Bicskanyitogató luxusjachtozás az Adrián, a világ legkiválóbb sportolóinak összevásárlása és hadrendbe állítása a sivatag közepén, privát űrprogram összetrombitálása a haveroknak. Csak néhány szalagcím az elmúlt időszakból, amelyek a hétköznapi emberek számára elérhetetlen lehetőségeket írnak körül. Volt időnk megtanulni, hogy a szupergazdagok mindent megtehetnek, és mintha a rongyrázásnak ma még szélsőségesebb formáiról olvashatnánk, mint régebben. A kivételezettek ellen felhorgadó, össztársadalmi gyűlölet a filmekben és a sorozatokban is új trendet indított. Az utóbbi években egyre-másra készülnek a szegények és gazdagok összecsapásáról szóló, a kitörő erőszak (Élősködők, Új világrend), a csoportlélektani abszurd (Fehér Lótusz, A négyzet) vagy a gasztronómiai tanmese (A menü, Platform) irányába kanyarodó szatírák.
Brandon Cronenberg harmadik nagyjátékfilmje, a Végtelen víztükör is ezek sorába tartozik, miközben logikusan folytatja rendezője eddig is következetesen épített életművét. A „testhorror” alműfajába tartozó filmjeiről (Porontyok, Videodrome, A légy) elhíresült, kultikus kanadai rendező, David Cronenberg fiaként Brandon is örökölte az emberi test és annak radikális átformálása, szétszedése iránti, olthatatlan kíváncsiságot. Több mint tíz éve bemutatott, első egész estés filmje, a Vírusgazda arra az ötletre épült, hogy a jövőben orvosilag lepárolhatóvá és eladóvá válnak a hírességek betegségei, amelyekkel az elhivatott rajongók jó pénzért megfertőzhetik magukat.
Ezután következett a Gyilkos tudat, egy bérgyilkosnő története, aki úgy cserkészi be áldozatait, hogy átmenetileg átveszi az irányítást egy másik ember tudata felett – így nemcsak a célszemélyek kiiktatásáról, hanem a megfelelő bűnbakról is gondoskodik. Ezeket a filmeket összeköti egymással a hősök hátborzongató tapasztalata, hogy idegenné válnak a saját testükben: a Vírusgazda vírusértékesítője a szervezetében kezdi el dédelgetni egy körülrajongott híresség gyanúsan halálosnak tűnő kórját, a Gyilkos tudatban megismert, mit sem sejtő fiatalember pedig arra eszmél, hogy egy erőszakos terveket szövögető, idegen nővel kell megosztania az elméjét.
Ezek után nem ér bennünket meglepetésként, hogy az ifjabb Cronenberg a Végtelen víztükörben is megtagadja hőseitől test és lélek délibábos reménynek látszó, harmonikus egységét. Pedig ezek a figurák nem készültek sors- és tudatformáló élményre, csak eljöttek kikapcsolódni az idilli Li Tolqa szigetére. (Fogalmunk sincsen, hogy a valóságban nem létező Li Tolqa merre lehet – talán Polinéziában? –, de a filmet Horvátországban és Magyarországon forgatták, ezért ismerhetjük fel a horvát tengerpart idilli képei mellett egy nyomasztó jelenetben a Kelenföldi Erőművet is.) James, a sikertelen író a szállodában ismerkedik meg egy kalandvágyó házaspárral, akik éjjeli felfedezőútra csábítják az egyébként szigorú kijárási korlátozásokat érvényben tartó szigeten. A görbe este végén James halálra gázol egy helybeli férfit, mire másnap reggel a kirendelt nyomozó közli vele, hogy Li Tolqa törvényeinek értelmében halálbüntetés várja.
Egyféleképpen azonban meg lehet úszni az ítéletet.
A megrettent James természetesen fizet, hogy aztán feleségével együtt végignézze egy rá megszólalásig hasonlító ember kínhalálát. Másnap visszatér a hotelbe, és megtudja, hogy új barátai és az ő ismerőseik mind összetűzésbe kerültek már a helyi törvényekkel, és mindannyian hozzászoktak a gondolathoz, hogy a bűneik miatt áldozati báránynak kitenyésztett alakmásaik fizetnek az életükkel. Ami azt illeti, az így megúszható stiklik elkövetését elég jó szórakozásnak tartják.
