógyult meg, és nem tudja ő sem.
Persze a jelentéstulajdonítás vágya mélyen emberi dolog, így érthető törekvés keresni a választ arra a kérdésre, hogy hogy lehet túlélni egy 95 százalékban halálos diagnózist, de a válasz nem valami kielégítő, minden jelenlegi tudásunk és a film alapján is ugyanaz: nagy-nagy szerencsével. Szerencsével, aminek, persze, része az is, hogy milyen anyagi lehetőségei vannak a betegnek, ám nem csak arról: Az pedig nem állítható – szerencsére a film sem állítja –, hogy a főhős teste a speciális diéta vagy az étrendkiegészítők miatt reagált volna ennyire jól, ahogy a sokat emlegetett lelki okok rendezése sem magyarázat a gyógyulásra, hiszen látjuk, és Einspach Gábor maga sem tagadja, hogy a betegség lélektani hátterének tulajdonított dolgain valójában nem változtatott, a minimális lassítást pedig nem sokáig bírta.
Nem érzek semmit
– mondja a főhős, amikor megtudja, hogy tiszták a leletei. Sehol a várt katarzis, amit pedig biztosan elképzelt már milliószor. Ez a mondat körülbelül el is mond mindent arról, amit a Nem halok megből megtanulhatunk a rákról vagy általában a súlyos betegségekről: hogy kereshetjük ugyan benne az Univerzum vagy Isten üzenetét, de valójában nem tudjuk, milyen alapon csap re az egyik emberre és kerüli el a másikat, hogy kit öl meg és kit kímél meg. A betegség nem büntetés, a gyógyulás nem jutalom, és abban a jelenetben, amiben Einspach megtudja, hogy kinn van a vízből, mintha ezt fogná fel végre. Egyszerűen ezt dobta a gép – ezt a nehezebb elfogadni, mert ha nincs jelentés, indok, magyarázat, ha a betegség pont olyan véletlenszerűen jön és megy, ahogy a természeti katasztrófák, akkor nagyjából épp annyira vagyunk képesek a védekezésre is. Vannak, persze valószínűségek, de ezek messze nem elég kiszámíthatóak ahhoz, hogy ezekre bazírozhassunk bármilyen irányban. Nyilván érdemes például nem gyárkéményként eregetni a füstöt, és úgy általában a valódi felnőttség fontos indikátora a test nem csereszabatos voltának megfelelő öngondoskodás, ám azt azért így is muszáj tudnunk, hogy százszázalékos védelem nincs, még ha néhány önelégült véleményvezér ezt is hirdeti. Tetteivel végül hősünk is elárulja magát: ha hinne, tényleg hinne abban, hogy a korábbi életmódja és lelki zártsága betegítette meg, akkor nem térne vissza ahhoz soványmalac-vágtában nemhogy a gyógyulás után, de igazából már betegen is. Szóval, aki egy „rák, a nagy tanító” jellegű motivációs filmet várt, az csalódni fog. Bizonyos értelemben a film a nihilizmus szándékolatlan kiáltványa: nincs ok, nincs magyarázat, nincs feloldozás, nincs katarzis. Élet van. Legyen elég ennyi.
A Nem halok meg néhány premier előtti vetítés mellett a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon volt elcsíphető, 2024. január 4-én pedig mozikba is kerül.
