Nyolc és félezer követő nem kevés, de azért talán indítsunk azzal a kérdéssel, ami a legutóbbi kötete címe: Ki ez a hüje költő?
Azért van erről egy egész kötet, mert nem tudom röviden elmondani.
Nyilván nem, de menjünk mégis vissza a kezdetekhez.
Öt évvel ezelőtt kezdtem el írni verseket az Arava-sivatagban, ami a Negev-sivatag délkeleti része Izraelben. Semmilyen formális tervem nem volt az egésszel, csak annyi, hogy abban a környezetben, ahol nincs szükség álarcokra, szerepekre meg mindenféle külsőségekre, ott megpróbáljam valahogy megmutatni azt, hogy ki vagyok én, mert úgy éreztem, hogy még soha nem jutottam ennek a közelébe. Különböző fázisokon ment át a dolog, először a Facebookra kerültek ki a szövegek, aztán jelentek meg könyveim, amiket én adtam ki, illetve most már tartok felolvasásokat is, ami az elején még teljesen elképzelhetetlen volt, annyira nem voltam önmagammal jóban. Most már az is viszonylag jól megy: én is tudom élvezni és a közönség is. A hülyeség pedig úgy jön az egészbe, hogy a versek révén kiderült, amit addig nem tudtam, hogy ADHD-m meg Asperger-szindrómám van, összefoglaló néven neurodivergens vagyok. És egy csomó nehézségem – bár a nehézség erős understatement erre –, diszfunkcionalitásom abból fakadt, hogy mindig ilyen voltam, csak nem tudtam, és megpróbáltam olyan életet élni, mint a többség. Amiben aztán szükségszerűen folyamatosan kudarcot hallottam.
És ez az idegrendszeri másság a versek révén derült ki?
Igen. Úgy alakult, hogy a versek hangvétele, tartalma, megközelítése egy csomó olyan szakembert vonzott, akik egyszer csak szóltak, hogy érdemes lenne megvizsgáltatni magam. És ez csak annak volt köszönhető, hogy letettem az összes olyan elvárást önmagammal szemben, hogy úgy írjak, hogy az bárki számára elfogadható legyen. Tehát nem gondolkodtam az olvasó fejével, maximum csak annyit, hogy ne legyen unalmas. Ennek kapcsán először kiderült az ADHD, később pedig az Asperger-szindróma, és ezeket tudva kezdtem el aztán ezt az egész folyamatot dokumentálni versekben. Ez a folyamat pedig aztán elkezdett visszafelé is hatni, mert most már úgy beszélek pszichológusokkal és pszichiáterekkel, hogy kíváncsiak arra, bizonyos vizsgálatoknál mire érdemes tenni a hangsúlyt. Van olyan pszichológus, aki a könyvemet olvastatja fiatalokkal egyfajta segédeszközként, hogy hol vannak azok a pontok, amelyekkel tudnak rezonálni. A szakemberek mellett pedig azok az olvasók, akik hasonló idegrendszeri berendezkedéssel rendelkeznek, vagy ilyen családtagjuk van, elmondják, hogy nekik mekkora segítség, hogy valaki kimondja, hogy van ez a dolog, és hogy ez nem egy morális kategória. Hogy nem arról van szó, hogy lusta, felelőtlen vagy udvariatlan, hanem arról, hogy máshogy működik. Ráadásul kívülről még a szakemberek sem feltétlenül tudják megbecsülni, hogy mi az, ami ott bent zajlik, nekünk kell egymást is megtanítani, meg szolidárisnak lenni egymással, és megtanítani a szakembereket, hogy hogyan tudnak nekünk segíteni.
Kicsit visszaugranék a beszélgetés elejére, ahol úgy fogalmazott, hogy az önkifejezés vágyát az a környezet hozta el, ahol nem volt szükség álarcokra meg szerepekre. Mit ért ez alatt?
A sivatagot. Nyilván, ahol vannak emberek, ott vannak maszkok is, de ott viszonylag minimálisan van jelen mindkettő. Egyrészt sokkal nagyobb a nyugalom, sokkal kevesebb az ember: az Arava-sivatag kétszáz kilométer hosszú és tízezer ember lakja – ez nagyon kevés. A legnagyobb település ezerkétszáz fő, a legkisebb százötven, abban laktunk egy darabig. Nincsenek üzletek, nincsenek márkák, nincsenek maszkok, illetve van valamifajta, de nagyon kevés. És ha nincs, az se fura. Hogyha, mondjuk, Budapesten vagy „civilizált” környezetben az ember leveszi a maszkot, akkor nagyon-nagyon furán néznek rá, nagyon kilóg. Ott meg nem. Tehát ott igazából nem az a különbség, hogy nincs, aki maszkoljon, hanem az, hogyha nem maszkol valaki, az is teljesen oké. Egyrészt a kevesebb ember miatt, másrészt azért, mert ott jelen van a természettel kapcsolatos élet-halál helyzet, így nem nagyon van idő meg energia arra, hogy az ember a látszattal foglalkozzon.
