Alig néhány napja annak, hogy a főváros százötvenedik születésnapját ünnepeltük: a Pest, Buda és Óbuda egyesítését célzó folyamat végére pontot tevő 1873. november 17-i díszközgyűlés után Budapest alig két évtized alatt nyüzsgő világvárossá vált, lakosságszáma pedig meredeken nőtt.
Ennek a hirtelen fejlődésnek fontos oszlopát képezték az elmúlt másfél évszázad építészei is, akik apró villák, sokemeletes bérházak és tömbnyi gyár- és középületek egész sorát álmodták meg a külső és belső kerületekbe. Nem minden álom vált persze valóra, így sokukat csak a levéltárakban őrzött tervpályázati anyagok, vagy az adott kor hír- és szaklapjai között böngészve láthatjuk.
A mostanra már több mint 53 millió oldalnyi folyóiratot és kötetet magában foglaló Arcanum Digitális Tudománytárnak köszönhetően ezek egy részét most már a kényelmes otthoni karosszékünkből, vagy fotelünkből is elérhetjük, szabadon böngészve a nemcsak építészeti, de művészeti, műszaki, tudományos és sportlapok közt, sőt, akár az elmúlt két évszázad legnépszerűbb napi- és hetilapjaiban is keresgélhetünk.
A lista szinte végtelen, így mai válogatásunkban örökre rajzasztalon maradt terveket mutatunk be, amikhez hasonlókra némi gyakorlattal bárki könnyen ráakadhat.
A sci-fibe illő álom
Listánkat nem egy építész, hanem egy nagyot álmodó újságíró és fotóriporter, Demjén József víziójával indítjuk, aki a Pesti Hírlap Naptára az 1939-es évet összefoglaló kötetében tette közzé a jövő nyolcmilliós Budapestjéről szőtt álmát, ahol az emberek jó részének egyáltalán nincsenek pénzügyi gondjai, hiszen a belvárosba csak nyüzsgő tömegekkel teli, saját színházat, mozit és éttermet rejtő, mozgólépcsőkkel és liftekkel teletömött üzletpalotákat – ma ezeket szimplán csak plázáknak hívnánk –, széles, fákkal szegélyezett séta- és sugárutakat, burjánzó parkokat, illetve föld alá vitt villamosvonalakat vizionált, sőt, úgy gondolta, hogy az autók kiűzése után a felhőkarcolók tetejéről, illetve a Gellért-hegyre épített fényűző, medencés villák kertjéből felröppenni képes helikopterek, valamint helyből felszálló repülőgépek tömegei vetnek majd árnyékot a környékre.
Demjén a „bűnözőket, kétes foglalkozású nőket és egyéb társadalomellenes embereket” a városhatáron kívüli antiszociális lakótelepekre költöztette volna, ahonnan azok jó magasviselet esetén előbb a másodosztályú antiszociális telepre, majd a városba költözhettek volna, sőt, nyilvánvalóan lehetőségük nyílt volna arra ia, hogy a Duna mentén Esztergomig nyújtózó csóónakház-, sportszálló- és fürdősoron megtalálják a saját pénztárcájuknak megfelelő helyeket.
A szerző szerint mindennek ötven év alatt kellett volna megvalósulnia, Budapestnek, illetve Magyarországnak 1989-ben azonban ennél végül fontosabb dolga is akadt: elindult a rendszerváltás, majd október 23-án kikiáltották a harmadik köztársaságot.
Se Nemzeti, se a tudomány tornya
A Nemzeti Színház kevesebb mint két évszázados története során eddig öt épületben működött: a Rákóczi út nyitányánál 1837-ben megszületett első pesti magyar nyelvű színház, a Pesti Magyar Színház 1840-ben vette fel elsőként a Nemzeti nevet, gyorsan elavulttá és veszélyessé vált otthonát azonban gyorsan kinőtte, így helyén 1874-1875-ben megszületett a bérházzal egybeépített utód. Ez sem élte meg a negyedik évtizedét, hiszen a társulatot 1908-ban átmeneti megoldásként a Blaha Lujza téri Népszínházba költöztették, a hátrahagyott, tűz- és életveszélyesnek nyilvánított tereket pedig 1913-1914-ben szinte teljes egészében lebontották. A Népszínház kapuját végül ötvenhat éven át használták az elsőszámú magyarországi társulat színészei, 1964-ben ugyanis a jókora épületet részben robbantással lebontották, a Nemzeti pedig az erzsébetvárosi Hevesi Sándor térre költözött, majd 2001-ben végül elfoglalta végsőnek tűnő helyét a Rákóczi híd pesti oldalán.
