Párhuzamos világokban élünk. Amiről pár évtizede sci-fik merengtek, az egy időben, különböző dimenziókban zajló, teljesen eltérő életek világa ma már tény, és speciális kütyük sem kellenek, hogy ezek a párhuzamos valóságok láthatóvá váljanak. Kifinomult rendszerek szerint, kimondatlan szabályok mentén válunk különálló csoportokra, melyek között érintőleges találkozás olykor elképzelhető ugyan, de az átjárhatóság szinte lehetetlen. Alapjaiban eltérő elképzeléseink vannak öltözködésről, értékről, ápoltságról, szórakozásról, sikerről, kapcsolatokról. Nem tudnánk nevet adni annak a törésvonalnak, ami elválasztja a vasalt műhajat és mérnöki pontossággal felrajzolt szemöldököt viselő, szempillastylisthoz járó, szolibarna nőket az első ősz hajszálaikat még be sem festő, rövidre vágott körmű, rigorózusan fényvédőző nőktől – s mégis, e törésvonal néma éket ver közénk: ha nincs is bajunk egymással, de nincsen közünk sem egymáshoz.
Unatkoznánk, szenvednénk egymás bulijain, beszédtémánk alig, szinte a nyelv is más, amit beszélünk. Ami egyik felet mélyen felháborítja, ugyanaz a politikai üzenet rég várt elégedettséggel tölti el a másikat. A két világ közti senkiföldjén kevesen vannak, többnyire mindkét irányban intenzív szégyenben fürdőző elsőgenerációs értelmiségiek, mindenki más elfoglalta helyét saját buborékjában.
Főhősünk, Sophia (Magalie Lépine Blondeau) igazi kifinomult, pedigrés értelmiségi nő. Professzori állásra vár, közben időseknek tanít filozófiát, fajsúlyos könyveket olvas, finom eleganciával öltözködik, ért a jó borokhoz, jó társalgó. Barátai hasonló figurák, multikulti, sokszínű hátterű, klasszikus baloldali értelmiségiek, akikkel emberi jogokról, politikáról, művészetről beszélgetnek – amolyan asztali világmegváltás, ismerjük ezt.
A szabadgondolkodás része az is, hogy Sophie férjével, Xavier-vel (Francis-William Rhéaume) könnyedén elbeszélget a lehetőségről, hogy melyik más nővel lenne érdemes Xavier-nek összejönnie alkalomadtán, hát hisz az ő házasságuk csak udvarias lakótársi viszony, külön hálószobával, nulla intimitással. Nem ideális, de jól bejáratott status quo ez, amit az borít fel, hogy vidéki nyaralójuk felújításra szorul, az erre megbízott szaki, Sylvain (Pierre-Yves Cardinal) és Sophia között olyan hirtelen és olyan erővel tör fel a kémia, hogy annak nem lehet megálljt parancsolni. A viszony szárba szökken, a testiség húzza magával a többit, Sophia élete borul, de hát kit érdekel, ekkora szerelemért bármit, ugye. Vagy mégsem? Mi van akkor, ha az, akivel kettesben lenni olyan tökéletes, a világba kilépve egészen más fénytörésbe kerül? Mi van, ha a szerelmünkre a saját rózsaszín szemüvegünk helyett szüleink, barátaink szemével nézünk, és hirtelen kirajzolódnak az addig a túlzott közelség által jótékonyan elmosott részletek?
Túlzásnak hangozhat, de vállalom: ennyi évszázadnyi valóságtól elrugaszkodott romantika után minden egyes olyan alkotás, amely a szerelem, a párkapcsolatok valódi arcait igyekszik megmutatni: közszolgálat. Monia Chokri író-rendező – aki egyébként mindemellett még szerepel is a filmben – ráadásul nem bölcselkedik túl sokat, inkább csak leránt néhány leplet a hazugságokról. Például arról, hogy az erős testi vonzalom – trendi szóval a kémia – fontos ugyan, de önmagában édeskevés. Például arról, hogy a tökéletes nagy ő alighanem olyasféle dajkamese, mint a Fogtündér. Például arról, hogy mi mindent jelenthet a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”. Chokri emellett felkínál egy csomó alternatívát: tessék csak nézni, ilyen is lehet a szerelem természete. Meg olyan is, meg amolyan is. És mind érvényes lehet, mindnek meglehet az öröme, a kínja.
Miközben Sophia és Sylvain fő eseményszála halad előre, a körülöttük megforduló emberek újabb és újabb arcait mutatják meg annak,
A filmnek igazából ez a sok apró betekintő adja az igazi báját, no meg az ezzel járó kiváló mellékszereplők – jó a főszál is, de ez a sok kiegészítés teszi igazán kerekké a filmet, és igazzá a címét. Bár ez inkább csak nálunk érvényes, az eredeti cím nem volt ennyire filozofikus. Amire, persze, szépen erősít rá az is, hogy afféle átvezetőként időnként benézünk Sophia óráira, amelyeken épp arról tanítja őszülő halántékú diákjait, hogy a nagy filozófusok miként gondolkodtak a szerelemről. Szuper adalék, igazi üdítő szellemi ingerlés, hogy a film főhőseihez hasonló értelmiségi nézők a film után tovább dobálózhassanak Wittgensteinnel meg Platónnal.
Miközben további finom adalékként Chokri igazi szociális érzékenységről tesz tanúbizonyságot azzal, ahogy a kanadai társadalomban is – ha jólétibb, kevésbé balkáni verzióban is – kirajzolódó törésvonalak különböző térfelein élő emberekről mesél. Megpiszkálja az előítéleteket minden irányból, ráadásul teszi ezt úgy, hogy közben ez inkább kedves oldalba böködés, mintsem borongós ejnyebejnye: röhögünk magunkon, nem bűntudatunk van. Nem mindegy: a film alapélménye múlik rajta, márpedig Chokri minden elmerengés mellett összességében pozitív élményt akar, és azt is ad, A szerelem természete ugyanis imádni valóan szórakoztató, okosan vicces, kedves film – és nem utolsósorban nagyon, nagyon erotikus is.
Erotikája ízléses, de bevállalós, a francia filmekre emlékeztet – bár ugye Kanada francia hatásait nem kell nagyon sokáig keresni –, és a humora is nagyon európai. Meg nagyon stabil is: megmarad olyankor is, amikor helyzetek megoldhatatlanságával, szakadékok áthidalhatatlanságával szembesít, azzal a sok mindennel, ami a szerelmi boldogság útjában áll, akárhol is vagyunk ebben a sokszínű társadalmi mátrixban. Műalkotások ezrei ömlengenek a szerelem legyőzhetetlenségéről – ez a film viszont nem hazudja arcon a nézőjét, és ez magával hoz némi szokatlan történetvezetési húzást, összességében mégis nagyon friss élmény.
A szerelem természete (Simple comme Sylvain), 2023, 110 perc. 24.hu: 8/10