Ezt érthetem úgy is, hogy ha nem költöznek a sivatagba, akkor nem kezd el írni?
Biztos vagyok benne, hogy ez alapvető fontosságú. Nyáry Krisztián találta ki annak idején a verseimre, hogy „a sivatagi magyar irodalom”, aztán a Forgács Éva, aki a Scheiberben volt irodalomtanár, bonyolította tovább úgy, hogy „a sivatagi magyar irodalom legnagyobb élő költője”. Ez nyilván egy vicc, de mégis azért releváns a mai napig, mert teljesen mindegy, hogy hol fogok élni, abból jön az egész.
Ott jöhetett létre, máshol nem. Egy olyan helyen, ahol elindulhatok, és nem fog szembe jönni semmi. Kövek vannak. Ha akarom, az embereket is teljesen el tudom kerülni, tehát semmilyen külső input nincsen. Ami tökéletes alkalom arra, hogy egy belső munka elinduljon, nem fogja megzavarni semmi.
Nem fogok azon gondolkodni, hogy ki mit fog gondolni arról, amit csinálok, vagy ki mit gondol arról, hogy én ott egyáltalán sétálok. Ha akarok, magamban beszélek, ha akarok, kiabálok, senki nem fogja észre sem venni. Tehát nemcsak, hogy nem lesz róla véleménynyilvánítás, de nem is látják. Nem tudom elképzelni, hogy e nélkül létrejött volna bármi.
Miközben a kívülről jövő reakciók azért mégis részévé válnak a munkásságának, például az Önjelölt költő című kötet címe egy sértésnek szánt reakció „beöleléséből”, integrálásából lett.
Integrálni nem integrálom. Ez a cím inkább arról szól – legalábbis egyrészt –, hogy igaz: mivel nem lehet költészetből diplomát kapni, ezért minden költő önjelölt költő. Tehát, ha kiveszem belőle azt, hogy ezt valaki sértésként mondta, akkor ez igazából teljesen oké. Másrészt pedig ez az egónak a levetkőzése. Mert az egó a páncél, ami védelmez „civilizált” környezetben, és azt is szépen le lehet vetkőzni a sivatagban. Illetve Izraelben eleve a kultúra sem kedvez a teljesítmény, eredmény, valódiság nélküli egónak. Amiből itt, Magyarországon, mondjuk, nagyon szépen meg lehet élni.
A látszatról beszélünk.
Igen. Csomó olyan ismerősöm van, aki, fogalmam sincs, hogy miből él, de tök jól élnek. És általában ezek az emberek azok, akik, ha alijáznak – tehát eljönnek Izraelbe élni –, akkor hamar visszamennek, mert Izraelben egyszerűen ez a látszat nem működik. Nincs. Nincsen érzelmileg sem és nincsen egzisztenciálisan sem. Például az ismerősök – ami egy buszmegállói beszélgetés is lehet – tudják egymásról, hogy mennyit keresnek, mennyit költenek, nem fura egyáltalán. Ezért például az, hogy én költő vagyok – amit nagyon sok idő volt, mire ki tudtam ott mondani, magyarul előbb tudtam kimondani, mint ott –, ott lelkesedést vált ki, mert, ha megélek belőle, akkor hajrá, miért ne? Könyveket adsz ki? Szuper! Mindenki örül, hogyha valaki helyette elmondja azt, hogy mit érez. Ez az egyik. A másik pedig az, hogy
aki nem adja ki azt, ami benne van, érzést, fájdalmat, örömet, haragot, az ott gyanús vagy fura. Ezért van az például, hogy ahányszor voltunk albérlők, minden alkalommal azt lehetett érezni, hogy amikor először lezajlott egy ilyen házastársi üvöltözés, vagy balhé a gyerekekkel a mi részünkről, azután megnyugodott a hangulat a fölöttünk-alattunk lakó főbérlőkkel, mert onnantól tudták, hogy rendes emberek vagyunk. Amíg hallgatunk, addig az van, hogy vajon ezek mire készülnek? Mit akarnak, miért van ilyen csend?
És ez kölcsönösen oda-vissza működik, mi is hallgatjuk őket. A sivatag mellett ez a kulturális közeg is sokat segített nekem abban, hogy ez a hangvétel, meg ez az őszinteség megszülessen. Van is olyan ismerősöm, aki már rég Izraelben él, és ő már azelőtt, hogy elkezdtem volna héberre fordítani a verseket, mondta, hogy nagyon izraelinek hangzik, és fura magyarul. Magyarul ennél kifinomultabban fogalmazunk, jobban körbejárunk egy-egy dolgot, kevésbé mondjuk ki a dolgokat.
