Közkeletű alapvetés, hogy a skandinávok értenek a drámához és a borzongatáshoz is, emiatt tény, hogy az eziránt fogékonyabbak jobban felkapják a fejüket, ha egy-egy horror vagy thriller valamelyik skandináv országból jön. Így volt ez a Rémálom esetében is, amelynek szinopszisa ugyan bődületes klisére épül, az északi filmkészítők nagyon gyakran képesek megugrani ezt – elég csak Az ártatlanokra vagy épp A látogatásra gondolni, és akkor még mindig csak az utóbbi egy évből szemezgettünk. A norvég rendezőnő, Kjersti Helen Rasmussen néhány rövidfilm után készítette el a Rémálmot, amelyet ő írt és rendezett, és amely épp azt bizonyítja, hogy nem minden arany, ami északról érkezik.
Rasmussent számos hatás inspirálta: elsőként a skandináv mitológiában is felbukkanó démon keltette fel az érdeklődését, amelynek alakja számos más kultúra hiedelemvilágában is fellelhető, sőt, a pszichológia is megtalálta rá a megfelelő démonmentes kifejezést: az alvásparalízis. A norvég rendezőnőt lenyűgözte, ahogy ugyanaz a jelenség világszerte megjelenik a különféle mitológiákban, méghozzá ugyanazokkal a tünetekkel: ilyen az az állapot az ébrenlét és az álom határán, amikor az illető mozdulni sem tud, nyomás nehezedik a mellkasára és jellemzően rémálmokat él át közben. A másik inspirációforrást sem nehéz megtalálni: egy várandós nő pokoljárásáról (Rosemary gyermeke), a lidérces rémálmok gyötrelméről (Iszonyat) és egy új lakás fojtogató légköréről (A lakó) Roman Polanski is mesélt már, a Rémálom mintha ebből a háromból lenne összegyúrva, csak sajnos tizedannyira hatékonyan.
Rasmussen filmje a létező legnagyobb horrorklisével indul: egy szép és boldog fiatal pár áron alul jutott egy jókora lakáshoz – természetesen meghalt benne valaki, és a szomszédok sem tűnnek százasnak. Ennek ellenére nagy reményekkel fognak hozzá közös életük következő fejezetének, ám hamar kiderül, hogy merőben más elképzeléseik vannak: Robby állandóan a gyerekvállalással nyaggatja Monát, aki láthatóan egyelőre hallani sem akar róla, ráadásul az erőviszonyok sem tisztázottak náluk: míg a férfi egy nagymenő cégnél készül épp nagymenő üzletet kötni, addig Mona eltemeti divattervezői álmait, amiben a barátja sem akadályozza, hisz valakinek tapétázni kell a leendő gyerekszobát. A felszín alatt tehát velük sincs minden rendben, ráadásul úgy néz ki, hogy mindketten elketyegnének egy életen át a rájuk osztott szerepekben nem túl boldogan. Az alvásdémon sajátos párkapcsolati katalizátorként érkezik az életükbe, Mona ugyanis egy idő után borzasztó rémálmokkal küzd, ezt – érthető módon – a kapcsolatuk is megsínyli.
A Rémálom egyértelműen pszichohorrorként aposztrofálja magát, és addig működik igazán, míg valóban ezt teszi. A cselekmény szempontjából talán enyhe spoiler lehet, mi a pokoljárás egyik mozgatórugója, ám, mivel már az előzetesben is elhangzik, ebben a kritikában sem kezeljük annak. Mona minden igyekezete ellenére teherbe esik, és hiába igyekszik legalább ennyire, az abortusz sem sikerül. Kifejezetten izgalmas értelmezése a filmnek, hogy Mona nem kívánt terhességét tekintjük a rémálom valódi okának, főleg azért is, mert a rém rendre Robby képében jelenik meg előtte. Barátja rámenős, démoni alteregója ejti teherbe, és ő az is, aki mindenáron meg akarja akadályozni a gyermek elvetetésében – Mona legzsigeribb félelme elevenedik meg az álmában, végül ez ösztökéli arra is, hogy barátja arcába ordítson minden elnyomott problémát. Kifejezetten bátran használja a nőiség attribútumait: bátran mutat menstruációs vért és egy spontán vetélés eredményét is, a kisgyerekes szülőket pedig egészen biztosan megviseli a halott csecsemők látványa – mert ezen a téren sem fogja vissza magát a film.
Mindezt aztán egy mozdulattal vágja ki a kukába a film, amikor hirtelen B-horrornak kezdi képzelni magát: bevonnak egy szakértőt, aki álomterápiára küldi a lányt, elmosódott kijelzőkön figyelik Mona álmát, Zs-kategóriás megoldásokkal gyulladnak a démonok, és jönnek az egyre zagyvább fordulatok. Az addig szép, komótos tempóban építkező cselekmény hirtelen rohamtempóra vált, és a tucathorrorok szintjére silányodik a Rémálom. Rasmussen egy interjúban elmondta, az egyik legnagyobb kihívást az jelentette számára, hogy összezavarja a nézőt az álom és a valós jelenetek között, de ez sem igazán sikerül, nincs tétje ugyanis annak, hogy épp álmában vagy ébren látjuk a szereplőt. Ez alól kivétel a finálé, de addigra úgy omlik össze a film, hogy az ütős katarzis helyett legfeljebb csak egy fáradt vállrándítást vált ki a befejezés.
Érthetetlen, hogy Rasmussen miért nem találta meg a megfelelő arányt a zsigeri rémisztgetés és a lassú nyomasztás között. Láthatóan sokkal érdekesebbnek találta a „hús-vér” démont a szimbolikusnál, ha viszont alapjáraton is ez volt a célja, akkor az nem világos, miért szánt ennyi időt a párkapcsolati drámára. Bárhogy is tervezte, a végeredmény egy ígéretes potenciált magában hordozó, de csúfosan felsülő horror lett, ami a címével ellentétben keveseknek fog álmatlan éjszakákat okozni.
Rémálom (Marerittet), 100 perc, 2022. 24.hu: 5/10
