A közelmúlt legemlékezetesebb és legfontosabb temetései valójában már régen, több mint három évtizeddel ezelőtt zajlottak. A rendszerváltás évében, 1989-ben ünnepélyesen újratemették Nagy Imrét és mártírtársait, és nem sokkal később a kivégzésüket megrendelő Kádár Jánost is felravatalozták. A két esemény képeit a fél ország még ma is fel tudja idézni magában.
Az 56-os hősök ravatala a Műcsarnok lépcsőjén állt százezres tömeg előtt, majd az Új köztemetőben temették el őket. A június 16-i rendezvényt vég nélküli egyeztetések után az állampárt és a formálódó ellenzék közös szervezésében tartották meg. Kádár János ravatala egy hónappal később a Széchenyi rakparti MSZMP székházban állt, ahol a meghirdetett este 8 óra helyett hajnal 1-ig fogadták a gyászolókat. Július 14-én temették el a Fiumei (akkor Mező Imre) úti temető munkásmozgalmi panteonjában.
A minisztertanács lapja, a Magyar Hírlap Kádár temetésének másnapján a vezércikkben kívánta oldani a két temetés közötti feszültséget, ezért nem győzte hangsúlyozni, hogy nem létezik két nemzet, Nagy Imre és Kádár János egy nemzet fiai voltak, és egy nemzetnek csak egy történelme van. Bármit gondoljunk is erről, az mindenesetre tény, hogy mindkét ravatalnál sokan jelentek meg.
Az 56-os újratemetés esetében már a ravatal helyének a megválasztásától kezdve komoly viták folytak. Rajk László, aki Bachmann Gáborral a rendezvény látványtervezője volt, egy interjúban azt mondta, hogy míg a kormány a temető falai közé akarta beszorítani az egész szertartást, az újonnan alakult Történelmi Igazságtétel Bizottság civil szervezet a Hősök terét látta megfelelő helyszínnek.
Rajk mesélt a tervezés nehézségeiről is. Az Andrássy úti torkolathoz azért nem került a ravatal, mert 1957-ben épp ott állt a május 1-jei tribün, a Szépművészeti Múzeum előtti lépcső tövében pedig rács húzódik, ami ugyancsak rossz szimbólum. A Műcsarnok esetében számításba kellett venni, hogy a nap mindig a háta mögül süt. A lépcsőn állók árnyékban voltak, de akik virággal érkeztek az épület elé, azok már a napon álltak.
„Ez a televíziós közvetítés szempontjából végzetes” – mondta Rajk, és hozzátette, hogy derítésre volt szükség. „Nemcsak azért került az a nagy fehér csomagolás az épület homlokzatára, mert a fehér is a gyász színe, hanem azért is, mert „felderítette” a képet, vagyis a fehérnek ez a reflexfénye oldott valamit a kamera nehézségein.”
A munka előtt tanulmányozták a nagy történelmi temetéseket: „Bevallom, kicsit irigykedtünk is, hogy mások mennyivel nagyobb léptékű terveket készíthettek. Amikor például Kossuthot hazahozták, az egész Nyugati pályaudvart becsomagolták feketével. Nem beszélve arról, hogy az útvonalon, amelyen a vonat haladt, minden állomás be volt burkolva feketével. Az egy fantasztikus, mondhatnám avantgárd utazó gyászszertartás volt.”
Az 1894-ben elhunyt Kossuth Lajost a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, a koporsóját onnan vitték a Kerepesi temetőbe nyolc fekete ló vontatta gyászkocsin, városszerte kanyargó útvonalon. Emlékbe gyászzászlót, a nagy hazafi életéről írt könyvet, arcképet vagy terrakotta mellszobrot vásárolhattak maguknak a gyászolók.
Az uralkodó hallani sem akart nemzeti gyász elrendeléséről vagy állami temetésről, a nagy hazafit ezért hivatalosan a főváros búcsúztatta. A pesti utcákon viszont már Kossuth halálának másnapján szórólapok jelentek meg: „Nemzeti gyász. Magyar ember ma nem megy színházba”, sőt, zavargások is kitörtek.
Pompás temetése volt az említett uralkodónak, Ferenc Józsefnek is Bécsben 1916-ban, de Krúdy Gyula úgy vélte, hogy az elhunyt császárt kevesebben kísérhették utolsó útjára, mint Kossuth Lajost. Habsburg–Tescheni Frigyes temetése viszont óriási látványosságnak számított Mosonmagyaróváron 1937-ben.
A Monarchia haderejének egykori főparancsnoka a birodalom összeomlása után magyaróvári majorságában gazdálkodott. Temetésén európai főtisztek és főhercegek mellett megjelent Horthy Miklós kormányzó, XIII. Alfonz spanyol király és Hitler személyes képviselője is.