Milyen érdekes, hogy látszatéletről beszélgetünk – ezért volt az, hogy kiköltözve nem valami jól hangzó szellemi munkát keresett Izraelben annak ellenére, hogy itthon ilyenekből élt, hanem elment fizikai munkásnak?
Hát, a végén igazából itt már nem éltünk semmiből az említett diszfunkcióim miatt. Gyakorlatilag azért is mentünk el, mert azt éreztük, hogy kifogytunk az ötletekből, hogy miként lehet máshogy megpróbálni. Abban a kultúrában, ami itt működik, abban én egyre kevésbé működtem.
Hangozzék el: kreatív szakmában dolgozott, médiamunkás volt.
Így van. Színházat csináltam fiatalabban meg videókat, filmeket, tévében rendeztem, írtam, reklámmal foglalkoztam sokat. Ebben is képzeltem el a jövőmet. De ahogy haladt az idő, úgy lettünk egyre kevésbé funkcionálisak ebben, mert ez egy erősen bullshit-alapú kultúra, amiben egyre kevésbé találtuk a fogódzókat. Annyira nem, hogy egy ponton már ilyen „mit fogunk enni?” típusú kérdések merültek fel. Amikor Izraelbe kerültünk, természetesen lehetett volna az is egy út, hogy, mondjuk, a Tel-Avivban prosperáló vagy legalábbis túlélő magyarokkal kapcsolatot keresni, amit általában az ilyen háttérrel rendelkező emberek szoktak csinálni, de én azt éreztem, hogy pont ez elől menekülök, tehát ezt semmiképpen nem akarom. És nagyon el is zártam magam azoktól a magyaroktól, akik Izrael középső részén, a Tel-Aviv–Jeruzsálem vonalon ilyen módon működtek. Aztán elkezdtem írni, és ennek kapcsán elkezdtünk kommunikálni, kiderült, hogy megvannak a közös pontok.
Nekem kellett az a két-három év, amíg összerendeztem magam, de most már mondhatom, hogy vannak ilyen barátság jellegű kapcsolataim. Már amennyire lehet ilyen diszfunkciókkal barátkozni. Nem könnyű. De sorsközösség mindenképpen van.
Viszont ezután sem próbáltam meg becsatornázódni ebbe a világba, de azért együttműködünk. Írok az Izraelinfóra, megosztom a dolgaikat, segítjük egymást, figyelünk egymásra, hogy ki mit csinál. És ez már egy egészséges dolog, mert mindannyian tudjuk egymásról, hogy ki hogyan jutott el odáig, ahol most tart. De ott is van egyébként olyan ember, aki itt tévés volt, filmrendező, jobban funkcionáló, mint én, és ott utána három-négy évig bőröndöket pakolt a Ben-Gurion repülőtéren egy volt hollywoodi rendezőasszisztenssel közösen, és miközben be- meg kirakodták a bőröndöket, megbeszélték a filmekről szerzett élményeiket. Ez egy jó út, egy ilyen megtisztuló út.
A fizikai munka?
Pontosabban az elviselhetetlenül nehéz fizikai munka. Amit én csináltam, negyvenöt–ötven fokban a napon, nehéz fizikai munka, az tényleg iszonyatos, fájdalmas, nagyon szar, szörnyű, de valahol megtisztít az, hogy ezt végigcsináltam azért, hogy ne kelljen elvtelen kompromisszumokat kötnöm. Ez nekem is erőt ad, meg a külső szemlélő számára is jelzi a súlyomat, könnyebb neki is hozzám viszonyulni. Már az ottaniaknak, mert ez nyilván azokkal működik, akik hasonló dolgon végigmentek. Lehet, hogy valaki nem ilyen fizikai munkát csinált, hanem, mondjuk, elment katonának. Amit egyébként többnyire minden izraeli végigcsinált már, mert gyakorlatilag ez a belépő a társadalomba. És ezért is van az, hogy kevés a látszat, mert mindenki kúszott már a sárban. Mindenkinek mondták azt, hogy takarítsd föl a körletet, mindenki volt így, úgy, amúgy valamilyen veszélyes, életveszélyes helyzetben. Az egész fizikalitáshoz, fizikai munkához való viszony egészen más az országban. Amikor az volt a munkám, hogy lakásokat alakítottunk át, akkor például, ha bármikor be kellett valamit cipelnem, olyan nem volt, hogy a tulajdonos vagy a megrendelő azt tétlenül végignézte volna, hogy én becipelem, hanem ő is megfogta a végét, és becipeltük együtt. Pedig, hadd ne mondjam, mennyi pénz fizetett ő azért, hogy mi ezt megcsináljuk.
