Alfredo Galán – vagy ahogy a spanyol sajtó azonnal elnevezte: a kártyás gyilkos – neve közel sem épült be úgy a köztudatba, mint a már-már celebstátuszt elérő Ted Bundy és társai, igaz, az éppen húsz éve történt gyilkosságsorozatok idején még nem övezte olyan bizarr érdeklődés az egyszemélyes kivégzőosztagokat, mint most, a true-crime mánia idején – gondolhatnánk. A Netflixen nemrég bemutatott dokumentumsorozat, a The Playing Card Killer bemutatja, hogy a gyilkosságsorozatok körüli tömeghisztéria már akkor is megvolt, sőt, nagyban befolyásolta nemcsak a nyomozást, hanem a gyilkos tetteit is.
Amikor 2003 januárjában fejbe lőttek egy férfit madridi otthonában, a rendőrök még úgy kezelték az ügyet, mint az akkoriban egyre inkább elharapózó erőszakhullám újabb tipikus esetét. Különösen szívszorító gyilkosságról volt szó: a rejtélyes elkövető az áldozatát – egy 50 éves portást – annak kétéves fia szeme előtt térdeltette le, majd lőtte agyon. Alig két héttel később egy fiatal reptéri munkást lőttek le, ehhez a gyilkossághoz köthető az a momentum is, ami kiemelkedő jelentőséggel bírt később az ügy felderítésében:
Ennek jelentősége akkor értékelődött fel igazán, amikor egyre több olyan gyilkosság történt, ahol a gyilkost és bizonyítékokat nem, kártyalapokat viszont találtak az áldozatok mellett. A közvélemény valósággal megőrült a kártyás gyilkosnak nevezett bűnözőért, a média készséggel próbálta kiszolgálni az óriási igényt az emberek csillapíthatatlan kíváncsiságának kiszolgálására. A Netflix dokumentumsorozata ezen a téren teljesít a legjobban annak ellenére, hogy rokonok, túlélők és a frontvonalban dolgozó rendőrök is szót kapnak: rengeteg oknyomozó újságírót megszólaltat, akik látszólag legalább akkora energiát fektettek a téma felkutatásába, mint a rendőrök a nyomozásba, már-már a hatóságok munkáját imitálva kérdeztek ki szemtanúkat, kerestek összefüggéseket, és próbálták egyrészt megoldani az ügyet, másrészt címlapsztorit gyártani.
A kártyás gyilkos mindössze három hónap alatt hat embert lőtt agyon, hármat pedig komolyan megsebesített. A hatalmas médiafigyelemmel kísért ügy miatt a rendőrség komoly erőket mozgósított az illető elfogása érdekében, ennek ellenére a háromrészes sorozatból is jól látszik, hogy nagyon sokáig lépésben haladtak, sőt, a későbbiek fényében nagyon is azt sugallják, hogy saját erőből talán sosem sikerült volna elkapniuk.
A kártyás gyilkos leleplezését nehezítette, hogy a sorozat által megkérdezett kriminológusok, pszichiáterek és törvényszéki szakértők szerint nem volt olyan minta a gyilkosságok között, amely összeköthette volna azokat, és amely a legtöbb bűnöző tevékenységében tetten érhető. A gyilkos teljesen random módon választotta ki áldozatait, akiket hol sötét, félreeső részeken, hol a lakásukban, hol nyilvános helyeken fényes nappal ölt meg. A szemtanúk által adott személyleírások sem egyeztek, és a rendőrség abban sem volt biztos, hogy valóban van kapcsolat a gyilkosságok közt. Erős bizonyítékok híján abból indultak ki, hogy a gyilkosságnál használt fegyverek nagy valószínűséggel Kelet-Európából származtak, elkövetőjük rendelkezhet katonai múlttal, így ezek alapján szűkítették az elkövetői adatbázist.
