Először érkezem tiszta időben Koppenhágába, először látom felülről, hogy A Híd című sorozat jelképeként ismertté vált Øresund híd igazából nem is ér Malmőtől a dán fővárosig, hanem zsákutcában végződik egy közeli, kopár szigeten. Valójában onnantól az utat alagútba süllyesztették a koppenhágai kikötőbe tartó hajók és a város csücskébe ékelt reptérre igyekvő gépek elől, de kétezer méter magasból, Közép-Európából indulva és a leszállásra ébredve ez nem triviális. Ahogyan az sem, hogy tovább tart gyalog kijutni a terminálból az automata metróig, mint utóbbival a felkapott nyhavni csatornapart szelfiháttérnek született színes házaiig érni, a heringes turistamenüket hirdető krétatáblák közé.
Még két sarok, és egy sokkal nyugisabb partszakaszon fekete gumicsónakok ringanak a bakokhoz kötve. A csoportom késik, úgyhogy az errefelé szokatlan őszi verőfényben van időm beszélgetni az alternatív városnézést ígérő Hey Captain munkatársaival, akik a plakátokon és szóban is többször használják a közösségi szót, mint Mark Zuckerberg egy élet alatt, és ahogy városszerte mindenkié, az angoljuk is felér az övével. Fogadkoznak: az ő túrájuk egészen más élmény lesz, mint felülni a német nyugdíjascsoportok mellé egy 150 fős, panorámatetős gyorshajóra és felkapni a megfelelő nyelvű fülhallgatót.
Nincs viszonyítási alapom, de kicsi az esélye, hogy ne lenne igazuk. A tízfős túra kapitánya, Thijs a mentőmellények után azt mutatja meg, hol a sörnyitó, óva int a dán boroktól és közben röviden előadja az élettörténetét: sokat vitorlázott tengeren, amit tapasztalata szerint Polinéziában a legjobb tenni, és Berlinben tanulná ki a hangmérnökösködést, ha előbb a német nyelvet sikerül elsajátítania. Bemutatkozásképp az első számú fóbiánkat kell, hogy megosszuk egymással: az övé a romlott tenger gyümölcsei (sötét napok Polinéziában), a csónakban többségben levő harmincas franciáké egységesen a magasság, az enyém pedig az, hogy a kizárólag hanyagul hátratett kézzel és látszatra ötletszerűen kormányzó Thijs valamelyik csajozós sztorija közben neki visz minket a számos hídfő vagy szembejövő hajó egyikének.
Ahhoz képest, hogy Európa egyik legdrágább, leggazdagabb és legjobban működő városában vagyunk, a felvezetőben meglepően sokszor hangzik el, hogy amit épp látunk, az azért van ott, mert az évszázadok során mindig az aktuális amszterdami újítást igyekeztek lemásolni, kezdve a csatornákkal, amelyeken a hajó fut. A város egyik ikonikus épülete, a Megváltó templom tornya mellett lassítás nélkül húzunk el, csupán öltözködési tippeket kapunk arra az esetre, ha valaki meg akarná mászni mind a 400 huzatos lépcsőt. Egy másikat, a belváros fölé emelkedő székesegyházat, a Szűzanya-templomot Thijs úgy ír körül, mint ami lényegében használaton kívül van és csupán önkormányzati eseményeknek ad otthont, egy harmadikról meg azt mondja, rendszeres tömeges vacsoraesteket tartanak benne.
Ki jár manapság imádkozni templomba? Ezek régen is közösségi terek voltak, most is próbálunk nekik ilyen funkciót találni, ha már itt vannak
– mondja, és azt a kérdést nem is érti, hogy mit szól ehhez a dán evangélikus államegyház. „Nálatok nem ez van?” – kérdez vissza hitetlenkedve, de minden időből kifutnánk, ha megpróbálnám elmagyarázni neki, nálunk milyen irányba mozognak a mindenféle ingatlanok az egyházak felől nézve. (Másnap elmegyek a székesegyház előtt: heti egy mise van kiírva, ami valóban nem a túlbuzgó hitélet lenyomata, de azért nem is egyenlő a kihasználatlansággal. Absalon nevű társát viszont valóban egyenesen közösségi házzá alakította a Copenhagen Tiger boltlánc alapítója, baba-mama jógával, borkóstolóval egybekötött festőleckékkel és heti hat estén több száz fős tematikus vacsorákkal, ahol a kíváncsi helyiekkel lehet hosszú önkiszolgáló asztaloknál keveredni. Arra persze legalább egy hétre előre jegyet kellett volna venni.)