Vajon miből fakadhat ez a szemlélet? Az éghajlat kegyetlensége, az ország múltja, eredete?
Meg az, hogy tényleg a semmiből készült. A kibucokat tényleg úgy kezdték el, hogy odamentek egy teljesen terméketlen földhöz. Annyi van, amennyit megcsinálsz. Nincs hova hátradőlni.
Itt azért vesznek egy csomó mindent készpénznek az emberek, és azért is nem tesznek érte, mert egyszerűen itt van, és itt volt, amikor megszülettek, és lehet, hogy nem olyan jó, mint ahogy szeretnék, de végül is itt van.
Ott meg nem volt. És bármikor elvehetik, bármikor elveszhet. Tehát az, hogy építjük az országot, ami itt ilyen szocialista jelszó volt, ott ez a mai napig érezhető. Volt olyan többször is, hogy amikor dolgoztunk valamin, akkor egy helyi odajött, és megkérdezte, hogy mit építünk, és örömmel nyugtázta, ha valami olyan volt, ami az ő közösségének, az ő kibucának, az ő környékének valami előremozdulása. És természetesen ellátott jó tanácsokkal.
Kicsit más téma. Az írásai lényege az, hogy afféle belső munkát, terápiát végez nyilvánosan. Valahol úgy fogalmazott erről, hogy ezek a felismerések attól válnak valóságossá, hogy kikerülnek a Facebookra. Ma már nem elsősorban a Facebook a publikációs platform, de annak idején miért? Azért a Facebook vagy úgy általában a közösségi média nem feltétlenül az érzékeny, értő és gyengéd befogadás terepe.
Ez abszolút nem volt szempont. Ami a szempont volt, hogy az előtte levő negyvenöt-negyvenhat évben olyan nyomokat hagytam a világban, amik morálisan számomra is megkérdőjelezhetők. Például nem jöttünk el úgy albérletből Magyarországon, hogy ne hagytunk volna magunk után adósságot. Volt, hogy visszafizettük utólag, de olyan is volt többször, hogy nem. Vállaltam olyan dolgokat, megígértem olyan dolgokat, amiket nem tudtam megtenni, és magam sem tudtam, hogy ez miért van így. És amikor elkezdtem ezt a munkát – akkor még nem tudtam a neurodivergenciát –, egyszerűen annyit akartam, hogy azok az emberek, akikkel ezt csináltam, ha nem utáltak meg, akkor elolvassák.
Vezeklés?
Vezeklésszerű. Viduj. Van egy ilyen héber kifejezés, amikor Jom Kippurkor a bűneinket számba vesszük és elmondjuk. Ilyen vidujszerűen akartam végigvenni azt, hogy mi történt, illetve, hogy mi miért történt. És nem vettem mindent végig, de nagyjából az Önjelölt költő című kötetemnek ez volt a célja, hogy legyen kint egy másik aspektus, mint ami kézenfekvő: hogy szemét vagyok, felelőtlen vagyok, udvariatlan vagyok, satöbbi, ami mindig volt.
Mert innen úgy mentem el, hogy azt gondoltam, hogy egy patkány vagyok, egy szar vagyok, hogy semmi szeretnivaló nincs bennem, és nem érdemlek jobb életet. És aztán ott a sivatagban valahogy történt egy megtisztulás.
Meg a negyvenötödik születésnapomon pont Jeruzsálemben dolgoztunk, és azt kértem a főnökömtől, hogy hadd menjek el a nap végén a Siratófalhoz, és akkor ott eltöltöttem olyan 15–20 percet, és az alatt történt egy jó pillanatom, amikor szembenéztem azzal, hogy az, ahogy eddig történt, nem lesz jobb, tehát valamilyen módon el kell kezdenem ezt elfogadni. Részben magam miatt, részben a világ miatt, mert amíg magamat nem tudom elfogadni, magamat nem tudom szeretni a hibáimmal együtt, addig nem tudom a világot sem elfogadni a tökéletlenségeivel együtt. És akkor innen telt el még nagyjából nyolc–kilenc hónap, mire elkezdtem írni, hogy legyen meg a másik aspektus. Én nem voltam soha megbocsátó magammal. Sőt. Pont azért kezdtek el jönni az olvasók nagyon gyorsan az elején, mert kíméletlen voltam, sokszor sokkal kíméletlenebb, mint ahogy egy egészséges lelkű, de önmagával kritikus ember beszél magáról. Van olyan barátom, akinek hasonló mentális problémái vannak, és ő mondta azt, hogy nagyon szereti ezt az új könyvet, mert ebben már nincs benne az a fajta túlmarcangolás, ami az elsőben mindenképpen. Én nem érzem, nem látom ezt a különbséget, de örülök neki, amikor valaki így mond valami ilyet, mert akkor én is látok egy másik aspektust.
