A Sziget történetében idén esett meg először, hogy egy fellépő kedvéért eltolták egy nappal a fesztivált. Ez a szokatlan szervezői gesztus már önmagában jelzi a 21 éves Billie Eilish sztárságának léptékét, ami hosszasan demonstrálható lenne egyéb adatokkal is, mint például az eddig begyűjtött hét Grammy- és egy Oscar-díja, a 110 millió Instagram-követője, vagy a sok-sok milliárdos streaming-hallgatottsága. Az Eilish-jelenség persze túlmutat az ilyen felsorolásokon, hiszen egyik titka éppen az, hogy miközben pár év alatt – az internet bugyraiból indulva – letarolta a mainstream popzenét, ugyanolyan öntörvényű különc maradt, mint amikor tizennégy éves kamaszként színre lépett. Ebben az értelemben Eilish a zeneipar által újra és újra kitermelt popdíva antitézisének is tekinthető, aki kinézetével, viselkedésével, zenéjével, témaválasztásaival egyaránt kilóg a sorból. Úgy vált mára egyszemélyes popkulturális intézménnyé, hogy mégis a maga útját járja, a legkomolyabb tőkéje pedig épp ez a kimódolatlanság. Home made világsztár, akinek karrierje egy hálószobában felvett dallal indult, és bizonyos értelemben máig ott rekedt: az első nagylemezére zúduló díjeső után maga is emlékeztetett mindenkit arra, hogy azt az albumot is gyerekkori szobájukban rögzítették és a nappaliban keverték.
Kedd este, a Nagyszínpad előtt feltorlódó tömegben olyan kérdések motoszkáltak bennem, hogy vajon ekkora térben is megszülethet-e az Eilish dalait belengő intimitás, tud-e bulit csinálni zömében melankolikus dalaival, és milyen kémia alakul ki élőben a rajongókkal, akik az Insta és TikTok után végre hús-vér valójában is láthatják őt. Ez utóbbi feltevés eleve naivnak bizonyult, hiszen a másfél órás koncert nagy részében sűrű telefonerdő takarta el előlem a kilátást. Még szerencse, hogy voltak kivetítők, illetve, hogy a színpadra építettek egy magas rámpát, amin Eilish koncert közben kedvére szaladgálhatott, így időnként szabad szemmel is el lehetett őt csípni.
Az okostelefonok idegesítő betolakodása persze általános koncert- és fesztiválbetegség, ám itt abból a szempontból még találónak is tűnt, hogy Eilish mégiscsak a digitális korszak emblematikus popsztárja, akit nem rádió és a zenetévék, hanem a SoundCloud, a Spotify és az Instagram tett először naggyá. Pedig a dalok között ő maga is többször buzdított mindenkit arra, hogy csukja be szemét, vegyen egy mély levegőt és élje meg a pillanatot, de a többség inkább biztosra ment, és ezeket a pillanatokat is felvette, hogy otthon visszanézhesse majd telefonja képernyőjén.
És hogy volt-e buli? A lendületesebbnek mondható slágerek jó stratégiai érzékkel voltak elhintve a setlistben, de azért túlzás lenne azt mondani, hogy Eilish megmozgatta a közönséget. A nézőtér harmada táján legalábbis, ahol én álltam, gyakorlatilag csak akkor ugráltak az emberek, mikor Eilish erre kifejezetten utasította őket. De hát az övé nem is igazán a táncos és önkívületben tombolós, inkább a magányosan szomorkodós/merengős/révülős popzene. Maga Eilish bőven bemozogta a színpadot, és mindent megtett azért, hogy sikerüljön áthidalni a családias hálószobai zenélgetés és a tömeges popfesztivál közötti távolságot.
Az intim hangulatot például kifejezetten segítette, hogy a teátrálisan kialakított színpad nem volt teletömve zenészekkel és háttértáncosokkal, mint a tavalyi Justin Bieber-koncerten. Csak egy dobos, és a már említett báty, a hangszereket folyamatosan cserélgető Finneas volt jelen, aki a kezdetektől Billie legfőbb alkotótársa a dalszerzésben és a turnézásban egyaránt. A két testvérnek volt egy kifejezetten csendesülős blokkja, amikor bárszékre ültek, és kizárólag akusztikus gitárral adtak elő néhány dalt. Ekkor adódtak a legkeresetlenebb pillanatok: a húga dicséreteitől kissé zavarba jött Finneas mintha még egy gitárszólóba is belebakizott volna, amivel csak fokozta a helyzet meghittségét.
