Cringe – a Z-generáció kedvenc angol szavainak egyike. Mindenre jó, mint a kútvíz, lehet főnév, melléknév, ige, magyar ragozással is használjuk már, mint a lájkot: krindzselek, krindzselsz, krindzsel. Eredetileg összerándulást jelent, és ebből eredezik az a másodlagos jelentése is, ahogy manapság használjuk: olyan kínos, ciki, kellemetlen, erőltetett, hogy attól összerándul az ember. Egészen kiváló szó, az angol nyelv egy szóba egész történetnyi jelentésrétegeket sűríteni tudó szintetizáló képességének ékes példája. Cringe a szülő, amikor szexuális felvilágosítást próbál tartani tinédzser gyermekének, cringe a zenés tehetségkutatókba jelentkező deprimált, aki nemhogy énekelni, beszélni is alig tud szegény, cringe a gyerekszépségverseny mint intézmény, cringe a kedélyeskedő szlengek halmozása a sziauramtól a hellóbástyáig, de a sor még hosszan folytatható. És van a szándékos cringe: amikor az ember fog egy egész csokornyi kínos húzást, és direkt halomra pakolja, hogy azzal érjen el abszurd hatást – érdemes belenézni néhány, a tinik körében menő zenész videoklipjébe, ott jól megfigyelhető a jelenség. Erre alapoz a Cicaverzum című új magyar film is, csak következetlenül, ki-kitáncolva belőle, amitől a szándékosság elszivárog valahova az éterbe, és marad a cringe önmagában, kínosan.
Pedig olyan jól indul minden. Fáni (Törőcsik Franciska) egy temetőn sétál át, hogy virágot vigyen rég elhunyt édesapja sírjára. Mindezt divatosabban teszi, mint az Emily Párizsban főszereplője – ez egyébként a film teljes hosszán át így marad –, a kép előterében felvonuló sírköveken pedig a stáb kulcsalkotóinak neveit olvashatjuk. Nincs is jobb némi fekete humornál, ez a nyitójelenet pedig, ötvözve a film előzetesen már ismert felütésével – jelesül, hogy Fáni minden férfinek, aki kicsit is megtetszik neki, azonnal az erőszakos halálát vizionálja – igazán ígéretes indulás. Ám aztán sajnos ez a fajta fekete humor nem marad a filmmel, Fáni bizarr nőrokonai (Udvaros Dorottya, Tordai Teri és Martin Márta) révén, akik a temetőbe jönnek Fáni szülinapját köszönteni, átadja inkább a helyét az abszurdnak – ám, sajnos, amellett sem tart ki ez a lyukacsos szövésű, zavaros történet.
Fániról megtudjuk, hogy amellett, hogy épp most lett harminc, és az említett pszichés jelenség okán jó ideje szingli, az emberi kapcsolatai az említett nőrokonokon kívül egy egészen elviselhetetlenül toxikus „barátnőben” – bár ennél a karakternél egy gerincsérv is jobb barát –, az influenszer Zsanettben (Csobot Adél) merülnek ki. Fáni emellett építész egy menő irodánál, ahol azonban egyedüli, ráadásul fiatal nőként nem igazán hagyja labdába rúgni sem az enyhén szociopata tüneteket mutató főnöke (Alföldi Róbert), sem a kollégák, akik, annak ellenére, hogy az összes kötelező hipsztervonást felvonultatják, éppen abból a generációs leckéből maradtak ki, hogy az iroda nődolgozóit nem kezeljük csicskaként. Az irodához új kolléga érkezik, a külföldről hazatelepülő Mihály (Polgár Csaba), aki pont passzolna Fánihoz, ám nem elég, hogy a lánynál bekapcsol az ismert halálvíziós defekt, a fiatalembernek komoly versenytársa is akad: a macskája (magyarhangja Patkós Márton), aki beszél – bár csak Fáni hallja beszédnek a nyávogását –, ráadásul szavaival egyszerre hangolja Fánit a gazdi ellen és próbálja elcsábítani ő maga. Sikerrel: a macska-ember románc szárba szökik, a cica egyre macsósabb, egyre inkább viselkedik úgy mint a társkeresős csalók, de Fáni kitart, a környezete meg valamely felfoghatatlan okból az egész sztori alatt nem hív hozzá elmeorvost.