Illetve talán gyógyulást is jelez ez.
Igen. És ez volt a lényeg épp, hogy akkor most túrjuk ki az összes szart, tegyük ki, és ebből kezdjünk el valahogy építkezni. És nagyon érdekes volt, hogy amiről azt gondoltam, hogy az a minden, azalatt még mindig volt, még mindig volt, még mindig volt, és még mindig-mindig találok. Aztán ez árnyalódott az új életkezdéssel, hogy az új hogyan hat egy családra, hogy elkezdünk gyökeret ereszteni, miközben folyamatos a mozgás, nincsenek állandóságok soha. Aztán pedig bejött az egész neurodivergencia-szál, ami teljesen új aspektust adott mindennek. Eljutottam odáig, hogy megértettem, hogy minden, ami történt, amit elmondtam a vidujban, annak mind ez a gyökere. És azért volt ez egy áldott folyamat, mert nem az volt, hogy először azt gondoltam, hogy szar vagyok, aztán valaki megmagyarázta, hogy nem vagyok az, hanem először eljutottam oda, hogy elkezdtem magamnak megbocsátani, és magamat elfogadni. Függetlenül minden magyarázattól. Tehát azt mondani, hogy esendő ember vagyok, aki ezeket a hibákat elkövette, nem szép, de ki tökéletes? Először volt a megbocsátás, aztán jött az ok, hogy jogos a megbocsátás, aztán ezzel az elfogadással kezdtem nézni a környezetemet is. Sokkal-sokkal elfogadóbb lettem, nyitottabb mások sztorijára, hogy az ő bűnei mögött mi van, miért csinálja azt, mi viszi rá arra. Emiatt van az, hogy egy csomó olyan embernél, aki nagyon-nagyon bűnösnek tűnik első ránézésre, érzem azt a kötelességemet, hogy megértsem, hogy mi van mögötte, és megtaláljam benne azt a pici gyereket, aki valahol megsérült.
Volt is egy komolyabb kiakadás a követői körében, amikor az egyik versében éppen Orbán Viktorral szemben gyakorolta ezt a fajta empátiát.
Sokan le is iratkoztak akkor, sok olvasót veszítettem.
Orbán Viktorban nem szabad látni a sérült kisfiút?
Az emberek nem szeretik. Utána írtam egy olyat is, ami a gyerek Hitlerről szólt. A kisebbik fiam panaszkodott, hogy apa, nem tanuljuk Hitlert. Nem értettem, mondtam is neki, hogy semmi mást nem tanultok, csak a holokausztot, meg a második világháborút, tényleg egy évig szinte csak ezt tanulták Izraelben. Mondta, hogy igen, de nem tanuljuk, hogy ki volt Hitler, hogy ki volt az ember. Nem akarnak az emberek szembenézni azzal, hogy ő is egy ember, ő is valahogy megszületett, valószínűleg egy viszonylag tiszta lélekkel, és hogy megértsék, hogyan jutottunk el a holokausztig, erre abszolút nem kíváncsiak. Azt hiszik, hogy én azzal felmentem, hogy elmondom, mit gondolok arról, hogy mitől lett olyan. És közben meg nyilván nem erről van szó: az ellenségem, ezért fontos, hogy értsem. Főleg, hogy nem vagyok nála erősebb.
Attól, hogy gyűlölöm, nem fogok nyerni. Ez az, ami egy óriási félreértés itt, és ezt próbálom mondani, de annyira felszabadítja az embereket a gyűlölet, és nem akarják, hogy ezt a felszabadító gyűlöletet elvegyék tőlük.
És elolvasnak mindent, amit írok, és mindenben egyetértünk egész addig, ameddig elérünk ide. Ezt nem akarja hallani, ő tényleg hátra akar dőlni ebben a gyűlöletben.
Nem szép dolog ebből a kényelmes gyűlöletből kizökkenteni a tisztelt publikumot.
Az az elméletem, hogy a neurodivergencia, ha kivesszük belőle a spiritualitást – nekem egyébként van benne az is –, akkor egy evolúciós szükségszerűség: kellenek ilyen emberek is, mint én, mert ha nem lenne rá szükség a faj túlélése szempontjából, akkor már rég megszűnt volna ez a dolog. Jó, hogy a társadalom többsége olyan, hogy amikor jön a kardfogú tigris vagy a mamut, akkor gondolkodás nélkül tud cselekedni, mert, ha mindenki azzal jönne, hogy várjunk csak, hát ezt a mamutot is várják a kis mamutok otthon, akkor elfogyna a faj. De néha vannak pillanatok, amikor mindenki szalad, akkor néha azt kell mondani, hogy álljatok meg, és ha nem is fognak megállni, lehet, hogy lelassítanak egy kicsit, és akkor kicsit kevésbé rohannak a vesztükbe. Valami ilyen a dolgunk. És ezeket az embereket ezért mindig utálni fogják, mert egy kisebbségi véleményt fogalmaznak meg. Függetlenül attól, hogy mi az aktuális politikai meggyőződésük, mindig valami olyat fognak mondani, ami épp az ellenkezője annak, ami felé a többiek futnak.
