Rohadt drága és még fáj is
– foglalja össze a Varrat egyik, tokától bokáig kivarrt szereplője, majd több mint másfél órán át igyekszik a dokumentumfilm körüljárni, szétboncolni, kipreparálni és átvilágítani azt, miért üttetnek ép eszű felnőttek tintát a bőrükbe.
Kempf Márta Anna első egész estés dokumentumfilmje témájául rögtön egy olyan szcénát választott, ami kellően izgalmas, rendkívül aktuális, kevésszer tárgyalt, ráadásul ordít azért, hogy vizuális formában mutassák be. Ahogyan azt a film stábvetítésével összekötött sajtóeseményén is elmondták: a Varrat mindenféle anyagi támogatás nélkül valósult meg a Vertigo Média égisze alatt egy dokumentumsorozat negyedik részeként, amelyek a hazai kulturális szcéna egyik szeletét hivatottak bemutatni. Volt már szó a magyar videókorszakról (Volt egyszer egy téka), a hazai képregénykultúráról (Volt egyszer egy képregény) és a magyar szinkronról is (Magyar hangja…), ezúttal a hazai tetováláskultúra volt a soros.
A Varrat kétségkívül sokat akar markolni: nagyon távolról indít, már-már Discovery-darabokat idézve kezdi a tetoválós sztorit jóformán az ősrobbanástól – az ókori egyiptomiaktól a törzsi tetoválásokon át a Horthy Miklós karjára varrt sárkányig jutunk. A kötelező körök máris nagyszámú megszólalót hoznak elsősorban tudományos területekről, akik megtartják a tetoválástörténeti gyorstalpalót. Ennek legérdekesebb szelete kétségkívül az, miként változott a tetoválások megítélése: az ókori és törzsi kultúrák státuszszimbólumaiból Európába bejutva hogyan lett egy olyan billog, amely inkább rossz színben tüntette fel viselőjét, mint jóban. Ami fél évszázada még a börtönviseltek és rosszarcúak bőrbe ütött névjegye volt, az ma már művészet, vagányság, divat, életforma: olyan örök kiegészítő, amelyért képesek az igazán ínyencek pénzt és időt nem sajnálva kontinenseket átszelni, művelőik pedig az emberi bőr Da Vincijei, olyan művészek, akiknek tűje alá megtiszteltetés befeküdni. Ilyen tetoválórocksztárból akad jó pár Magyarországon is, a film legtöbbjüket meg is szólaltatja.
A Varrat is akkor válik igazán érdekessé, amikor a kilencvenes években színre lépő magyar tetoválógeneriáció ikonikus alakjait ülteti a kamera elé. Többek közt Gémes „James” István, Sárközi Zsolt, Borsos „Boris” László és Galler „Indián” László mesélnek arról, hogyan került először a kezükbe a tetoválótű, majd sajátították el autodidakta módon a szakma csínját-bínját. Záporoznak a sztorik a kaszárnyában titokban varrt bajtársakról, otthon eszkábált kezdetleges eszközökről, zöldfülű hibákról – kifejezetten jó hallgatni a legkeresettebb hazai művészeket a kezdet viszontagságos éveiről, amely jó üzenetet hordoz a feltörekvő tetoválók számára: ők is kezdték valahol. Sőt, Sárköziék elmondják, hogy ma már jóval könnyebb dolga van a tetoválótanoncoknak, hisz’ ami harminc-negyven éve évekbe telt, az ma már egy-egy tehetségesebb aspiránsnak néhány hónap. A rendszerváltás időszaka távolról sem ilyen közeg volt, mégis ebből nőtt ki az a generáció, amelynek érdemeit a film sem rest méltatni: olyan, világszinten jegyzett magyar művészek mesélnek a szakmáról, akikhez éves várólista van, olyan sztárokat tetoválnak, mint Sylvester Stallone vagy Jason Momoa, és a világ másik feléről repülnek hozzájuk ügyfelek.
De a nagy öregek mellett megszólalnak az „újabb” generáció tagjai is: Müllner Csaba távolról sem csak azért üde színfoltja a történetnek, mert egy weimari vizsla fekszik az ölében, amikor beszél (bár kétségkívül sokat hozzátesz az is), Borbás Róberthez pedig tömött sorokban várakoznak menő külföldi együttesek zenészei. Az tehát bizton kiderül a filmből, hogy egészen komoly esély van arra, hogy a fővárosban – vagy akár vidéken – épp egy olyan tetoválószalon mellett sétálunk el mit sem sejtve, amelyben épp egy világhírű művész varrja valaki bőrét.