Életemet és véremet az elvarázsolt/lökött, romantikus tündérmesékért. A klasszikus Disney-n és a ’90-es-2000-es évek romkomjain nevelkedve tökéletesen indoktrinálva vagyok a témára, és igen, ha lehetne, én is szívesen lennék Amélie, különc manólány meseszerű környezettel és meseszabályok szerint működő világgal, meseszerűen különös, életre szóló románccal. De! Nagyon fontos, hogy az összes igazán emlékezetes lökött felnőttmese úgy szakít a realitással, hogy annak helyébe létrehoz egy alternatív valóságot saját szabályrendszerrel, amihez aztán tartja magát, és a saját világán belül minden játékosság vagy komolytalankodás ellenére is működniük kell az ok-okozati összefüggéseknek. Enélkül nem lesz hihető, nem lesz „életszerű” a világ, amiben mozgunk – ez az egyik hiányossága a Cicaverzumnak is. A belső szabályrendszer átgondolatlan, instabil a koncepció, és az események nem következnek egymásból sehogyan sem. Ráadásul a megalkotott figurák üresek és súlytalanok, mint egy csokinyúl (csokimacska?): egy-két karikatúraszerű tulajdonságból kellene karakterként megállniuk, ami lehetetlen, nem is sikerül hihetővé tenni őket még ezeknek a súlyosan elpazarolt, többnyire remek színészeknek sem – többnyire, mert azért van született néhány megkérdőjelezhető castingdöntés.
A dialógusok sem segítenek. Régi vesszőparipám, hogy a kortárs filmművészet legfontosabb vívmánya, hogy egyre több filmben beszélnek úgy a szereplők, mint ahogy a valóságban a valódi emberek, a magyar rendezők közül például Hajdu Szabolcs nagyon jó ebben. A Cicaverzum forgatókönyvírói (a rendező Szeleczki Rozália és Kemény Zsófia) viszont ezzel az elméletemmel alighanem vitáznának, mert ember nem beszél úgy, ahogy a szereplőik, a szövegek életszerűtlenek, papírízűek, kimódoltak, és a színészek sem tudják megjavítani őket. Az egyetlen kivétel nem is ember, hanem macska. A macska, aki egyébként időnként kissé furcsán néz ki, mintha kitömött lenne – ám a narráció és a rapszerzemény, amit kapott, a film egyik legjobban működő eleme (a másik meg a látvány a díszlettől a jelmezeken át az operatőri munkáig, ami végig kiváló). A színészek közül egyedül Patkós Márton nyújt igazán emlékezetes teljesítményt a macska hangjaként, azaz úgy, hogy fizikailag ott se volt. Eltekintve attól az egyetlen, tökéletesen indokolatlan és felesleges képkockától, amikor egy töküres épületben egyszer csak minden előzmény nélkül felbukkan, hogy aztán ennek ne legyen se indoklása, se funkciója, se következménye… Csak hogy a produkció elmondhassa, hogy na, őt is megmutattuk – ami egyébként is jellemző, a Cicaverzumot ugyanis telezsúfolták celebcameókkal. A macska motivációin is érezhető a film egészén átvonuló zavarosság, és a neki írt szövegekben is vannak fájó következetlenségek, ám Patkós mégis jó érzékkel mozog ebben az ingoványos közegben, így az történik, hogy furcsamód ez a macska beszél leginkább úgy, mint egy ember. Nem beszélve arról, hogy egy szinkronizálási mesterkurzus az egész, szexi, toxikus, olcsó és közhelyes, de szándékoltan és működőképesen az, amitől az egész vicces és szórakoztató lesz.
Az alapvetően abszurdra vett hangvételnek Fáni gyerekkori traumájával akartak mélységet, kontrasztot adni, ami egyben arra is volt hivatott, hogy megmagyarázza, miért lett olyan ember Fáni, amilyen. Ez alapvetően kiváló ötlet, nagyon passzol a lélektan-fetisiszta (legjobb fétis valaha!) korszellemhez is – de sajnos a traumatikus esemény koreográfiáját olyan fájdalmasan elbénázza a film, hogy olyat még nemigen láttam. Spoiler nélkül csak annyit írhatok: a film egy balesettel próbál megmagyarázni mindent. No mármost a balesetek dramaturgiai lényege éppen az, hogy a végzet ostorcsapásaiként érkeznek, elkerülhetetlenül – itt azonban valahogy úgy sikerült a történtek ábrázolása, hogy még az én kevesebb mint féléves jogosítványommal is egyértelmű, hogy egyetlen gyengéd kormánymozdulattal elkerülhető lett volna a baj. Szegény faternek egyébként az egész története elég harmatos, gyengécske a nagy megfejtésnek szánt atyai monológ is, így sajnos itt is azt érezzük, hogy kizárólag Kiss Tibi szerepeltetése volt a gomb, amihez ezt a kabátot varrni próbálták. És ugyanez a helyzet az összes többi, hol a magasművészetből, hol az undergroundból, hol a mainstreamből ismert híres emberrel, akik ebben a filmben felvonulnak: nagyon jó, hogy ők itt vannak, örüljünk művészeinknek – de ahhoz, hogy a Cicaverzum működjön, nem elég az impozáns névsor.
Cicaverzum, 2023, 91 perc. 24.hu: 4/10