Lehetett volna ez egészen másként is, hiszen a mai Astoria sarkánál száztíz évvel ezelőtt megüresedett területen Tőry Emil és Pogány Móric munkája nyomán épülhetett volna fel kora egyik legszebb, historizáló jegyeket szép számmal felvonultató óriása. A munkáknak előbb az első világháború kitörése, majd a trianoni döntés és a nagy gazdasági világválság okozta pénzügyi mélyrepülés jelentette a gátját, az állam pedig lassan lemondott a terület ilyen módon való hasznosításáról.
A területen évtizedeken át csak egy üzlethelyiségekkel teli földszintes maradvány állt, a kettes metró építése miatt azonban a hatvanas évek hajnalán ez is eltűnt, hogy a helyét a földalatti munkálatok után a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége (MTESZ) új otthonának adhassa át.
Ennek tervpályázatán a bizottság két első díjat osztott ki, mégpedig mai szemmel elég megosztó munkáknak: Zalaváry Lajos és kollégái egy, a metróból jól ismert háromsávos mozgólépcsőrendszerrel elérhető előadótermeket a tetején viselő modern szobrot, Horváth Lajos és Marussy Ferenc pedig egy száz méter magas tornyot, az ország legmagasabb, száz méter magas épületét (ezt később aztán 75-re csökkentették) helyezte volna a forgalmas kereszteződés mellé.
Egy darab Amerika
Az egy évszázadon át rendszeresen fellángoló magyarországi toronyház-láz legmeglepőbb epizódjaiért a két világháború közti időszakig kell visszautaznunk az időben, hiszen a legfontosabb nemzetközi lapokat ekkor már rég bújó magyar tervezők ekkor vetették papírra a legmerészebb gondolataikat: így tett Gregersen Hugó (1889-1976) is, aki a pesti oldal egyik ütőeréhez, a Károly körút és a Király utca sarkára képzelte el ezt a belváros képét teljesen átíró, leginkább New Yorkba illő felhőkarcolót:
Gregersen gondolatvilága amerikai méretekre van beállítva
– ismerte fel a vázlatot látva a Magyar Építőművészet, ami néhány hónappal később egy újabb rajzot osztott meg tőle, a Rókus Kórház helyére ugyanis egy még áramvonalasabb, nagy összefüggő üvegfelületeivel a Rákóczi úton és a Blaha Lujza téren közlekedők felé csillogó sokemeletes épületet álmodott.
Lábak az egyetem felett
Ha nincs elég hely, bontásra pedig nincs lehetőség, akkor nem marad más, mint a már meglévő épületekre új szinteket húzni – gondolhatták a városbarátok, az ELTE Múzeum körúti kampuszának a hatvanas évek derekán tervezett bővítése kapcsán azonban sokak számára nyilvánvalóvá vált, hogy ez korántsem így van.
A Budapest folyóirat 1966 augusztusi számában, a Belváros jövőjével kapcsolatos terveket sorra vevő hosszú cikkben a KÖZTI építésze, Kiss E. László építész arról írt, hogy munkahelyén három javaslatot is kidolgoztak az megoldásra, köztük
Az akkor még a Természettudományi Karnak (TTK) otthont adó B és C épületek lebontása után, a sarokfoghíj felhasználásával valóra váltható tervhez egyetlen előadást sem kellett volna elhalasztani, és a kellemetlenségek is elkerülhetőnek tűntek: a röviddel a munkák megkezdése után önhordóvá váló épületekhez ugyanis csak rövid ideig lett volna szükség állványzatra, az épületpengének nevezett részek pedig a mobil válaszfalaknak, illetve előregyártott elemeknek köszönhetően villámgyorsan elkészülhettek volna.
