Fél tucat, gyors egymásutánban leforgatott nagyjátékfilm és három, szép reményű hollywoodi férfisztár átalakulása után már úgy éreztük, a barátságos és közkedvelt Pókember a világ legunalmasabb szuperhőse. Arra gondoltunk, ha soha többet nem látunk egyetlen Pókember-filmet sem, akkor is eleget láttunk. Ám ekkor, vagyis 2018-ban bemutatták a Pókember: Irány a Pókverzum! című animációs filmet, ami éppen arról szólt, hogy túl sok a Pókember. Vicces volt, friss, könnyed és szemkápráztató, de legfőképpen okosan szőtte bele cselekményébe azt a kérdést, mennyire átláthatatlanná és idegesítővé vált a sok egymással versengő, saját eredettörténetét rögeszmésen újramesélő szuperhős.
A multiverzum – ezt minden óvodás tudja, de a nagykorúak talán nem – a párhuzamos dimenziók elmélete, amely szerint mindannyiunknak végtelen számú variációja létezik, ezek a változataink azonban különböző univerzumokban élnek, ezért sosem találkozhatnak. Kivéve, ha Pókemberekről van szó, ők ugyanis az Irány a Pókverzum!-ban összesodródtak, hogy megállítsák a másik univerzumban a családját kereső Vezért. A pókverzumon át alcímű folytatásban pedig kiderül róluk, hogy egész dimenzióközi rendőrséget tartanak fenn a hasonló multiverzális törvénysértéseket megakadályozandó.
Hogy micsoda? Beletelik némi időbe, mire megértjük, pontosan mit is magyaráz nekünk az előző részben megismert Póknő – az ő univerzumában nem Peter Parkerből, hanem Gwen Stacyből lett szuperhős –, de az első rész forgatókönyvéért is felelős Phil Lord, illetve írótársai, Christopher Miller és Dave Callaham akkora svunggal és ellenállhatatlan szövegeléssel vezetik be Póknő, majd a rajta keresztül megismert Pókember-rendfenntartók karakterét, hogy inkább csak hátradőlünk, és átadjuk magunkat az utazásnak. A Póknő egy zenekar dobosa, egy másik, cockney akcentussal handabandázó Pókember pedig a hetvenes évek punk szubkultúráját képviseli, és eleve úgy van megrajzolva, mint egy Sex Pistols-felvarró.
Meglepő módon a producerek lecserélték az Oscar-díjat nyert előző rész rendezőgárdáját, de a különféle animációs stílusokban jártas, új csapat (Joaquim Dos Santos, Kemp Powers és Justin K. Thompson) az elődeik által kitaposott nyomvonalat követi, amikor közös nevezőre hozzák a rajzfilm és a digitális animáció formaváltozatait a képregényes elbeszélés elemeivel – osztott képmezőkkel, vizuális motívumként kezelt feliratokkal –, sőt élő szereplős jelenetekkel is dúsítják A pókverzumon át elsőre áttekinthetetlenül gazdag mozgóképes nyelvét.
Noha készült már olyan képregényadaptáció, amely ugyancsak a vizuális túltelítettség révén keresett ironikus, paródiába hajló hangnemet valóságtól elrugaszkodott történetéhez – elsősorban Edgar Wright Scott Pilgimje számít etalonnak ilyen téren –, az új Pókember-animációk mégis saját utat találtak a kevert animációs technika révén. Mintha A pókverzumon át egyenesen a jövőből érkezett volna: látványvilága, sebessége egyesíti a csúcskategóriás fősodorbeli animációs filmek kidolgozottságát a TikTok-videók információ- és ingerbőségével. Mindez pedig azért nem válik öncélúvá, mert a történet egy olyan tinédzserről szól, akinek a világa egyik pillanatról a másikra, újra és újra a feje tetejére fordul, miközben Pókemberként a fizikai képességei és képzeletének határai is folyton változnak, bővülnek.
Öncélúvá nem válik, de idővel azért elkezd fárasztó lenni a készítők fantáziájának parttalan áradása. Akármennyire is nagy kedvvel és a Pókember-rajongóknak szóló utalásokra kíváncsian néztem, miféle kalamajkába rángatja a multiverzum Pókember-serege meg egy Folt nevű, megzakkant tudós Miles Moralest, ennek a filmsorozatnak a Pókemberét, másfél óra után elkezdtem úgy érezni magam, mint Kicsi Alex, a Mechanikus narancs antihőse, mikor felpeckelt szemmel kell a borzalom képeit bámulnia kedvenc zeneszerzője, a jó öreg Ludwig Van dallamaira. A pókverzumon át animációs filmek tekintetében maratoninak számító, közel két és félórás játékideje jókora túlzásnak tűnik, különösen úgy, hogy ennyire összetett, kollázsszerű mozgóképes stílust kell másodpercről másodpercre értelmeznünk.
Lehet, hogy mindez a tizenéves közönséget nem zavarja. Lehet, hogy nekik A pókverzumon át nem a jövő, hanem a jelen animációs nyelvét beszéli, és egész nap intravénásan fogyasztanák a multiverzumos koktélt.
Az is valószínű, hogy számtalan ötletet – például a feltűnő megannyi Pókember karakterrajzát, az önsajnáltató Skarlát Póktól a legóból épített Peter Parkerig – majd csak az újranézésnél tudunk csak igazán értékelni, vagy egyáltalán felismerni. Ám az alkotók arányérzéke mégiscsak csorbát szenved. Emiatt csak másfél órán át tűnik úgy, hogy ez az eddigi legjobb Pókember-film. A befejezéshez és az újabb folytatás ígéretéhez érve óvatosabban fogalmaznánk: az egyik legjobb.
Pókember: A pókverzumon át (Spider-Man: Across the Spider-Verse), 2023, 140 perc. 24.hu: 8,5/10.
