Hattyú
A Balaton minden márciusban kiválasztott magának egyet közülünk.
Tavaly a nádasnál sodorta partra a testet, amely addigra felpüffedt; fekete, málló arcát fel sem ismertük, szemét kicsipkedték a halak. Azzal vigasztaltuk egy mást, hogy a tó kimosta belőle a bánatot is. Másnap húsz fok fölé emelkedett a hőmérséklet: az első nyaralók érkezésével elkezdődött a szezon.
Idén lettem nagykorú, idén vettem részt először a téltemetőn. Siófok még aludt, a fákat zúzmara borította, a stégnél nemrég korcsolyáztunk, a víztorony előtt bokáig ért a hó. Most megfőztük az idei első kukoricát, papírpohárban adtuk körbe a forralt bort. A sétány utoljára volt a miénk, hamarosan leégett tarkójú, szúnyogcsípésektől vakarózó turisták foglalják el, feneküknél igazgatják a becsúszott bikinit, és el sem tudják képzelni Siófokot télen, vagy az üvegzöld vizű, rezzenéstelen tavat.
Kis korom óta tudtam, hogy meg kell adnunk a városnak, ami a városé. Mindenki fizetett: fagyitölcsérről földre pottyant gombócokkal, kipukkadt gumimatraccal, csupasz talpba fúródott üvegszilánkkal, amelyről vér csöpögött a strand gyepére. Minden helyi tudta. Meg kellett fizetnünk, hogy Aranypart ragyog.
De azt nem tudtam, mit jelent, ha valaki a téltemetőn kiosztott kukoricába harap, és egy aranyrög fordul ki a foga alól. Kiköptem, a sétány lámpáinak fényében megforgattam.
– Tedd azt el! – Anya úgy rontott oda, mintha loptam volna valakitől.
– Benne volt a…
Megszorította a tenyerem, rázárta ujjaimat a rögre. Akkora volt, mint egy szem kukorica.
– Ne szólj róla senkinek. Csak rejtsd el, érted?
Egész gyerekkoromban parancsolgatott. Hátul dolgoztam a bódéban, nehogy szemet szúrjak egy ellenőrzéskor, ő meg morrant, hogy gyorsabban kenjem a palacsintát, szűkebben mérjem a nutellát, figyeljek a serpenyőre, már hólyagosodik a tészta. Ha elszakítottam egyet, a cafatok a tónak jártak; szétszórtam őket a vízen, néztem, ahogy a hattyúk felcsipegetik.
El akartam innen menni. A téli Siófokot szerettem, a behavazott platánokat, az adventi vásár után alvó bazársort, de nyáron a várost mindent felfaló áradatként lepték el az idegenek.
Naptejes kézzel tömték magukba a palacsintát, amelyet én kentem meg a bódéban. Mindig csak kértek, hisz nyaralni jöttek, vízi biciklizni, befogott orral bombát ugrani a stégről, és sosem értették, hogy fizetni is kell, a város semmit sem ad ingyen. Ezért akartam elmenni. Rögtön pakoltam volna, amint betöltöttem a tizennyolcat, de anya még öt szezont kért. Utána felvesz valakit, ígérte, csak addig ne hagyjam cserben, legyek jó gyerek, és a legrosszabb az volt, hogy még parancsolni is elfelejtett: ezúttal kért, szinte könyörgött.
A téltemető után két nappal, amikor már el is felejtettem a bizsuim közé vetett aranyrögöt, anya éjfél előtt bejött a szobámba.
– Gyere velem – mondta. Gumicsizmát viselt, széleskeze, amellyel olyan fürgén pörgette a lángostésztát, remegett. Dudorodott valami a kabátja zsebében, és nem csak az elemlámpa; kilógó csúcsa fémesen villant. – Nem fog tetszeni, de muszáj. Hozd a rögöt is.
– Minek?
– Tudod te azt.