A tőzsde műemléképülete és a röviden Borgenként emlegetett palotaegyüttes jön a parton, amely a világban egyedülálló módon egyszerre a parlament, a miniszterelnökség és a legfelsőbb bíróság székhelye.
Érdekes, hogy egyre több hatalmi ágat költöztetünk egy olyan épületbe, ami száz évente kiég
– jegyzi meg Thijs begyakorolt időzítéssel, majd csak az tartja vissza attól, hogy elvesszen a dán belpolitika aktuális, általa kilátástalanként megélt útvesztőiben, hogy elmondja, Dániában alig nézik az e falak közt játszódó, nemzetközileg sikeres Netflix-sorozatot. (A skandináv közéleti pokolt úgy kell elképzelni, hogy éppen balközép-szoclib-parasztpárti koalíció van, szocdem miniszterelnökkel, aki a legfiatalabb kormányfő a dán történelemben, ráadásul nő. A konzervatívok, a populista széljobb és a radikális bal ellenzékben vannak, de a kormányt irányító szocdemek maguk is bevándorláskritikus irányt vettek az utóbbi években.)
A vízi főutcára visszatérve az egyik partot leuralja a Papirøen negyed csillogó új épülettömbje. Két fontos dolog derül ki a Papír-sziget Lakóparkról: sok koppenhágai azért mérges rá, mert szerintük az egykori papírgyár torzója tövében 2016-ig a legjobb street food udvar állt („pedig egyszerűen csak kifutott a szerződésük, és nem is voltak annyira jók”), Thijs viszont azért, mert szerinte kizárólag kínai milliárdosok tudják majd megfizetni benne a lakásokat. Néhány csatornakanyar múlva a kétszintes csónakházakról is azt mondja, az átlag koppenhágai kajakja nem innen indul délutáni túrára, fürdeni ellenben vagyoni kaszttól függően mindenkinek egységesen tilos és mindenki szokott, „amíg nem viselkedsz nagyon idióta módon, nem szólnak érte”.
Még egy kanyar, és már a CopenHill sziluettje tűnik fel: a szemétégető fölött kialakított, réttel borított és gőzölgő kémények övezte mesterséges dombé, amely télen városi sírendezvények helyszíne – olyan, mint száz évvel a jövőbe tekinteni egy magyar lakótelepi sitt-szánkódomb tetejéről. Vagy a motoros turistacsónakból, ami közben már a túra végén jár, és a jelenleg is aktív haditengerészeti bázis múzeumrészlege, azaz két nemrég még aktív hadihajó mellett suhan el. A kettő közül a nagyobb, a Peder Skram fregatt az ígéretesebb, amelynek több szobája is bejárható, és külön minikiállítás állít rajta emléket annak az incidensnek, amikor 1982-ben véletlenül lerakétázta egy üdülőtelep néhány, szerencsére üres házát.
