Krúbi
Tavalyi beszámolónk szerint Krúbi már akkor is nagy bulit nyomott a Szigeten, és ez idén se volt másként (akkor Justin Bieberrel volt egy napon, most Billie Eilish-sal). A zömében hazai tömeg a koncert kezdetére csaknem megtöltötte a FreeDome sátrat, de azért láthatóan akadtak külföldiek is, akik utána a mosdó felé tartva magyaroktól érdeklődtek a mélyebb szövegösszefüggések felől. A közönség mindenestre nagyrészt magyarokból állt, amire nemcsak a nyelvi korlátok determinálták a rappert, de a kifejezetten ország-specifikus politikai performansz is, amivel a műsort keretezte.
A Krúbi-dalokban gyakran felbukkanó éles NER-kritika mára ugyanis önálló életre kelt, és egész estés szatírává duzzadt a színpadon: kedden például egy felravatalozott koporsóval indítottunk, amelyről megtudtuk, hogy az ország hőn szeretett diktátora, a női parókás Orbánra gyanúsan hasonlító „Viktória királynő” fekszik benne. Őt 69 év uralkodás után gyilkolták meg orvul a haza fenekedő ellenségei. Az egy óra húsz perces koncert folyamán a nemzeti gyászszertartás felől haladtunk az aljas gyilkos („Ösztönlény”) megbüntetése, majd az új uralkodó, III. Krúbi hatalomátvétele felé, közben persze érintve a legfotntosabb slágereket. A rajongótábor mérsékelten kormánypárti beállítottságát jelzi, hogy a pillanatnyi csendekben – például a piros-fehér-zöldbe borult rapper által elrendelt egyperces gyászszünetben – önszorgalomból zúgni kezdett a „Mocskos Fidesz” skandálás.
Ebben a keretezésben természetesen az egyik szükségszerű dramaturgiai csúcspontot az ország politikai látleletét teljes obszcenitásba fojtó Orbán, verd ki a Ferinek volt, amibe Krúbi ezúttal egy plusz versszakot és némi gúnyos önmarcangolást is becsempészett. Arról rappelt, hogy válik ezzel a dallal maga is részévé a NER-nek, és ezáltal az abban megénekelt perverz politikai gruppenszexnek (később még egy színpadi csók is elcsattant egy kellékként elkerült, öltönyös Orbán-plüssbabával). A vitriolos show és színpadi körítés persze nem sokat ért volna lendület nélkül: a keddi koncert viszont iszonyú energikus volt, amit még a hangosítási hiányosságok sem tudtak megakasztani. A szövegek sokszor ugyan érthetetlenül belevesztek a zajos zenei alapba, de ez szinte mindegy volt, hiszen a közönség nagy része így is betéve tudta és teli torokból üvöltötte a dalokat.
girl in red
Közvetlenül Billie Eilish előtt lépett fel a Nagyszínpadon a girl in red, vagyis a norvég Marie Ulven Ringheim. Koncertjén azt mondta, tudja, hogy van ebben az országban egy ilyen téma,
de én akkor is a lányokat szeretem, ez a dal a lányokról szól
– vezette fel a koncert egyik kezdő számát, a girlst az énekesnő. A bő fekete nadrágban, fehér ingben és mellényben fellépő 24 éves Ringheim dalai egyébként is főleg a szerelemről, szerelmeiről és az – ezzel bizonyos mértékben – összefüggő mentális egészségéről szólnak. Igaz, Eilish rajongói már a kapunyitás óta uralták a Nagyszínpad előtti teret, a girl in redre meglepően sokan érkeztek, nem is csak nézelődni, még jó tíz-húsz méterrel hátrébb is táncolták, énekelték dalaikat. Mert bár egyszemélyes zenekarról van szó alapvetően, a koncerten ott állt egy fehér abrosszal letakart asztalra emlékeztető emelvényen három gitáros és egy dobos is.
A koncert alatt kifejezetten az volt az ember érzése, nem is lehetett volna jobb „előzenekara” a nap sztárjának – nem véletlenül volt Ringheim Taylor Swift Eras turnéja több állomásán is előzenekar – energikus, futkos, stagedivingol, sokat beszél a közönségéhez. A vége előtt nem sokkal pár percre meg is állította a koncertet, mert egy lány rosszul lett az első sorokban, megvárta, míg ellátják.
Noha az érzelmes indiepop dalai alapján ez lehetett volna sokkal köldöknézegetősebb koncert is, mindössze egy-két számra lassult le, tizenkét dalos best of fellépést láthatott a közönség –, már ha ilyet el lehet mondani egy egylemezes (és pár kislemezes) előadónál –, ami a You Stupid Bitch-csel kezdődött, egymás után érkezett a két októberes dal (We fell in love in October, October Passed Me By), majd a közepén a I’ll Call You Mine, Sterotonin, bad idea! hármassal aadott végső lendületet a fellépésnek, ami az i wanna be your girlfrienddel zárult.
