Hiába a nagy múlt és a jelenben is létező relevancia, nem nagyon tudunk mit kezdeni mi, itt, Magyarországon a képzőművészettel. Egy aprócska kört leszámítva a nagy átlagnak nemhogy nem része az életének, nem érti, nem érdekli, de egyenesen lenézett, furcsállt dolog, elhasznált, szakállas viccek tárgya, valahol az „ilyet az ötéves gyerekem is tud” vonalon. Persze, a magasművészet sehol sem tömegműfaj, de mégis, nálunk nem sikerült – az iskolákban, a kulturális közbeszédben, és bizony, a médiában sem – megtalálni az utat az emberek és a művészet között, amin nem segít az sem, hogy azt a kevés nevet, amit mégis ismer a köz, főként a pofátlanul, ízléstelenül zsíros állami megbízásokkal asszociálja. Nehezen megragadhatók ennek a helyzetnek az eredői, és aligha várható egyhamar változás, hiszen még a kulturális élet – színházak, könyvkiadás, film, hogy a közelmúlt fő eseményeire utaljak – szisztematikus rombolása is csak a szerencsésebbek ingerküszöbét érik el, a többség inkább saját megélhetése, gyereke oktatása, szülei egészségügyi ellátása miatt aggódik, magyarán: örül, ha él. Innen nézve különösen örvendetes, hogy a Pont Csopak következő eseményén egy olyan dokut vetít, amely a képzőművészetet – és bónuszként benne a női alkotók különös helyzetét – mint életutat hozza közelebb a nagyérdeműhöz. Az Apolonia, Apolonia című filmet, mely egyszerre szuperközeli, intim művészportré, felnövéstörténet, sportfilm, kultúr- és nőpolitikai eszmefuttatás egyszerre.
Apolonia Sokol az európai történelem viharainak igazi megamix-gyermeke: családja eredetileg belorusz, ám Sztálin alatt Szibériába deportálták őket, ahonnan aztán Lengyelországba kerültek, Apolonia anyja így már lengyelként látta meg a napvilágot. Alig elérve a nagykorúságot a szocializmus elől előbb Dániába, onnan pedig Párizsba szökött, ahol beleszeretett egy francia művészbe, és akivel alaposan dokumentált szerelmükből – komolyan, még a fogantatásról is van házi videó – megszületett Apolonia. Nem is akárhova: egy aprócska, de annál fontosabb párizsi underground színház épületébe, ami a játszóhely mellett Apolonia gyerekkori otthona is volt. A harcosan progresszív, a politizálástól sem visszariadó, rendületlenül kreatív közeg, tele írókkal, színházcsinálókkal, képzőművészekkel, zenészekkel nem hagyta érintetlenül a kislányt, aki elég hamar festeni kezdett.
Alig múlt húsz éves, amikor Lea Glob, a fiatal dokumentumfilmes felfigyelt Apolonia karakterére, aki ekkoriban főként a fehérorosz múlt álomszerű emlékképeit, majd egyre inkább zavarba ejtő, felkavaró portrékat festett, amelyekből egyszerre sütnek a szláv gyökerek és a francia művészvilág harcias önazonossága. Glob szinte beleszeret alanyába: nem is bírja kikapcsolni kameráját tizenhárom hosszú éven keresztül, ami már önmagában filmtörténeti jelentőségűvé teszi az Apolonia, Apoloniát: nem mindennap forog ilyen hosszan egy portré-dokumentumfilm. Apolonia ekkortájt a művészetoktatás francia csúcsintézményébe, a Beaux-Arts de Paris-ba, a párizsi képzőművészeti akadémiára jár, ami kontrasztosan sznob hely a színházépülethez képest, amit a lány próbál megmenteni a tönkremenéstől, és ami legalább annyira inspirációja, mint otthona Apolonia művészetének: igazi mentsvár ez, ahol van tér a gondolkodásra, alkotásba merülésre, és némi tényleges, nem csak ábrándozásokban kimerülő, hanem tevékeny világmegváltásra is. Ide veszi be magát ugyanis egy időre a híres-hírhedt FEMEN, a meztelenkedő akcióival magára a figyelmet felhívó ukrán radikális feminista szervezet, annak egyik kulcsalakja, Okszana Szacsko révén, aki Apolonia legjobb barátja és lelki társa lesz. Okszana egyébként maga is lebilincselő figura, aki szintén megérdemelne egy ehhez hasonló portrét, már csak azért is, mert hasonlóságaik ellenére Okszana sorsa nem tudott olyan főnixmadár-ívet leírni, mint Apoloniáé.
Ez a film ugyanis végső soron egy győzelmi történet. No nem az amerikai filmek pátoszos, klasszikus, mindent elsöprő diadala: annál sokkal életszerűbb, földhözragadtabb, s mint ilyen, lassabb, kisebb, szürkébb és morzsalékosabb. Apolonia, mint az ablakon belül ragadt méhecske, újra és újra nekifut, hogy szerencsét próbáljon, hogy megtalálja útját, és újra és újra visszakoppan – mert mindig rossz helyen próbálkozik. A nagynevű francia egyetemen lediplomázik ugyan, de épp átalakulóban lévő, egyszerűsödő képei nem juttatják be a legjobbak közé, ami pedig fontos kezdő lökés lenne az elinduláshoz. Mestere mondata: „a személyiséged érdekesebb, mint a képeid” bántó ugyan – Apolonia szerint egy férfi művésznek soha nem mondanának ilyet, amiben alighanem igaza is van –, de ezen a ponton mégis igaz, mert hiába a nagy keresés, nem találta még meg az utat ahhoz a saját nyelvhez, ami pedig olyan nyilvánvalóan megvan benne. A méhecske koppan, Amerikában próbálja újra, koppan New Yorkban, koppan Los Angelesben – nagy lehetőségnek hangzik ugyan bekerülni egy menő művészmenedzser köreibe, ám a művészetet csak ideig-óráig lehet iparias, kapitalistán túlpörgetett üzletté tenni.
Apolonia újabb és újabb nekifutásai, kudarcai, győzelmei mellett a rendező Lea Glob saját szemszögét sem hagyja ki a képletből. Így a film a portré mellett akaratlanul is afféle nőiéletutak-dokuvá is válik, amelyben Okszana, Apolonia, Lea három különböző alternatívát képvisel, a maguk időnként eredendően különböző áldozataival, küzdelmeivel, tragédiáival. De a nővériség közös, és közös a küzdelem is, a saját test, a saját út, a saját hang felszabadításáért, nőként a férfiuralomban. Hogy Apolonia végül is hányszor koppan az üvegen, mielőtt kirepülhetne a szabad nagyvilágba, az végül is mindegy – ennyi pátoszt megenged még ez az eredendően cinikus kor is. Mire sikerül neki, úgyis beleszeretünk mind, még ha nem is értjük pontosan, miért.
Az Apolonia, Apolonia országos premierje a Pont Csopak június 24-i Nők és művészet című rendezvényén lesz, később az HBO Max kínálatában lesz látható.