„Ha külföldi Pestre jött, valami cédulára egész biztos rá volt írva Magyari Imre neve, és első dolga volt felkeresni a külföldön is ismert művészt.” A híres cigányprímást, kora egyik sztárját 1937-ben, a Kerepesi temetőben, fővárosi díszsírhelyen helyezték végső nyugalomra. Az összes budapesti cigányzenekar ott volt, és együtt húzták kedves nótáját: Lehullott a rezgőnyárfa…
Ezrek búcsúztattak egy másik zenészt is negyven évvel később, de az ő halálhírét épphogy csak közölték a nyilvánossággal. Szécsi Pál rövid élete utolsó éveiben kényelmetlen figura volt a hatalom szemében. Mondták megbízhatatlannak, nyugati útjáról alaposan megkésve tért haza, magánélete zűrzavaros volt, és több öngyilkossági kísérlet után végül önkezével vetett véget az életének. A táncdalénekes halálhírét pár szóban közölték a napilapok 1974 májusában, nekrológ nem jelent meg. Facebook híján dalszerző barátja apróhirdetéseket adott fel több újságban is:
Tudatom, hogy kedves barátom, Szécsi Pál 30 éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt. Folyó hó 10-én, pénteken 13 órakor temetjük a Farkasréti temetőben. S. Nagy István.
A résztvevők azután hisztérikus jelenetekről számoltak be a helyszínről.
A 85 évesen elhunyt Kodály Zoltán koporsóját 1967-ben a hatalmas fekete drapériával borított Akadémia előcsarnokából vitték a Farkasréti temetőbe. Hajnalban indultak a búcsúzó küldöttségek az ország különböző részeiről, a Magyar Zene öt oldalon át csak a külföldi zenei szervezetek, kórusok megrendült hangú táviratait és leveleit közölte.
A zeneszerző végakaratának megfelelően temetésén – a hivatalos állami ünnepség előtt – egyházi szertartásra is sor került, sőt, a család kívánságára gyászmisét is tartottak a Szent István-bazilikában több ezer érdeklődő előtt. Az Új Ember tudósítója szerint „rejtélyes, hogyan vehettek róla ennyien tudomást.” Az egyházi ceremóniáról a tévéhíradóban egyetlen kockát sem lehetett látni.
Károlyi Mihály 1955-ben hunyt el francia emigrációban. A kormány Tájékoztatási Hivatala 1962. március 2-án közölte, hogy „népünk és kormányunk tisztelettel adózik a nagy magyar hazafi emlékének, s özvegye óhajával egyetértésben a forradalmi munkás-paraszt kormány lépéseket tett hamvainak hazaszállítására”. A koporsót különgép szállította Ferihegyre, majd az akkor még a Kossuth Lajos téren működő Nemzeti Galéria ravatalozóvá alakított díszcsarnokából tizenkét motoros rendőr díszkísérete mellett vitték a Kerepesi temetőbe. A szervezőbizottság rendőrezredes tagja javasolta a lényegesen ünnepélyesebbnek tartott oldalkocsis motort.
Néhány kivételtől eltekintve a grandiózus temetések a fővárosban a Kerepesi (Fiumei úti) és a Farkasréti temetőben zajlanak. Mindkettőt a 19. században létesítették köztemetőként. A Kerepesit idővel dísztemetővé, 1956-ban pedig nemzeti panteonná nyilvánították, ahová ezt követően csak a politikai, társadalmi, kulturális és tudományos élet kiemelkedő alakjai temetkezhettek – egyházi szertartás mellőzésével. 1959-ben elkészült a monumentális Munkásmozgalmi Panteon is.
Ezzel párhuzamosan nőtt Farkasrét népszerűsége. Miután a Kerepesit a közvélemény a „kommunisták temetőjeként” azonosította, a Kádár-korszak évtizedeiben a szellemi elit inkább Budát választotta. A rendszerváltás után a Kerepesi temető a közvélemény számára ismét elfogadott lett, 2013-tól hivatalosan nemzeti emlékhely. A Farkasréti temetőnek nincs hivatalos címkéje, de az 1950-es évektől, számtalan közéleti kiválóság, tudós és művész nyughelyével szervesen fejlődött egy második nemzeti sírkertté, olyannyira, hogy a történetét feldolgozó Tóth Vilmos úgy tudja: „sehol a Kárpát-medencében nincs még egy temetkezőhely, ahol ilyen sok neves magyar személy nyugodna. Több, mint a kolozsvári Házsongárdi temetőben és a budapesti Kerepesi úti temetőben együttvéve.”
Az íráshoz felhasznált archív újságcikkeket az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével szemléztük, számos információhoz pedig a Nemzeti Örökség Intézete oldalán jutottunk.
Írta: Lukács Zsolt | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/grandiozus-temetesek
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!