Nincsenek autók, de emberek sem
Néhány metrómegállóval vissza a reptér felé és pár órával később a helyi ibis Styles hotel előtere tele van partidekorációval és fotósokkal, és lényegesen egyszerűbb volna a melegítőköröket futó hoszteszek egyikétől egy koktélhoz jutni, mint becsekkolni. A tavasszal nyílt hotel kísérletképp esti bulit rendez az étkező-aulában, és ehhez minden kurrensnek tartott kulcsszót bedobtak a szervezők: egy helyi streetart-művész óriáskijelzőn alkot órákon át, a végeredményből NFT készül, és a helyi influenszerek meg nyereményjáték-nyertesek részvételével zajló partit a metaverzumban is leképezték azoknak, akik szeretnének virtuálisan bulizni egy négycsillagos szálloda halljában. Kívülállóként az élmény a helyszínen aránylag gyorsan válik statikussá, de a szelfizgető helyieket pár órán keresztül fűti a DJ meg a különböző mályvacukrokra és következetesen azoknál is édesebb koktélokra épített gasztronómiai kínálat, mielőtt szállodához illően 11 előtt takarodót fújnának. (A sima Ibiseknél magasabbra, de a boutique szállodáknál olcsóbbra pozicionált ibis Styles dizájnhotel-hálózat itteni egysége szálloda funkciójában kiforrottabb: bejelentkezni átlag napokon is egy bárpultnál kell, a szobák a hotelláncoknál megszokottnál lazábbak és karakteresebbek, és a skandinávval keresztezett kontinentális reggeli is tartogat élvezeteket. A belváros húsz perc, a reptér egy átszállással együtt is ugyanannyi: jó bázis egy hétvégére.)
A szálloda az Orestad negyed főútján áll, a metró a londoni DLR-hoz hasonló magasvasútként érkezik meg ide. Magas, dohányzó, a buli átlagánál kettővel elegánsabb férfi szólít meg, miközben az érkező szerelvényt szemlélem odakint. „Nincsenek autók az utcán” – irányítja a figyelmemet egy szinttel lejjebb szögletes akcentussal. Marko a hotel egyik vezetőjeként és izlandiként mutatkozik be, utóbbi annyiban igaz, hogy tényleg onnan érkezett Dániába, de mint a neve és a kiejtése után ő maga is elárulja, valójában szerb. „Nem terveztek utcai parkolókat, direkt” – erősít rá. Nem egyértelmű, hogy az elismerés hangján beszél-e a negyedet építő beruházóról, amely Izland-szerte is terjeszkedik, ő mindenesetre praktikus módon az út túloldalán bérel tőlük lakást, az autókérdést ezzel a maga számára lezárva. (55 négyzetméter havi 15 ezer dán korona, 770 ezer forint: ez felfelé lóg ki a koppenhágai átlagból.)
A buli másnapján szakavatott építész túravezetőt és részletesebb kifejtést is kapunk az új építésű negyedhez, amelyet az újonnan kivezetett metróvonal és az alatta futó sugárút köré szerveztek, és legszélesebb pontjain sem sokkal szélesebb, mint a Váci út és a Duna közti szakasz Budapesten, csak éppenséggel itt természetvédelmi területek és azokban futó sétányok, túraösvények, meg maga a sziget széle, a tenger képezik a határokat. A pesti irodafolyosónál maradva, itt is sorakoznak multicégek székhelyéül szolgáló, különösebb kisugárzással fel nem ruházott fém-üveg irodaházak, amelyek legfontosabb tulajdonsága, hogy többnyire nem hagyták őket a felhőkig érni. De bőven vannak excentrikusabb lakóépületek is: mindenféle geometriai játékok, V-t és M-et formázó ikerház, szögletes csőröket mintázó erkélykiszögellések, a tetőkön folytatódó kiserdők, hegykontúrt ábrázoló sokemeletes oldalpanel, egészében kidobásra ítélt építőanyagból emelt kétszintes stúdiók sora, vagy éppen az a ház, amelynek tervezője mindenképpen valamilyen mozaikot szeretett volna a bejárathoz, hogy végül az ő arcképe legyen az.
Itt terpeszkedik a messze legnagyobb dán pláza, meg az annál azért jóval izgalmasabb vonalakkal megrajzolt, belül is növényekkel benépesített Copenhagen Towers, amelyen a túravezetői anekdota szerint vagy kamuból vannak a padlószinttől a tetőig napelemek, vagy nem. És a terület síkföldre néző szélén áll a Royal Arena, ami jóval több faborítást kapott, mint az ilyen csarnokok szoktak, és pont akkora a nyüzsgés körülötte péntek délelőtt, mint bármelyik főváros külvárosba épült arénája körül: elenyésző.