Nem tudtam. Némán, esőkabátban baktattam mögötte a parton, talpam alatt ropogott a jég. A hátulról fújó szél arcomba lökte a kapucnit, a vízpermet a szempillámra fagyott volna, ha nem törlöm le újra és újra.
Amikor a sétány fényei már pöttyökké zsugorodtak a távolban, anya a zseblámpával végigpásztázta a nádast, aztán szó nélkül átlépett a partot szegélyező, csúszós kövekre, és eltűnt a sziszegő növények közt.
Rákiáltottam, hogy álljon meg, kitöri a nyakát, amúgy is rossz a térde, de hátra se fordult. Gumicsizma csobbant a vízben. Kiléptem én is a kövekre, karommal egyensúlyozva, óvatosan követtem. Túl messze villogott a lámpája.
Valaki felvisított a sötétben. Először azt hittem, anya esett el, rohantam volna hozzá, de nem ő kiáltott. Mélyről jövő, fájdalmas sivalkodás – nem ember, hanem egy állat. Egy hattyú.
Mire utolértem anyát, elkapta a madarat. Sose láttam ilyen közelről hattyút, sose tűnt ennyire hatalmasnak. Úszólábára csapda hurkolódott, gigászi szárnyát kitárta – karfesztávnál is szélesebb volt, mandulafehér tollai tiszták és élesek –, anya meg a combja közé szorította a törzsét, megragadta az álla alatt, hogy közelebb húzza. A pihék felborzolódtak a hattyú nyakán. Vergődött, kígyóként tekeregve próbált szabadulni.
– Anya, ne!
Az elemlámpa fénykévéjében megvillant a kés.
– Add ide az aranyat.
Bénultan álltam, kezemben remegett a zseblámpa.
– Add már!
Ahogy kitépte a rögöt kezemből, végigkarmolta a tenyeremet. Némán hajította a tóba, oda, ahol a kiömlő vér sötétre színezte a vizet.
– Talán elég lesz – lihegte, és a nád leveleibe törölte a kést. – Talán ezzel beéri.
Másnap reggel kisütött a nap. Májustól kezdve a napsütés jár – az első borús napon a turisták panzióba húzódnak, a másodikon összecsomagolnak –, ilyenkor még ajándék. A verandán élveztem ki. Átmelengette az arcomat, az ereszen olvadó jégcsapról víz csurrant nyakamba. Anya szerint jel volt, hogy a Balaton megkönyörült. Tegnap este óta nem beszélt a történtekről, hiába faggattam. Lefekvéskor hallottam, ahogy a fürdőben motoz, a hattyú vérét dörzsöli ki a farmerből.
Még aznap megjöttek az első nyaralók. Nem panzióvendégek, csak néhányan a hétvégi házhoz kiszellőztetni, felmérni a téli károkat. Hamarosan lejárnak majd a vitorlásokhoz, grill égett szaga terjeng a kertek alatt, fürdőnadrágos férfiak állnak slaggal kezükben a gyepen, de Siófok most még nem az övék; ők még csak vetemedett kertkapukat feszegető idegenek.
Amikor kivittem a szemetet, a barátaival néha ott sörözött. Tőle kértem életemben először egy korty alkoholt: rémes íze volt, köhögtem tőle, és majdnem a fűre köptem, ő meg kiröhögött és visszavette az üveget. Főiskolára járt, kis korom óta ismert. Akkor se nézett meg, ha a kivágott fürdőruhámat viseltem.
– Idén nem dolgozol? – kérdezte, amikor észrevett a verandán, és állával a bódé felé bökött.
– Még ki se nyitottunk – mondtam.
– Mit csináltok, téli álmot alszotok?
Sétálni akart a városban. Ahol mi leszegett fejjel siettünk el, ő megbámulta a házakat, látni akarta a víztoronyról a panorámát. Kinéztünk a mólóra, ahol hamarosan jönnek-mennek majd a sétahajók, kiokádják a sült hekkre éhes, nyári ruha alatt bikinit viselő tömeget. A Balaton most kék volt, akár a lazurit, és felszíne cakkos, mintha mozgolódna, a helyét keresné a mederben. Máté fagyit is akart, de csak egy közértben találtunk jégkrémet. Lassan szopogattuk el, a pálcika mellől a sétányra csöpögött az olvadó eper.