A műsor gerincét a legutóbbi nagylemez, a Happier Than Ever dalai adták, amelyek a címmel ellentétben egyáltalán nem a boldogságot sugározzák magukból, inkább a hírnévvel járó szorongásokat, visszaéléseket és lelki sérüléseket boncolgatják. Nem sokkal vidámabbak persze a régebbi slágerek, vagy a mozikat letaroló Barbie-film melankolikus betétdala, a What Was I Made For? sem, amely szintén nem maradhatott ki a műsorból. De hát épp ez Eilish sikerének egyik fontos eleme, hogy ő nem produceri termék, hanem önmaga a színpadon is: így csak akkor mosolyog, ha épp ahhoz van kedve. Az obligát vidámság helyett mer durcás, mufurc, vagy depis lenni, ráadásul előszeretettel énekel olyan mérsékelten rádióbarát témákról, mint az abuzív kapcsolatok, a halál, a nők tárgyiasítása, az evési zavarok vagy épp a pornográfia problematikája. Az öltözködésben sem hajlandó alávetni magát a külső elvárásoknak, pedig az internet rögtönítélő inkvizíciója ugyanúgy pellengérre szokta állítani, amikor bő, férfias ruhákban járkál, vagy amikor szőkére festeti magát és szexi ruhákban, hollywoodi dívaként fotózkodik egy címlaphoz. Ezt a kettőt sikerült közös nevezőre hoznia, a ruhák terén is kifejezve a benne rejlő ellentmondásokat: felül „Famous” feliratú sportolói mezben, nyakláncakkal, alul pedig combfixben, harisnyában és kényelmes surranóban nyomta le a koncertet. Mosolyogni ezúttal szerencsére bőven volt kedve, olyannyira, hogy a korábbi kamaszos durcásság helyére a túláradó szeretet lépett.
Szeretve érzem magam!
– reagálta le a közönség – többnyire sikításban megnyilvánuló – lelkesedését, de a felé áradó szeretetnél sokkal többször adott hangot annak, hogy ő ki mindenkit szeret tiszta szívből. Nagyon szereti például
- a testvérét, Finneast,
- a szüleit és a csapata összes tagját,
- a Földet, amit épp elpusztít az emberiség
- saját magát, ami nagy eredmény korábbi önutálata után,
- és persze mindenek előtt és felett: a rajongóit.
Egy ponton gyengéden ki is nevette magát „nyálas” szeretetrohamai miatt, és inkább gyorsan megnyugtatta a közönséget, hogy Finneasszal – amikor épp nem koncerteznek – már dolgoznak az új stúdióalbumon (ahogy Lorde-hoz hasonlóan azt is belebegtette, hogy jól érzi itt magát és szeretne majd visszatérni Budapestre). Így hiába énekelt végig alapvetően komor dolgokról a rá jellemző búgó, suttogó, olykor szavakat épp csak elrebegő stílusban, első budapesti fellépése mégis alapvetően az örömről szólt.
És a koncert emlékezetes rétegét tényleg nem az amúgy eredeti és innovatív, ám otthon, egy fejhallgatón keresztül sokkal jobban átélhető zenék adták, hanem Billie Eilish személyes karizmája. A pajkos grimaszok, az egyszerre bumfordi és szuperkúl viháncolások, illetve az olyan pillanatok, mint amikor egy rajongó jelzi neki a közönségből, hogy konfetti ragadt a fufrujába, ő pedig elröhögi a komoly refrént, miután szembesül ezzel, vagy amikor érzelmes szavak után teljesen váratlanul böfög egyett a színpadon.
Az utolsó dal, a címadó Happier Than Ever után a zenészek lementek a színpadról, ám Eilish még egyedül maradt és percekig csak integetett a hálás és elégedett rajongóknak. Ekkor mutatkozott meg letisztult, sallangmentes formájában, mi is itt a lényeg. Hogy egy ilyen koncert valójában nem zenei élmény, hanem popkulturális szertartás. Nem a slágerekért megy oda az ember, inkább azért, hogy rituálisan megmártózhasson kedvenc popsztárja aurájában.