A szélsőséges hangok uralkodása, az árnyalt, mérsékelt hangok háttérbe szorulása az izraeli események kapcsán is szépen megfigyelhető.
Nagyon-nagyon-nagyon összetett az egész dolog. Egyrészt Izrael világpolitikailag is tűzpont, fókuszpontja egy csomó nagyhatalmi játszmának, és szokás szerint megint Izraelben történik egy ilyen iszonyat. Elképzelhetetlen. Olyan, ami nincs könyvben, nincs filmben, nincs semmiben, mert olyan mértékű kegyetlenség, ami tényleg elképzelhetetlen volt korábban. Hogy ez megint a zsidókkal történik, annak van egy külön ereje. De ott van az is, hogy azoknak az embereknek, akik az érintett kibucokban élnek, a túlnyomó többsége békepárti, akik folyamatosan azon dolgoztak, hogy legyen együttélés. Az egyik nő, akit elvittek, és most is túsz, napi szinten hordott gázaiakat izraeli kórházba a határtól a saját autójával és vissza. Emberek arabul tanultak. Ez egy ilyen igazi peacenik környék, egy vagy két kibuc van, amelyik kicsit jobbosabb-harcosabb, de összességében ez egy teljesen olyan környék, ahol épp azért laktak ott azok az emberek, mert hittek abban, hogy lehet egymás mellett élni. A másik, ami engem sokkal jobban kikészít, az az, hogy azok a nyugati elvtársaink, akikről azt gondoltuk, hogy hasonlóan gondolkodunk, és ugyanazokat az elveket valljuk, azok október 7-én gondolkodás nélkül beálltak a propalesztin táborba, és az egészet egy szabadságharcként tüntetik fel. Teljesen nyíltan Izrael-ellenes kommunikációt folytatnak politikusok, mozgalmak, satöbbi, ami miatt Izraelben tényleg mindenki csak néz, hogy wow, azt hittük, hogy együtt vagyunk. Semmilyen szinten nem foglalkoznak ennek az egésznek a tragédiájával, csak azzal, hogy Izrael milyen válaszcsapást hajt végre.
Mindenki figyelmen kívül hagyja, hogy valahányszor Izrael valamelyik másik arab vagy muszlim erővel a békekötés közelébe kerül, abban a pillanatban támad a Hamász. Most Szaúd-Arábiával van ennyire a békekötés – vagy volt –, és teljesen egyértelműen azért volt az október 7. Minden a cél, csak a béke nem. A Hamásznak a célja a háború, ha tűzszünet lesz, attól ez nem fog megváltozni.
Van olyan, aki azt mondja, hogyha most tűzszünet lenne, az olyan, mintha a D-Day előtt kötöttek volna tűzszünetet a németekkel a szövetségesnek. Én ezt is gondolom, meg az ellenkezőjét is, vitatkozom magammal folyamatosan a nap huszonnégy órájában. Nagyon nehéz ezt az egészet helyretenni. Amiben egyértelműen biztos vagyok, az az, hogy Nyugat-Európában és Észak-Amerikában nagyon-nagyon intenzíven megerősödött az antiszemitizmus az elmúlt tíz–húsz évben, amiről nagyon lemaradtunk, amit egyáltalán nem vettünk észre, és amivel nagyon gyorsan kell valamit kezdeni, mert hogyha ez folytatódik, akkor borzasztó nagy baj lesz. És ez mindig úgy van, hogy, ami a zsidókkal kezdődik, az sose fog ott megállni, tehát nyilvánvaló, hogy ez folytatódni fog, és mindenki sorra fog kerülni. Izrael nyugaton meggyőzött egy liberális, esetleg mérsékelten konzervatív mainstream közönséget, főleg olyan embereket, akik még fiatalok voltak akkor, amikor Izrael gyenge volt, és közben felnőtt több, szavazókorú generáció, akik már csak az erős Izraelt látták, és akikkel teljesen tudatos hazugságkampánnyal elhitette a Hamász, meg elhitette Irán, hogy itt valamilyen macskaegérharc van, és hogy az egérnek kell drukkolni.
Miközben azt azért ön is megfogalmazza a szövegeiben, hogy túlzó a válaszcsapás.
