Kicsivel több mint húsz évvel ezelőtt felkavaró bűncselekmény zaklatta fel a kelet-angliai kisváros, Soham lakosait: két tízéves kislány nyomtalanul eltűnt, és a mégoly alapos keresés ellenére is csak majd’ két hét után, véletlenül kerültek elő – holtan. Ez a tizenpár nap elég volt rá, hogy fontos bizonyítékok odavesszenek, és így a teljes igazság talán soha ne lehessen hozzáférhető. Ilyen értelemben a sohami gyilkosságok nem kínálják a legjobb alapanyagot a krimisorozatos feldolgozáshoz – ám még így is ki lehetett volna belőle hozni valami relevánsat és emlékezeteset. A Maxine című minisorozatnak nem sikerült.
2002 augusztusában két barátnő, a tízéves Holly Wells és Jessica Chapman az átlag tízévesek átlag nyári napját töltötte a kisvárosban, ahol éltek: Hollyéknél grillparti volt, sok vendéggel, a lányok azonban inkább zenét hallgattak, meg játszottak a számítógépen Holly szobájában, eredetileg hárman, velük volt még egy barátnőjük, aki aztán hamar hazament. Holly és Jessica viszont utána is együtt lógtak, összeöltöztek – egy-egy, 7-es mezszámú Manchester United-felsőbe –, le is fotóztatták magukat Holly anyukájával, vacsoráztak, újra visszavonultak a gyerekszobába, majd kicsivel később úgy döntöttek, kiugranak nasiért. Nem szóltak a felnőtteknek, hisz csak a közelbe mentek, a nyugis kisvárosban jó eséllyel teljesen normális volt az ilyesmi. Ám a két kislány nem ért haza, és némi zaklatott telefonálgatás után a szülők be is jelentették az eltűnésüket. A nyomok pedig a helyi iskola gondnokához, Ian Huntley-hoz vezettek.
Ian Huntley nem az a fajta krimihős, amelyből olyan sokat látni manapság: nem megnyerő, nem szimpatikus, nincs benne az a fajta karizma, amiről olyan sokat beszéltek, mondjuk Ted Bundyval kapcsolatban. Huntley furcsa, ideges karakter, a külső szemlélőnek is alapvetően gyanúsnak tűnik, ha pedig az ember belát élete kulisszái mögé – ahogy például egy tévésorozat nézőjeként belát –, ez a gyanú csak fokozódik. Huntley múltjában szexuáliserőszak-vádak rejtőzködnek, és barátnőjével, Maxine-nel sem túl kedves: betegesen féltékeny, miközben ő maga nem épp a hűség mintapéldája, és általában egy erőszakos, kellemetlen ember, akiről egyetlen pillanatig sem értjük, mit keres mellette ez a nő. Bár az utóbbi sem tűnik jobb embernek – a „zsák meg a foltja” tipikus esete. Mérgező, boldogtalan kapcsolat képe bontakozik ki előttünk, és mivel nem kapunk további információt, így nehéz megértenünk, hogy egy ilyen pocsék kapcsolatot, egy ilyen örömtelen életet miért véd ez a nő ilyen foggal-körömmel, saját kárára is. Mert persze – bár a leleplezés sokáig várat, ennek ellenére meglehetősen kevés nézői kielégülést hoz – a kezdeti gyanúnk végül beigazolódik, leomlik az álca, az igazságszolgáltatás sikerrel jár – már amennyire sikernek nevezhető, hogy sem a pontos történések, sem azok miértje nem derül ki igazán.
Jelenlegi formájában tehát a Maxine kihagyott ziccer, az olyan fajta mozgókép tipikus esete, amikor az alkotók csak mondani akartak valamit, de azt már nem tudták, hogy mit. Azt a keveset, amit állít, azt is félszegen, motyogva, minden határozottság nélkül. A legrosszabb fajta öncélúság: csak el akarták mesélni ezt a sztorit, de hogy miként, milyen irányból, milyen hangsúlyok és milyen fő üzenetek mentén, azt nem tudták eldönteni. Pedig éppenséggel adná magát néhány eltérő aspektus. Lehetett volna – és el is indult ebbe az irányba, csak hogy aztán félbehagyja – valamiféle párkapcsolat-természetrajz, két, külön-külön is alacsony emberi minőséget mutató fél tragédiára ítélt összecsattanása.