Az egész negyedben az a legfurcsább, hogy nem csak autók, de gyalogosok sem nagyon tűnnek fel az aznapra már latyakossá vált időben. Csak gyerekeket látni: minden második épület, amire túravezetőnk, Peter három számmal nagyobb, eleve a 90-es évek magyar Szerencsekerékjéből szalajtott zakójában rámutat, iskola vagy óvoda. Miközben újra szemerkélni kezd az eső, az egyik ovi csupa bokor udvarán kis faasztaloknál, zavartalanul ebédelnek a gyerekek. Arra, ott, szülőként irigykedni kezdek, azzal együtt is, hogy aznap többnyire egy olyan, skandináv dizájnrészletekkel megrajzolt falanszterben érzem magamat, ami ugyan nagyon Insta-pozitív, de mintha egyszerűen az elmúlt két évtizedben még nem érkezett volna bele elég jelentkező, és ennek lennének praktikus okai.
Ez már az utolsó épület, a terület déli pereménél. Az 8 House két belső udvart szegélyező, fel-le kúszó nyolcast formázó épületegyüttese elöl a szomszéd tóra, a lápföldre és a végtelen ködbe látni. „Ritkán szoktunk kijönni idáig” – vallja be Peter búcsúzóul: hiába csak hat kilométer az emberbarátnak szánt lakótelep-kísérlet a belvárosból, ha a túlontúl széles utakon lefúj a bringáról a szél, és vagy a pláza miatti előzékenységből, vagy feledékenységből, de elfelejtettek üzleteket tervezni a többi épület aljába, úgyhogy a kis szolgáltatók csak mostanság kezdik kivájni a maguk helyét. Eleve: beszédes, ha egy kortársépítészet-rajongó a „kijönni” szót használja városa legnagyobb léptékű közelmúltbéli kísérletére, és nem a közepén néz szét esténként büszkén lakása egyszerre érdekesen és haszontalanul sokszög alakú erkélyéről.
A dánok istene
Másfél éve jártam a Vesterbro megálló környéki néhai iparnegyed hangáraiba települt BBQ- meg fermentált dzsúszos helyeken, oda bármikor visszamennék egy végtelenített hitelkártyával, de aznap már nincs rá kapacitás a kora esti gép előtt. Annyi viszont még van, hogy megnézzem, a hajótúrás Thijs szerint melyik street food udvarért lenne tényleg nagy kár a kikötőben. A Papirøennel szemközti saroktér helyesen tele van szaladgáló dán négyévesekkel és sörözgető szüleikkel, és bár jószerével alig van, ami ne lehetne Európában bárhol – kagyló belga módra, hamburger, gyrosok és kebabok –, a rozskenyérre tálalt dán nyitott szendvics, a smørrebrød kísérletezőbb változatai miatt megérte a kis kitérő, a répás-kimcsis-majonézes-rákosat memorizálom tartós lenyúlásra.
Útközben elsétálok egy belvárosi templom mellett, amin egy transzparens valamilyen kiállítóhelyet hirdet – templom mint reklámfelület, azért ez sem magától értetődő, mondom magamban, mint aki semmiből sem tanul. Pont egészséges méretű épület, mint egy református társa egy magyar megyeszékhelyen, keresem a bejáratát. Elöl zárva, hátulról jutok be végül, hogy leessen: ez maga a hirdetett műcsarnok. Bent előbb könyv- és dizájnbolt, aztán a padsorok helyén egy kortárs kiállítás, amit kontextus nélkül, beesve pont olyan egyszerű értelmezni, mint ahogy az ilyesmire legyintők gondolni szokták – semennyire. Az emelet falépcsőit megmászva egy teremben fekete-fehér némafilm pereg, az épület formáján kívül csak a meghagyott terebélyes orgona árulkodik az eredeti funkcióról. Kint a főhajó mentén egy étterem és borbár terasza húzódik, az egykori sekrestyében lehet a konyhájuk, péntek délután tele van kicsekkoló helyiekkel. Ha a dánok istene olyan, mint amilyennek ott elképzelik – ha ugyan még el szokták –, végső soron inkább tetszhet neki, amit lát. Koppenhágában az nem olyan nagy ritkaság.
Szerzőnk az ibis Styles szállodákat, köztük a koppenhágait működtető Accor meghívására járt a városban.