Igen-igen. De közben van egy csomó olyan izraeli narratíva, amit én mindig vagy túlzásnak tartottam, vagy eleve hazugságnak.
Mondjuk az, hogy Izraelnek erősnek kell lennie, vagy az, hogy Izrael milyen fenyegetettségben él. Ezt én a ’90-es évek óta, körülbelül Rabin halála óta így nem éreztem. Amikor ott voltunk, akkor sem. Azt éreztem, hogy van egy ilyen testvérek közötti feszültség, de hogy ilyen szintű veszély lenne Izraelben, azt egyáltalán nem gondoltam. Ez nagyon-nagyon megváltozott bennem.
Próbálom magamat minél távolabb tartani attól, hogy politikai vagy katonai megoldásokra reagáljak, vagy azokon gondolkodjak. És tényleg az egész közel-keleti és mediterrán régiót az otthonomnak érzem, amiben megvan az a színesség, hogy a három nagy vallás egymás mellett él, ateistákkal és más vallásokkal együtt, és egyáltalán nem zavarnak zsigeri szinten a mecsetek Európában, de az biztos, hogy október 7. után sokkal-sokkal óvatosabb leszek én is. Mert ez a vízió, ez az álom, aminek megadtam magam korábban, most nagyon mély sérülést szenvedett. Próbálom úgy csinálni, hogy ez a sérülés minél kisebb legyen. Próbálom nem elveszíteni az idealizmusomat, de az biztos, hogy ez nagyon megváltozott. Nem feltétlenül csak azért, ami október 7-én történt, mert mi nem azon a környéken lakunk, és nem is nagyon vannak ott ismerőseink, tehát nem érzem úgy, hogy minket ért az a csapás, de már a rakétázás igen.
Azért azt húsba vágó, hogy most nem tudnak visszamenni az országba.
Az valóban az. Ahogy az is, hogy az ország léte kérdéses.
Azt gondolja, hogy kérdéses?
Persze. Az a baj, hogy eddig kilőtt Gázából a Hamász tízezer rakétát, északon meg ott van a Hezbollah, amelynek van százötvenezer rakétája. Az már túlterheli a vaskupolát. És akkor az, hogy visszalőjenek atommal, az egy szükségszerű valószínűségű lépés, és onnantól kezdve már minden itt van. Ez tényleg egy nagyon-nagyon veszélyes helyzet. De még ha ezt kivesszük, akkor is rengeteg olyan ismerősünk van, akit behívtak tartalékosnak. Olyan embereket, akikről az volt a képem, hogy középosztálybeli, felső-középosztálybeli családok, nyugat-európai, észak-amerikai mértékkel mérve is jól élnek, és azt terveztük, hogy együtt mennénk nyaralni. És amikor azt látom, hogy ezeket az embereket, most még csak a férfiakat behívják, és otthon marad három-négy gyerek a feleséggel, és lehet, hogy nem jönnek vissza, és ők egész eddig így éltek, az megint egy nagyon nagy tanulság. Hogy ez egy felszíni jólét, egy felszíni biztonság, egy felszíni béke, és ez egy karnyújtásnyira van attól, hogy van-e még egyáltalán az ország, és vannak-e azok a családok? Ez brutális tanulság.
Most az ön családja együtt van itt, Magyarországon, gyakorlatilag itt ragadtak. Amikor erről beszámolt a Facebookon, sok kommentelő írta, hogy mennyire jó, hogy itt vannak, hogy ez így megnyugtatóbb. Ezt ön is így látja?
Nagyon nehéz. A szívem nagyon ott van. Sokkal könnyebb ott lenni, amikor lőnek, mint az, hogy itt vagyunk – most hallottam egy olyan magyarázatot erre, hogy azért könnyebb ott lenni, mert akkor, ha kilépek az utcára, mindenki ugyanabban a helyzetben van, mint én. És ez ott tényleg mindig érződik is. Amikor a gyerekek úgy jártak iskolába, hogy éppen háború volt, két éve, akkor reggel, mielőtt elindultak, mondtam nekik, hogyha megszólal a sziréna az utcán, akkor rohanjanak be bármelyik házba, be fogják őket engedni, enni-inni adnak nekik, behívják őket a bunkerszobába, és biztonságban lesznek, ugyanolyan biztonságban, mintha nálunk lennének. Tehát ez az érzés megvan. Ami visszatart, az egyrészt az a praktikus szempont, hogy ilyenkor nagyon minimális a pénzkeresési lehetőség, ami nekünk, ugye, folyamatosan probléma, békében is, de ilyenkor különösen.
Ráadásul, mivel én nem voltam katona, gyakorlatilag csak potenciális túsz vagyok, magyarán csak további terhet tennék a védelemre azzal, hogy még engem is meg kellene védeni.
