Az embernek különleges kapcsolata van azokkal a zenékkel, amelyeket az anyja hasában kezd el hallgatni. Ezért van nekem örök vonzalmam a Piramis túlfűtött dalai felé, és alighanem itt gyökeredzik a kapcsolatom az István, a királlyal is: 1983-ban még ábránd sem voltam ugyan, de 1986-ban, amikor megfogantam, majd megszülettem, anyám már kellően indoktrinálva volt az eddigre több mint háromszázezer példányban eladott rockoperával. Így az én gyerekkori zenei élményeim között pontosan ugyanazon a nagy kedvenceknek fenntartott polcon kapott helyet az István, a király első kazettájának utolsó dala, amiben a „felkelt a mi napunk” a refrén, mint a Paff, a bűvös sárkány vagy éppen a Lambada. Mit tudtam én akkor a rockopera kapcsán zajló ideológiai vitákról? Nem voltunk politikailag (sem) tudatos család. Ahogy az angol mémnyelv találóan fogalmaz, „I was today years old”, amikor e cikkhez a korabeli sajtót – illetve annak későbbi reflexióit – fellapozva rá kellett csodálkoznom, hogy az István, a királyt annak idején afféle kétélű fegyverként saját ideológiáinak tökéletes parabolájaként értelmezte a pártállam és a rejtőzködő ellenzék is. Mint említettem, nem voltunk politikailag tudatos család. Hátha más is hozzám hasonló tudatlanságban élt eddig, álljon itt néhány a vita fő gondolataiból.
Koppányék mi vagyunk – pontosabban az a generáció, amely akkor élt –, az István által a nyakunkra eresztett elnyomó szovjetekkel szemben: ez, ugye, az egyik értelmezés. Koppány Nagy Imre, István pedig nem más, mint Kádár János 1956-ban – állítja a másik értelmezés. Előbbi oldalon az István, a király maga volt a nemzeti büszkeség, a ritkán látott nemzeti jelképek miatt pláne. A legtöbb korabeli méltatás ezt emelte ki, ekként emlékezik a műre az egyik szerző is.
Önbecsülést, nemzeti önazonosságot adott abban a korban, amikor azon kísérleteznek, hogy kitenyésszék belőlünk a »szocialista embertípust.« Az István-Koppány viszályba „az elvtársak könnyen beleláthatták Kádár János és Nagy Imre párharcát. Az ő értelmezésükben a darab tisztára mosta a Nagy Imrét orvul legyilkoltató Kádárt. (…) A szamizdat-értelmiségtől viszont ugyanezért kaptunk hideget-meleget, kígyót és békát. Úgy értelmezték ők is, ahogy az elvtársak, csak éppen ők utálták ezért a darabot. Nem volt igazuk
– idézte fel a zeneszerző Szörényi Levente Stumpf András Szörényi – Rohan az idő című kötetében, amit a 2017-es Rendszerváltó Archívum idéz. Ugyanebben az anyagban jelentettek meg egy korabeli kritikát ’83 őszi keltezéssel, ami pedig az említett szamizdat-ellenzék aggályait illusztrálja. „A szerzőknek és a rendezőnek egy füst alatt sikerült megalkotniuk a fejlett szocializmus viszonyainak megfelelő István király képet, s mi több, kicsiholni magukból a kádárizmus »szentistváni« gondolatát”, aminek „torz és identitászavarokkal terhelt nemzettudatunk lesz a kárvallottja” – írja Krasznai Zoltán újságíró, későbbi politikus a Hírmondó című szamizdat cikkében Emericus álnéven. A szerző szavainak igazságtartalmát egy későbbi kiegészítésben azzal igyekszik igazolni, hogy lám-lám, a rockoperából készült film aztán elnyerte a ’84-es tavaszi filmszemlén a KISZ-különdíját, s utal arra is, hogy csak azért azt, mert MSZMP-díj nem létezett.