Lehetett volna ezen belül bármelyik főhős lélekrajza akár arról, hogy hogyan lesz valaki ilyen diszfunkcionális ember – a cím alapján a nőé akart lenni –, de végül nem lett egyik sem, sőt, igazán nem is ismertük meg egyik karaktert sem, nem láttunk be nyakatekerten működő elméjükbe, lelkükbe, pedig éppenséggel érdekes lett volna elgondolni, mi lakik ott. Például, hogy hogyan hiteti el egy visszaeső szexuális ragadozó a párkapcsolatában, hogy ártatlan, hogy minden ellene felhozott vád hamis, és milyen környezet neveli ki azt a nőt, aki ezt kétely nélkül elhiszi. Az is érdekes lett volna, hogy hogy lett ilyen ennek a férfinak a belső világa – 2023-ban annyival lerendezni, hogy ő egyszerűen ilyen, édeskevés. Lehetett volna ez többféle irányú rendszerkritika, mely azt elemzi, mik voltak a kétezres évek elején azok a hiányosságok a brit jogrendszerben, amelyek lehetővé tették, hogy 1) csak ilyen sokára kapták el a bűnöst és 2) egyáltalán dolgozhatott gyerekek közelében egy férfi, akinek több kiskorúak elleni szexuális bűncselekmény vádja is szerepel a múltjában. Erről a sorozat egy homályos kis félmondatot hoz össze – miközben ez a sztori egyik kulcskérdése.
De még ennél is érdekesebb lett volna, ha a Maxine mesélni tud a közegről, amelyben játszódik, azokról az emberekről, akiknek alapjaiban más az elképzelésük erkölcsről, etikáról, emberi minőségről – ebben a sorozatban ugyanis mindkét kulcsszereplő jellemtelen, opportunista, nem létező erkölcsi iránytű szerint élő, könnyen hazudó, gumigerincű emberi váz, Maxine gyerekek felé irányuló kedvességét leszámítva hiányzik belőlük az emberi jóérzés és tisztesség írmagja is. Érdekes lett volna megvizsgálni – három epizód elég is lett volna némi valódi válaszra –, hogy hogyan lehet létrehozni ilyen emberi roncsokat. A sorozat emellett kinyitja, és nyitva is hagyja azt a kérdést, hogy tulajdonképpen mi a média felelőssége a bűnügyekben, hogyan képes a médiafigyelem megcsiklandozni a sikertelen emberek vágyát a fontosságra (erről is kapunk néhány bátortalan villanást), vagy hogy milyenek a médiamunkások úgy általában? Egy homályos tanmesét kapunk csupán „jó firkász – rossz firkász” szembenállással, de még azt is töketlenül, mivel a „jó” újságíró nem elég jó, nem csinál semmi hősieset, a „rossz” meg nem elég rossz, hisz nem csinál semmi érdemben problémásat. Szóval a Maxine láttán a fő kérdés, ami adódik: miért kellett ezt a sorozatot elkészíteni, és ha már, akkor miért így? Jelenleg azon kívül, hogy láttunk egy közepesen érdekes színészi alakítást a címszereplőt játszó Jemma Carltontól, az egyedüli indok e sorozat elkészítése mellett az volt csupán, hogy manapság jól megy a true crime, a sohami gyilkosságoknak ráadásul kerek évfordulója volt tavaly, ami mindig jó apropó előrángatni egy efféle sztorit. Még ha a jelenlegi formájában arra alkalmas csupán, hogy az áldozatok hátramaradt családtagjaiban feltépjen pár sebet.
A Maxine a Channel 5 sorozata, nálunk az HBO Maxon nézhető, három negyvenöt perces epizódban. 24.hu: 4/10