A szekta szökevénye a sokszor látott felirattal indul: bár valós események ihlették, a sorozat fikció. Aki esetleg előzetes ismeretek nélkül ülne le a könyvadaptáció elé, az ezt a vezényszót olvasva nagy valószínűséggel azonnal internetet ragad, hogy megtudja, kinek a történetét látja éppen: így juthatunk el Anne Hamilton-Byrne-ig. Az ausztrál szektavezér történetét előbb J. P. Pomare dolgozta fel regény formájában, majd azt sorozatként a Disney+, ezzel együtt ez lett a streamingszolgáltató első saját gyártású ausztrál sorozata is.
Hamilton-Byrne jógaoktatóként lopta be magát az ausztrál háziasszonyok szívébe, hogy a meditálással és az akkoriban világszerte egyre nagyobb teret nyerő orientalista tanokkal ismertesse meg őket. Nem kellett sok, hogy előbb lelki vezetőt, majd annál is többet képzeljenek a személyébe. A később a Család néven ismertté váló szekta new age-gyülekezetként indult a hatvanas években, amely a keresztény, a hindu és különféle keleti vallások ideológiáiból gyúrt össze egy sajátos egyveleget. És ahogy az a karizmatikus szektavezérekkel gyakran megesik, Hamilton-Byrne hamarosan szerényen csak Jézus Krisztus reinkarnációjának kezdte magát hívni, híveit pedig időről időre megtisztította – innen ered a könyv eredeti címe, a The Clearing is. Ez utóbbi azt jelentette, hogy LSD-vel idézett elő hallucinációkat a híveknél, akik nem győztek hálálkodni a hihetetlen spirituális utazásért a nőnek, és vakon követték, idejüket, energiájukat és elsősorban pénzüket sem sajnálva.
A Család évtizedek alatt egyre bővült, egy időben közel ötszáz tagja volt, meglepő módon elsősorban értelmiségiek: orvosok, jogászok, tanárok követték családostul Hamilton-Byrne-t. Néhány száz ember megvezetése azonban egészen eltörpül amellett, ami miatt rendőrségi ügy lett a szekta ténykedéséből, és amire a sorozat is koncentrál: a nő 28 gyereket „fogadott örökbe”, sokukat a szektatagok adtak át neki, másokat egyenesen a szülőszobáról szerzett meg manipulációval. A gyerekek haját szőkére festette, egyenruhát adott rájuk, és vasszigorral nevelte őket, míg az anyai szeretetről prédikált, a testi fenyítések mindennaposak voltak, miközben mániákusan védte őket a külvilágtól. A bántalmazásra és elnyomásra épített nevelőtáborát ráadásul a hatóságok áldásával működtette, az ausztrál oktatási minisztérium ugyanis nevelőintézetként regisztrálta Hamilton-Byrne gyerekfarmját. Végül egy olyan gyerek miatt bukott le, aki képtelen volt beilleszkedni ebbe a beteg világba, ám a nőt csupán okirathamisításért vonták felelősségre.
Egy generáció, amely a fullasztó társadalmi szabályoktól távol tökéletes körülmények között nevelkedett
– mutatja be a sorozatban a szektavezért alakító Miranda Otto az egyenkülsőre fazonírozott gyerekeket, akikből kinevelte volna a tökéletes emberi fajt – nem véletlen, hogy a szekta nemcsak családnak, de Nagy Fehér Testvériségnek is hívta magát.
A sorozat azonban elsősorban nem is annyira az ausztrál farmon árjanemzetséget nemesítő, önjelölt Messiásról szól, hanem a magyar címben is jelölt szökevényről. Olyan ügyesen építkezik, úgy csavarja a szálakat és az idősíkokat, hogy egy ideig nem is világos, pontosan kiről is van szó, ráadásul három epizód alapján sem lehet egészen pontosan megsaccolni, mire akarják a készítők kifuttatni a sorozatot. A szekta szökevénye ugyanis nem azt a megúszós vonalat követi, hogy lineárisan mutatja be a szekta felépülését, a gyerekrablásokat, majd a bukást, hanem kirakósként tálalja a történetet sok mellékszereplővel, és látszólag a cselekményhez lazán kapcsolódó mellékszállal, amelyek szépen lassan kezdenek egy egésszé összeállni. Emiatt az első epizódot talán túl lassú építkezéssel és ködösítéssel is meg lehetne vádolni, ám a cliffhangeres befejezés meglepő csavart visz abba a történetbe, amelytől megtörtént esemény révén épp csavart remélünk a legkevésbé. A ködösítés izgalmas információ-visszatartássá alakul, A szekta szökevénye jól használja ki a tudás-nem tudás játékát: azt hisszük, tudjuk, mi a végkimenetel, a mi helyett a hogyan és a miért lesz inkább a fontos, hogy aztán egy újabb csavarral már abban is kételkedni kezdjünk, amit addig végkifejletnek hittünk.
És míg a hangsúly hol a szektavezér ellen fáradhatatlanul nyomozó rendőrön, hol egy meglehetősen labilisnak tűnő egyedülálló anyán, Freyán van, ezek a szálak az izgalmat, míg a szektás vonal a nyomasztást szolgáltatja. Otto remekül hozza a végtelenül nyugtalanító szektavezért, aki maszkszerűre sminkelt arcával hirdeti anyai szeretetét, majd látható elégedettséggel hallgatja hosszasan a telefonban, hogyan verik meg az egyik „gyerekét” a pincében.
Ottót az utóbbi évtizedben rendre megtalálják az ilyen jellegű vampkarakterek – nagyon helyesen, láthatóan piszkosul éli ezeket a szerepeket. Mellette kiemelkedik még Teresa Palmer, akinek elég egyetlen pillantást vetni a meggyötört arcára, hogy azonnal a háttérsztoriját követeljük. Fájó pocsékolás azonban Guy Pearce, akire egyelőre csak annyit bíztak rá, hogy álljon neki jól a kecskeszakáll, olyannyira súlytalan karaktert írtak számára – de nem temetnénk még, indokolatlanul ordas hibának tűnik ez egy kifejezetten ígéretesnek tűnő sorozatban, remélhetőleg a folytatásban kellően kihasználják majd az ausztrál színész képességeit.
A szekta szökevénye elsőre egy kicsit lassú, kicsit zavaros, de mindkettő az előnyére válik: idő kell ahhoz, hogy ebben a kellemetlen világban elmélyedjünk; és izgalmas körítés, hogy az egyébként ismert történetet kellő izgalommal töltsék meg. A Disney+ sorozatának ez az első három epizód alapján sikerül is, nem az ezerszer látott szektás történetek narratíváját mondja fel ismét, hanem kellő kreativitással dolgozza fel a történetet, és csak reménykedni tudunk abban, hogy a sok szál koherens egésszé áll majd össze, és Pearce-re sem kizárólag az arcszőrzete miatt fogunk emlékezni a sorozatból.
A szekta szökevénye (The Clearing), 2023, az új epizódok szerdánként érkeznek a Disney+ kínálatába. A kritika az első három epizód alapján készült. 24.hu: 7,5/10