Természetesen tudnék csinálni egy csomó önkéntes munkát, de az idegrendszerem miatt nagyon hamar túl tudom terhelni magamat, amiből az van, hogy csak ülök otthon, és pihenem ki az előtte lévő napok önkéntes munkáját, amikor tényleg csak egy kolonc vagyok, ami fölösleges. Itt meg legalább írok, meg csinálom a beszélgetéseket, megyek mindenhova az országban, ahova csak tudok, iskolákba, csomó helyre, és próbálom valahogy árnyalni a képet. Én ennyit tudok segíteni. Abból a versemből, ami ennek kapcsán az antiszemitizmusról szólt, abból teljesen önkéntes alapon most készül francia fordítás, dán fordítás, lehet, hogy lesz német fordítás. A napokban volt az izraeli külügyminiszter Brüsszelben, tartottak egy bemutatót arról, hogy mi történik Izraelben, voltak ott olyan családok, akiknek megölték a gyerekeit, akiknek elrabolták hozzátartozóikat, ők meséltek, meg készült egy negyvenöt perces film, amiben összevágták az összes testkamerának a képét, amit a hamászosok maguk rögzítettek, ezt bemutatták az újságíróknak. A megerőszakolásokat nem is tették bele, mert azt mondták, hogy azt még az újságíróknak sem mutatják meg, annyira embertelen. Mindenesetre ebből a filmből vetítettek most ott Brüsszelben nagyjából öt percet, és az egyik barátom, aki bent volt ezen az alkalmon, azt mondta, hogy mindenki sírt. Aki ott volt, azt földhöz vágta. Ezekbe igyekszem becsatornázódni, besegíteni. Ez az, amit most tudok csinálni, ez a leghasznosabb dolog, mert ott fizikálisan nem tudnék segíteni.
És mire számít a háború kapcsán? Reális lehetőségnek látja azt, hogy a mostani harcok a régiónál sokkal nagyobbra nőnek?
Persze, ez teljesen reális. Az EU-ban és Amerikában is az a kérdés, hogy Kína beszáll vagy nem száll be. Ha nem száll be, akkor valószínűleg valamifajta megoldás tud születni, hogyha Kína is beszáll, akkor világháború. És akkor egyáltalán nem biztos, hogy ki fog nyerni. De ez már tényleg olyan, hogyha elkezdek erről beszélni, már érzem a gyomromban, hogy megfordul. Valószínűleg nem lesz olyan megoldás, ami mindenkit megnyugtat. Valószínűleg olyan megoldásokat szeretnék, hogy megint legyen egy tűzszünet pár évre, talán. Miközben, ugye, a Hamász elmondta, hogy ugyanezt fogják folytatni addig, amíg van Izrael. A legnagyobb feladat a nyugat-európai és észak-amerikai fiatal, tizennyolc-huszonnégy éves szavazók képének az árnyalása valamilyen módon. Merthogy most volt egy nagy közvélemény-kutatás Amerikában, és harminckét százaléka a fiataloknak konkrétan nem hiszi el, hogy ez megtörtént.
Október 7-e?
Igen-igen. Van harminckét százalék, aki azt mondja, hogy ez mind fake news, negyvennyolc százalék mondja azt, hogy egyetért a Hamásszal – nem a palesztinokkal, a Hamásszal, ami egy terrorista szervezet –, és több mint a fele a válaszolóknak azt mondta, hogy ezernégyszáz zsidó izraeli civil megölése egy megindokolható, elfogadható ár. És közben most volt három időközi választás Amerikában, mind demokrata győzelem volt, fontos ügyekben, és mindegyiken óriási arányban nőtt a tizennyolc-huszonnégy éves szavazók aránya: tehát azok, akik tök jó ügyeket támogatnak, azok közben azt gondolják, hogy október 7-e nem történt meg. Ezzel valami muszáj csinálni.
Nyilván értem, hogy Izrael ügye fontos önnek, és a felelősségének érzi. Ugyanakkor a lírája eddig nagyon mélyen személyes volt, terápiás mélymunka, intim, látszatmentes, és minden, amiről beszélgettünk. Október 7. óta viszont ezt gyakorlatilag teljesen félretette, és Izrael a téma.
Azért azóta is csináltam találkozót meg felolvasást, amelyeken meg azért továbbra is erről volt szó, nem Izraelről. Tehát ez is folyik azért, csak újat nem tudok most. Most helyre kell hoznom magamban, hogy mi történt Izraelben, ez egy teljesen új paradigma, amiben meg kell találnom magam. Most, ebben a helyzetben teljesen nevetségesnek tartanám, ha arról írnék, hogy nekem milyen búbánatom van.
Háborúban hallgatnak a múzsák?
Nem feltétlenül, de másról írnak.
