Középkorú házaspár aprócska újszülöttel, ez lesz az első vizsgálat, ilyenkor nagy a félsz és rengeteg a kérdés.
Félve teszik a kisbabát a pakolóra, csendesen nézik, amíg „játszom” vele; és varázslatos érzés, hogy a baba segít a vizsgálatban, mondhatni kooperál.
Mindent rendben találok, közben, ahogy szoktam, beszélek a gyerekhez és a szüleihez; igyekszem jó tanácsokkal, technikai trükkökkel hozzátenni a magamét ahhoz, hogy mihamarabb tompuljon a szülői félsz.
Ugyan vannak rendszeresen visszatérő kérdések, de minden család egyedi, és nem lehet, nem szabad sablonválaszt adni. És bár sok minden változott az elmúlt években, a neten hozzáférni mindenhez, meggyőződésem, hogy a személyes beszélgetések ezerszer többet érnek, mint a „guglizás”.
Jut eszembe: érdemes lenne végiggondolni, melyek azok a kérdések, amikre a válasz sokat változott a magunk mögött hagyott néhány évtizedben.
De most ne fussunk ilyen messzire, mára elégedjünk meg két témával: az alvással és a sírással.
Helyette és mellette a gyerek egyre nyitottabbá válik a szülők, különösen – hiszen ő van többet a kicsivel – az anya felé; és, ha már változás: örömteli hír, hogy újabban az édesapák is egyre inkább kiveszik részüket az egészen kicsik gondozásából, ezáltal mélyül a kapcsolatuk a babával.
Ide tartozik, hogy az egymásra való reagálás rejtélyes dolog, a tudósok szerint jóval az ingerküszöb alatt zajlik: az anyuka holtfáradtan is a baba legkisebb nyekkenésére felriad, miközben egyéb zajokra meg se rezdül. És a baba is reagál a mama lelkiállapotára, legyen az akár jó, akár rossz. Ez az úgynevezett perszonálunió időszaka, amikor minden, ami velük történik, kettőjükkel történik, legyen szó a mama házassági gondjairól vagy a baba hasfájásáról.
És akkor arról, hogy: miért sír a baba?
A méhen kívüli önálló élet tulajdonképpen az első felsírással kezdődik. A baba beleüvölt a világba, aminek mindenki örül, hiszen ez biztos jele annak, hogy erős, életképes.
Míg most vizsgálom az előttem fekvő csöppséget, az apuka is felidézi a születés perceit. Azt mondja:
Bent voltam, fantasztikus volt együtt átélni, azt láttam, egy ember érkezett meg hozzánk, és eltelt néhány nap, mire kisbabává változott.
Gyönyörű gondolat!
Jómagam mindig is elcsodálkoztam azon a butaságon, hogy minden újszülött egyforma. Én nem láttam még két egyforma csecsemőt: csupa karakteres arc, jellegzetes vonások már az élet első óráiban; megkockáztatom, még azt is látni, milyenek lesznek öregkorukra.
Na de a sírás!
Amint megérkezünk, elkezdjük megtanulni a világot. Ami nehézségekkel jár az elején (aztán később is), segítségre van szükségünk, és fontos tudni, hogy a sírás a csecsemő segélykérése. Vészjelzés, mely arra szolgál, hogy a szülőt késedelem nélkül odaszólítsa, hogy legyen, aki vigaszt nyújt és felméri a bajt.
A téma szakemberei szerint a sírásnak hét alapvető oka lehet:
- a fájdalom,
- a kényelmetlenség,
- az éhség,
- a magány,
- az ingertúlterheltség,
- az ingerhiány
- és a csalódás (szerintem még ennél is több van, de ne aprózódjunk el).
A baba rögtön rákezdi, ha beléhasít a kín, nem tudja megítélni, mekkora a baj, komoly-e a gond. Ő egyet tud tenni: bömböl, ahogy a torkán kifér, hogy segítsen rajta valaki, érjen véget a szenvedés.
Nekünk, szülőknek, és nekem orvosként is az a dolgom, hogy „kitaláljam”, kitaláljuk, mi okozza a nekikeseredést.
Ha pisis, kakis, akkor alighanem a kényelmetlenség miatt sír.
Ha fáj valamije, akkor sikítozik, fülhasogató hangot ad.
Ha éhes, sírással követeli az ennivalót, és csak akkor hallgat el (akkor se rögtön, ha előtte sokáig hagytuk szenvedni), ha mellre teszik, megetetik. Ha nagyon felhúzta magát, nehezen vált át békés szopizásra, kell némi idő, míg megnyugszik. Ilyenkor a simogatás, az ölelgetés, a ringatás a gyógyír.
A magány az, amikor a baba azt érzi, elszakadt a védelmezőitől, és addig sír, míg újra meg nem kapja a gyengédséget. Társas igénye van, az evolúció belesulykolta az embercsecsemőbe, hogy ragaszkodjon az oltalmazójához. (Megjegyzem, túl a csecsemőkoron is igényeljük az oltalmazást.)
Feldúlhatja a babát a túlzott fény és az erős hang is – ezek érzékszervi fájdalmat okoznak.
Az ingerhiány is okozhat problémát, különösen az első életév második felében – ez idő tájt gyakran az unalom a sírás oka.
Végül van a „kis testben nagy akarat” esete, hogy csinálná ő, de a képességei még nem engedik a vágyai valóra váltását, ami csalódással tölti el.
És persze ezerféle dolog árnyalhatja még ezt, mert például a szülő is csak ember, lehet fáradt, elgyötört, sőt, tehetetlen is, ami megviseli őt.
Közismert, hogy a primitívnek mondott kultúrákban, ahol a mama a testére kötözve hordja a csecsemőjét, a gyerekek mentálisan és testileg is jobban fejlődnek, mint a civilizációban születettek. A ringatás, a függőleges testhelyzet, a szívhangok nyugtatóak – és ahogy apránként megtanulják egymást az érintettek, egyre javul a helyzet.
A folyamat, melynek során a gyermek és a szülő megtanulja egymást – ne lepődjünk meg –, akár évtizedeken át tarthat. Hiszen érteni és megérteni, megértetni magunkat boldogságot ad bőven a csecsemőkoron túl is.