A kavicsok között látta meg az aranyrögöt. Felvette, nadrágjába dörgölve kifényesítette.
– Kéred? Tuti nem valódi.
Ugyanaz a rög volt, amely a hattyú teteme mellett a vízbe csobbant, amely a téltemetői kukoricából kifordult a fogam alól.
– Mi baj? – kérdezte Máté, és hiába ráztam a fejem, hogy semmi, mindent tudni akart.
Nem beszéltem a hattyúról, de anyáról igen, hogy érettségi után szabadulni akarok, de ő öt szezont követel, így érzi jogosnak, amiért felnevelt, hogy öt évig még zsebpénzért kenjem a palacsintát a bódé végében, ahol meg lehet főni a kánikulában, és nem érdekli, hogy főiskolára mennék, dolgozni mennék, bárhová mennék, csak el innen messzire, el a turistáktól.
Máté végighallgatott, aztán megragadta a tarkómat, és megcsókolt. Száraz és eperízű csók volt, nem olyan, mint képzeltem; összekoccant a fogunk.
– Le kellene lépned innen – mondta, amikor elengedett.
– Nincs hová. A városnak… – Idegen volt, nem érthette. Ő sosem szórt szakadt palacsintát a tóba. Az ő talpába nem fúródott üvegszilánk a kertben. A városnak fizetnünk kellett.
– Segíthetek – mondta Máté. – Apának van egy kávézója Pesten. Dolgozhatsz ott, amíg találsz mást, van gyakorlatod.
– Nem kérhetek tőled ilyet. Alig ismersz.
– Nem alhatsz örökké téli álmot.
Vettünk egy üveg bort, és áthívott a nyaralóba; a szülei Pesten maradtak, a bútorokat lepedők borították. A palackot egymásnak adogatva ittunk. Ha megráztam a fejem, buborékok pezsegtek homlokom mögött, amitől minden újabb csók valódibbnak és reménytelibbnek tűnt.
– Én nem biztos…
– Csss! – suttogta. Csörgött az öve, ahogy letolta a nadrágját. – Az első mindig ilyen.
Nagy és csontos volt a keze, ledöntött vele a kanapéra. Vergődve próbáltam szabadulni, de rám nehezedett, maga alá gyűrt; combja közé szorította a törzsem, megragadott az állam alatt, hogy közelebb húzzon. Azt mondta, túl kell rajta esni. Minden lány félős az elején, de ő segít.
Egyik kezével a mellemet markolta, körme nyomán fekete vér serkent. A másikkal magának segített, próbált betalálni. Amikor sikerült, rám hajolt, a hajamba suttogta, milyen ügyes vagyok. Milyen nagyon ügyes, milyen gyönyörű, milyen fehér, mint a mandula.
Ahogy mozgott, a kanapé karfája minden lökésnél a hátamba vájt. A nadrágot bokámig lehúzta, és talpamnál szúrt valami – a sétányról felszedett aranyrög volt az a zsebemben. Erre figyeltem, hogy addig se érezzem annyira szétfeszülő combomat, az újabb és újabb csattanást, a nyakam pihéit borzoló, borszagú leheletet.
Fizetnünk kellett minden kiadott szobáért, a tóból kifogott kövér halakért, melyeket aztán félig megrágva dobnak szemétre, fizetnünk minden visszatérő vendégért. Megvolt az ára, hogy Aranypart ragyogjon, hogy felébredjünk a téli álomból.
Másnap húsz fok fölé emelkedett a hőmérséklet. Az első nyaralók érkezésével elkezdődött a szezon.
Moskát Anita: A hazugság tézisei
GABO Kiadó 2022