Az ellentmondásos értelmezéseknek az alapja Rényi András érvelése szerint épp Bródy János szövegkönyve, illetve Bródy karaktere, korábbi munkássága: „Bródyt ismerve, az ember élhetett a gyanúperrel, hogy semmi sem az, aminek látszik. (…) Nyilvánvalóan ez is része volt annak a társasjátéknak, amit az akkori értelmiség játszott az akkori hatalommal” – fogalmazott Rényi a harmincadik évforduló kapcsán a Mozgó Világ egy 2013-as interjújában. Érdemes megnézni még egy, az eddigiektől eltérő véleményt. A honi színikritika koronázatlan királya, Molnár Gál Péter ’84-es cikkében a Kritika folyóiratban éles, pikírt soraival ellépett az ideológiai fejtegetésektől, és a művészi szempontokról beszél – neki épp az a problémája, hogy a darab ennyire átitatódott a politikával. Azt írja:
Az István, a király plakátszerűen propaganda-mű. Leplezetlenül a máról és a mához beszél. Megközelítésekor helyes elvetni az Árpád-házi köntöst. Mondjuk ki magyarán, hogy miről szól ez a hazafias rock-musical! Benne elégedetlen tömeg áll szemben a hatalom képviselőivel. Elégedetlenségük oka, hogy kiszorultak a hatalom gyakorlásából. Valamint, hogy sértettek az idegen hatalom gyámkodása miatt. Az István, a király sikerének alapötlete csiki-csuki lelemény. Az egyik oldalon népszerű popsztárok ordítják szélnek a nézőkben fölgyülemlett keserűséget. (Ilyeneket például: „Nem kell olyan isten, aki nem tud magyarul / Nem kell, nem kell, nem kell, nem kell, / Nem kell, nem kell, nem kell, nem kell”. Vagy: „Nem kérdem én, meddig járnak még köztünk / Szemforgató hamis papok! Csak annyit kérdezek a válaszra várva / Rabok legyünk vagy szabadok?” Továbbá: „Inkább halál, mint szolgaság!”) (…) Dramaturgiai leleménye a világ drámairodalmában egyedülálló, hiszen akár a protagonistába, akár antagonistájába helyezkedik bele egyetértőleg a néző, egyformán önmaga vágyképei elégülnek ki. Nincsen még egy drámája a világirodalomnak, amelyben mindegy volna, hogy a tézist vagy az antitézist fogadja el a néző, ahol az állítás és annak tagadása egyforma kielégülést nyújtana. A szerzők találmánya valóban egyedülálló!
Mindeközben a zeneszerző szerint az áthallások félreértelmezése azért történt – mindkét oldalról –, mert nem voltak tisztában a rockopera alapjául szolgáló dráma, Boldizsár Miklós Ezredfordulójának eredettörténetével. „Miki pedig az Ezredfordulóhoz egyáltalán nem Kádárról vagy Nagy Imréről vette a mintákat. A saját apja érdekelte, aki magas polcon volt a kommunistáknál, és ’56-ban közvetített az írók és a hatalom között. A forradalom megtagadására bírta rá őket, de segíteni is igyekezett – ezt a lélektani helyzetet akarta megérteni a fia. (…) Aztán: István a darabban nagyon nem úgy viselkedik, ahogy Kádár viselkedett a valóságban. Géza fia még le is mondana a hatalomról, ha Koppány hajlandó lenne Róma mellé kormányozni az országot. Istvánt sem a hatalomvágy hajtja. Nem árulja el Koppányt – a darabban legalábbis nem. Kádár pedig elárulta Nagy Imrét ’56-ban” – érvel Szörényi a már idézett kötetben, Boldizsár Ivánra, a korszak prominens újságírójára utalva.
De tényleg: ha ellépünk az ideológiai igazságszolgáltatás igényétől, akkor mitől működött ennyire és mitől működik még negyven évvel később is az István, a király? Egyfelől attól, amiről a fentiekben kifejtett vita szólt: hogy akárhogy is értelmeztük az áthallásokat, azok kétségkívül ott voltak. A már idézett Rényi András szerint Bródyék – akik eddigre már évtizedes sportot űztek a dalszövegekbe rejtett, áthallásos politikai jelbeszédből – „akkor már pontosan érzékelték, milyen mély és komoly hatással vannak a közönségre, hogy a közönség kíváncsi arra, amit ők mondanak neki. Bemérték, hogy ha arról beszélnek, ami a fű alatt amúgy is foglalkoztatja az embereket, akkor az nagyon nagyot szólhat.” Rényi szerint ennek erejével a hatalom is tisztában volt, és utal arra is, hogy épp ezért támogathatták egy efféle, a nép frusztrációját biztonságos – és, ugye, bizonyos értelmezések szerint ideológiailag is üdvös – formában szelepelni képes művet.