A Varrat a hazai sikersztorikon túl is többet markolna: kifejezetten érdekes aspektusokat villant fel gyors egymásutánban: ilyen például az, hogyan segíti a rendőrök munkáját a tetoválások elemzése, vagy éppen miként változtatta meg David Beckham a tetoválások megítélését. Ennek érdekében a film döbbenetes mennyiségű megszólalót zsúfol össze, a tömeggel viszont nem mindig tud mit kezdeni. A népes brigádból gyakorlatilag csak a tetoválókat jegyzi meg az ember, meg Ganxsta Zolee-t, aki annak ellenére, hogy néhány percet kap, a dokumentumfilm legszórakoztatóbb részeit adja az olyan anekdotáival, hogy kis híján nem engedték be Kanadába a tetoválása miatt. Érthetetlen, hogy egy ilyen egyértelmű aduászt miért nem játszottak ki többször, miért bizonyult jobb döntésnek öt másik, gyakran sajnos meglehetősen súlytalan mondanivalót eldaráló megszólaló bevonása. Nagyrészt nekik is köszönhető, hogy egy idő után redundánssá válik a Varrat: néha mintha a tetoválás közhelyszótárát adnák kézről kézre a megszólalók, máskor fájóan önismétlők, az egyébként izgalmas epizódokat időről időre megtörik mondjuk azzal, ahogy az egyik tetoválót hosszú perceken át méltatják nagyjából ugyanazokkal a szavakkal többen is.
Kissé ilyen a film azon része is, amelyben egy csapatnyi civil mesél a tetoválásáról – érthető, hogy van helye egy ilyen filmben ennek is, de még ha papíron jól is mutat az ötlet, a megvalósítása mégsem lett átütő, izgalmas, emlékezetes. Azok a jelenetek pedig már egyenesen az öncélúság határát súrolják, amikor indokolatlanul sokáig nézzük, ahogy egy meztelen női testet festékkel bemázol az egyik tetoválóművész, azt illusztrálva, hogy hol fáj a legjobban a tetoválás. Erről előtte hosszasan beszélnek, ábrákkal is illusztrálják, de biztos, ami biztos, fedetlen női mellekkel is megtámogatják a mondanivalót. És ha már a nőkről van szó: láthatóan a koncepció része volt, hogy ne csak férfi, de női tetoválóművészek is helyet kapjanak a filmben, mégis meglehetősen esetlenül tálalja ezt a témát a Varrat. Bár akadnak benne izgalmas női karakterek, sajnos nem lehet nem azt gondolni, hogy kötelező kipipálnivalóként kerültek bele a filmbe: munkáikat például alig látjuk, két kivételt leszámítva csak néhány mondatot hallunk tőlük. Holott ha már fontosnak tartotta a rendezőnő, hogy a női hangokra is koncentrál – már pedig láthatóan volt ilyen szándéka a női tetoválóművészek szerepeltetésével –, akkor bőven lett volna még miről beszélni: kitérhetett volna többek közt arra, hogy milyen az alapvetően férfiak által dominált szakmában nőként érvényesülni.
A Varrat több izgalmas szempontot vet fel, még többet juttat az ember eszébe a tetoválásokkal kapcsolatban, pont ezért fájó az, hogy öncélúságra és feledhető evidenciákra pocsékolja az értékes játékidőt. Mi van az elrontott tetoválásokkal? Az extremitásokkal? A tetovált szemgolyókkal? A legújabb trendekkel? A kontárokkal? A dokumentumfilm sokat mesél, még többet beszéltet, mégis olyan, mintha sokszor csak rizsázna vagy önismételne, miközben parlagon hagy egy sor olyan témát, amelyre érdemes lett volna rákérdeznie. Pedig bőven benne van a potenciál, bizonyos részei kifejezetten magával ragadják az embert, hogy aztán a kevésbé jól muzsikáló része elaltassa a nézőt.
Lerí a filmről, hogy igazi szerelemprojekt volt az alkotók és a közreműködők számára is, emiatt lesz tipikus elsőfilmes hibái ellenére szerethető és érdekes alkotás. Ez menti meg attól is, hogy csalódás legyen, Kempf filmje ugyanis néha magával ragad, máskor viszont ellök, de a kettő lavírozása közben legalább sokat megtudunk a magyar tetoválókról – csak sajnos azt is, hogy mennyi mindent tudhattunk volna még meg, ha kevésbé fókuszálatlan filmben dolgozzák fel a témát.
Varrat, 2023, 96 perc. Szeptember 14-től látható a magyar mozikban.