A történet ettől a fordulattól kezdve James bevonódásáról szól ebbe a Li Tolqán kiskirályként garázdálkodó, semmiféle gátlást vagy felelősséget nem ismerő, gazdag társaságba. Alexander Skarsgård, akit az északi hercegeket idéző kiállása már az Utódlásban is alkalmassá tett a privilegizált alfahím eljátszására, ezúttal képes kisszerűnek és gyarlónak ábrázolni a főhős figuráját. Nem lebecsülendő színészi teljesítmény ez olyasvalakitől, aki inkább a dzsungel urát és viking trónörököst szokott játszani.
A Végtelen víztükörben inkább Mia Gothé a látványosabb szerep, aki a Jamest elcsábító-megrontó kirakatfeleségként hol hideg közönyt, hol démoni energiákat áraszt. A nimfomániásban feltűnt, majd két, szorosan összetartozó horrorfilm, az X és a Pearl kettős főszerepével befutott színésznőt rendszeresen találják meg olyan szerepekkel, amilyenekre a kilencvenes években Juliette Lewist, tíz éve pedig Juno Temple-t hívták: a bájos ártatlanság és a téboly kettősségét, a babaarcú romlottságot ma kevesen tudják nála ügyesebben eljátszani.
Goth figurája, Gabi egzotikus kábítószerekkel delíriumossá tett, erotikusan túlfűtött kalandokra csábítja a beavatásra szomjazó Jamest. Ezek a lüktető színekkel és pumpáló gépzenével kísért, a módosult tudatállapotot megragadó epizódok eddig minden Brandon Cronenberg-rendezésből elmaradhatatlanok voltak. Sőt, nemcsak az identitás meghasadása, a testen kívüli élmények tudományos-fantasztikus motívumokkal megalapozott fordulatai térnek vissza a rendező filmjeiben, hanem az osztálykülönbségeket hangsúlyozó elbeszélések is. A Vírusgazda hőse hírességek és közönséges emberek között teremtett testi kapcsolatot, amikor az előbbiek vírusait adta el az utóbbiaknak; a Gyilkos tudat merényletének hátterében egy kiterjedt cégbirodalom megszerzése és az egyik alkalmazott feltételezhető bosszúvágya állt.
A négyzethez vagy a Fehér Lótuszhoz hasonlóan a gazdagok luxusnyaralásáról szóló és az amerikaiak, európaiak bűntudatára építő Végtelen víztükör tehát úgy csatlakozik rá a társadalmilag érzékeny, friss szatírák divatjára, hogy Cronenberg filmjeinek sorába is precízen illeszkedik. Ezért alkalmas rá, hogy a hollywoodi belépő lehetőségét nyújtsa az eddig jobbára kisebb, független filmekben gondolkodó rendezőnek (Skarsgård és Goth jóval nagyobb sztárok a Vírusgazda premierje idején még alig ismert Caleb Landry Jonesnál vagy a 2020-ban a Gyilkos tudat főszerepét játszó, az idei Oscar-kampányban szép kört futó Andrea Riseborough-nál).
Az író-rendező korábbi filmjeinek is egy-egy alaposan kifundált koncepció állt a középpontjában, de egyik esetében sem tűnt ennyire aránytalannak a különbség abban, hogy Cronenberg mennyi alkotói energiát fordít a történetet mozgásba lendítő, horrorba hajló fordulat kidolgozására, illetve a cselekmény továbbgördítésére. Túlzás lenne azt állítani, hogy Jamesszel a klón kivégzése után nem történik semmi érdekes, de amíg az első csavart biztosan nem láthattuk előre, addig a hős útjának további állomásai megjósolhatóak.
Emiatt a filmet mintha csak a két szereplő beszélgetésében előkerülő, címbe foglalt végtelen víztükrön át szemlélhetnénk. Érteni véljük, hogy milyen aktuális társadalmi problémákról szól, és becsüljük, hogy szerzője milyen leleményesen variálja a számára fontos témákat. A Végtelen víztükörbe nézőként alámerülni viszont éppen olyan nehéz, mint a főhősnek kiszabadulni a börtönévé váló, ördögi szigetről.
Végtelen víztükör (Infinity Pool), 2023, 117 perc. 24.hu: 6,5/10.