Ez egyébként a rockopera egy újabb népszerű értelmezése: az István, a király egyszerűen szelep, ráadásul a ritkán látott nagyságrendű díszlettel, seregnyi táncossal, speciális fénytechnikával meglehetősen nagyszabású szelep. Olyasmi, mint Hofi Géza munkássága, karcos, de a pártra ártalmatlan feszültség-kieresztés a tömegeknek – csak nagyban. (Engedtessék meg a gonosz megjegyzés, hogy ha így volt, hát nem működött elég jól, annyira nem vezette le a tömeg frusztrációját, hogy ne legyen pár éven belül rendszerváltás.)
Ezzel az érveléssel egybevág a mű zeneisége: mi lehetne jobb feszültség-levezetés, mint némi fülbemászó könnyűzene? Pláne, ha az a hazai beatnemzedék munkásságára, az utánuk jövő keményebb rockzenére alapoz, megfejelve az ekkoriban virágzó táncházmozgalom nyomán kiemelten népszerű népzenei behatásokkal. Ráadásul az alkotók tökéletes történelmi pillanatban jöttek ki a művel, amikor a rockopera étosza a csúcson volt – alig pár évvel járunk a Jézus Krisztus Szupersztár után.
Szintén a zenéhez kapcsolódik még egy hatásos húzás: a Fekete Bárányok három kulcsszereplője, azaz Deák Bill Gyula, Nagy Feró és Vikidál Gyula beemelése a darabba, s vele némiképp a tűrt-támogatott kategóriába, ha némiképp kompromisszumos-áthallásos formában is – hiszen mindhárman a „vesztes” oldalhoz tartoztak a darabban. Ezzel együtt ők a darab szíve-lelke zeneileg, és mindhárman nagyon jók is a szerepükben – cserébe örökre megbocsáthatatlan az a húzás, hogy nem engedték színpadra állni a darab két kulcskarakterének hangját, Varga Miklóst és Sebestyén Mártát, helyettük Istvánként Pelsőczy László, Rékaként Kovács Ottília playbackel. S ha István és oldalak: az István, a király hatásosságában az is fontos szerepet játszik, amin MGP sziporkázva élcelődött – hogy a történet alapkonfliktusa feloldhatatlan. Ugyanis két érvényes, egymást nem kizáró igazság áll szemben egymással, így aztán bármelyik oldalnak lehet drukkolni – pláne, hogy hiába a diadal, valójában nem érezzük úgy, hogy a végén bárki is nyert volna.
Na jó, a közönség talán mégis.
A királydombi előadásról írva »csodához« hasonlítottam az eseményt, de az azóta eltelt idő meggyőzött, hogy ennél lényegesen többről van szó. Szerényebb és helyesebb az István, a király bemutatóját egy olyan fa ültetéséhez hasonlítani, melynek értékei folyamatosan gazdagítják a kortársakat és a jövendőt egyaránt
– fogalmaz Németh János István 1984-ben a Figyelőben, és a jelenből visszanézve csak bólogatni tudunk, hisz az István, a király érvényessége megmaradt, és nemcsak az újabb és újabb színpadi verziók miatt. Nyilván idén is lesz egy újabb, két előadással, augusztus 19-én a Papp László Budapest Sportarénában, a darabot kívül-belül ismerő Novák Péter rendezésében – aki kétszer volt már Torda szerepében, és egyszer már korábban is megrendezte –, vérzik is a szívem, hogy egyéb elfoglaltságaim miatt nem lehetek ott. De az újabb és újabb elővételnél fontosabb, hogy miközben a szereplők és alkotók közül néhányan időközben, mondjuk így, politikailag már kompromittálták magukat, addig a rockopera nem tett ilyet.
De tényleg, mik vannak még ilyen művek? Nem, a Nélküled nálam nem kvalifikál. Talán akkor már a Napséta című Amorf Lovagok-dal, játékos himnusz a magyar tájhoz. Milyen műalkotások vannak még, amelyek révén azok is átengedhetik magukat a nemzeti érzésnek, akik normális esetben ki vannak szorítva ebből, mert, mondjuk, a napi politika inkább a szégyenérzetet vált ki belőlük? Akárhogy is, az István, a király megmaradt mindenkiének. És van elég jó ahhoz, hogy tulajdonképpen, ha más nem jut, hát beérhessük ezzel az eggyel.