070 Shake
Billie Eilish után közvetlenül a Krúbi álltal is megszállt Freedome-ban lépett fel 070 Shake, azaz Danielle Balbuena, a magyar rapperhez képest igen szerény, talán negyedháznyi néző előtt, pedig húsz percet csúszott a fellépése, szóval lazán át lehetett onnan érni a Nagyszínpadtól. Balbuena ismertségét az alapozta meg, hogy Kanye West Ye című albumán a Ghost Town és a Violent Crimes című dalaiban is ő énekel – ezek voltak a koncert nyitó- és zárószámai –, legutóbb pedig azzal került a bulvárlapok címlapjaira, hogy ő a párja Johnny Depp lányának, Lily-Rose Deppnek (előtte az énekesnő Kehlanival járt). Szexualitásával kapcsolatban a Pitchforknak nyilatkozta még pár éve:
Nem igazán azonosítom magam queernek vagy melegnek, vagy bármi ilyesminek. Annyi, hogy én a lányokat szeretem.
Zenéjében, illetve hangjában is megjelenik ez a nemtelen androgünség, egyszerre gondolnánk nőnek és egy fiatal férfinek belőle, amire a koncerten a színpadképe is ráerősített. Szinte egyáltalán nem lehetett kivenni az arcát, mert folyamatosan hátulról világították, egyébként meg fekete nadrág és felső volt rajta. A koncertben, többségben volt a debütalbumának, a Modus Vivendinek a dalai, köztük az Under the Moon, a Morrow és a legnagyobb slágere, a Guilty Conscience, talán ez utóbbinál is nagyobb örömködést váltott ki a Honey című dala.
Kicsit azért hakniszagú volt a fellépés: a késés ellenére bőven idő előtt be is fejezte a koncertet, és noha egy feltartott tábla miatt – amire az volt írva, aláírná-e, mert ma van a szülinapja –, elénekeltette a Happy birthdayt, és a közönségbe is odaadta a lánynak a mikrofont, hogy énekelje el egy verzéjét, a záró Ghost Townt még elkezdte énekelni, aztán csak kidobta a mikrofont a közönségbe – pont az előbb is rappelt lánynak –, fejezze be ő, és levonult a színpadról.
Sleaford Mods
A 070 Shake előtt lépett fel ugyanitt a Sleaford Mods, tekintve, hogy nem éppen popzenét játszanak, hanem a rapnek és a posztpunknak valami egyvelegét, még kevesebb, talán 200 ember előtt (és a párhuzamosan futó Billie Eilish-rajongók sem tudtak átjönni). Pedig, ha volt, nem jó vagy élvezetes, hanem érdekes koncert kedden, akkor biztos ez volt. Már nem mintha nem lett volna jó, az is volt, de annyiféle kettőség van ebben a zenében. Egyrészt ott a duó, merthogy két emberről beszélünk, Andrew Fearn dj(?), akinek mindössze annyi a feladata a színpadon, hogy a hátizsákjából kivegye a laptopját a színpadra már előzőleg elhelyezett rackládára, a számok elején megnyomja a startot, majd a koncert végén fogja a laptopját, elrakja a táskájába és lemenjen. Ezzel persze nem mondtam teljesen igazat, közben végigtáncolta (egy néha skás beütésű lábemelgetésről beszélünk) a fellépést, de miért is ne tehetné, ha összerakta ezeket az egyszerű, néha egészen komikus, néha egészen sötét tónusú dobgépes alapokat.
De a fókusz Jason Williamsonon van, aki az elég durva nottinghami akcentusával rappeli el többségében az idei albumuknak a UK Grimnek a dalait. Vagy inkább idegből beszél. Beszél a mindenki által elfelejtett munkásosztályról, a kapitalizmus veszélyéről (karikírozza is rendesen), a – főként a konzervatív – politikai elit romlottságáról, és a modern média veszélyeiről. Nagyon komoly témái vannak, még ha ez a zenei alapból és a durva akcentusos rappelésből első pillanatra el sem tűnnének. Nézi az ember ezt az 53 éves embert, aki nem a nézőközönség felé, hanem inkább a színpad melletti kivetítő felé néz, miközben fogja a mikrofonállványt, aki néha a tökét markolássza, néha idegesen simít egyet a feje búbján, néha pedig görcsös pózokba merevedik. Ami egyszerre szórakoztató, másrészt meg megmutatja, ő (volt) az egyik azok közül, akiket megénekel: az a görcsöktől sújtott kényszeres ember, akit tönkretett a körülötte forgó világ, aki, most, hogy van esélye, feláll a pulpitusra, és hiába nincs egy néző sem, most az egyszer kiadja az összes frusztrációját és elmondja, mi bántja.