A már említett médiafelhajtás nem segített a gyilkos kézre kerítésében, pláne azért, mert a rendőrség megosztotta a fantomképeket, onnantól kezdve megállás nélkül csörgött a telefon, minden utcasarkon a gyilkost vélték felfedezni a madridiak. A felfokozott állapotokat tovább gerjesztette az is, hogy 2003 májusában önkormányzati választásokat tartottak Madridban, a közvélemény-kutatások pedig azt mutatták, hogy a választók a bizonytalanságot nevezték meg jellemzően a város legnagyobb problémájaként. Így lett a kártyás gyilkos esete tényező a választások hajrájában: mindössze négy nappal a választások előtt szélsőjobbos múltja miatt konkrét bizonyítékok nélkül állítottak elő egy gyanúsítottat, és mivel a szemtanú azonosította őt, le is tartóztatták. Néhány héten belül bebizonyosodott, hogy teljesen alaptalanul vádolták, a koronatanú tévedett, így kénytelenek voltak elengedni,
2003. július harmadikán egy rettentően részeg férfi tántorgott be a puertollanói rendőrkapitányságra, és azt állította magáról, hogy ő a kártyás gyilkos. A dokumentumsorozatban megszólaló rendőr arról mesélt, hogy nehéz volt komolyan venni az illetőt, ő mégis beültette a kihallgatóba. Hamar kiderült, hogy jól tette, a férfi ugyanis olyan részleteket osztott meg hat gyilkossággal kapcsolatban, amelyeket csak a nyomozók vagy a gyilkos tudhatott. Még mielőtt azonban diadalként könyvelhették volna el a letartóztatást, a gyanúsított újabb fordulattal élt: másnap reggel a cellájában ébredve immár józanul azt állította, hogy csak az alkohol beszélt belőle, senkit sem ölt meg.
Olyan ügy volt ez, amit nem lehetett részeg mellébeszélésként meg nem történtté tenni: a 25 éves Alfredo Galánra ráillett mindaz, amit addig sejtettek a gyilkosról: katonai szolgálata alatt Koszovóból csempészett haza fegyvert, amely megegyezett a gyilkosságok során használttal, mentális problémái voltak, ami miatt kezelték is. Érdekes módon azonban nem szerepelt a már említett háromezres listában, holott a gyilkosságok idején is kezelés alatt állt.
Galán később sem vallotta be a gyilkosságokat, azzal védekezett, hogy két szélsőjobbos ismerőse próbálja rákenni a bűncselekményeket, akik családja kiirtásával fenyegették, amennyiben nem vállalja magára azokat. Az egyre zavarosabb ügy, a rendőrség bakijai, az egymásnak ellentmondó vallomások – mint amilyen például a szembesítés során hibázó koronatanú –, és a túlságosan elharapózott médiacirkusz jócskán megosztotta a közvéleményt, ez abból is látszik, hogy a sorozatban megszólaló hozzátartozók körében sincs konszenzus arról, valóban a gyilkost kapták-e el, sokak szerint egész biztosan több elkövető létezik.
Bármi legyen az igazság, Galánt végül bűnösnek találták a hat gyilkosság, a két súlyos testi sértés és a jogtalan fegyverbirtoklás miatt.
A börtönben töltött évei alatt könyvet írt –a sorozat szerint egy meleg fiúról, akit zaklattak kiskorában –, a Netflixnek azonban sem ő, sem a családja nem akart nyilatkozni. De megszólalóból így is van elég, sőt, néha olyan hangulatot közvetít a film, mintha érdemi információ helyett inkább fojtott hangú pletykákat hallanánk a szomszédoktól. Emiatt a The Playing Card Killer kifejezetten megúszós, receptre gyártott darabja a műfajnak: különösebb fantázia nélkül meséltetnek el a téma ismerőivel és szereplőivel egy megdöbbentő történetet, vagyis tipikusan az a dokumentumsorozat, amely nem a tálalásával, hanem magával a történetével sokkol le.
The Playing Card Killer, 2023, a három epizód elérhető a Netflixen.
