Van valami ártatlan báj utólag a tíz–húsz évvel ezelőtti amerikai politikai sorozatokban: a The West Wingtől a Kártyavárig mindegyikből sugárzik az a magabiztosság, miszerint igen, a világ veszélyes hely (főleg a politikusok számára), vannak is nehézségek, de azért a vége mindig az, hogy a rend helyreáll, Amerika kézben tartja a kormányt, megy tovább az élet, mint azelőtt. Az elmúlt évek viszont növekvő mértékben arról szólnak a való életben, hogy ez már nem így van. Legalábbis mostanra elpárolgott a hitünk abban, hogy a nagy kríziseket úgyis megoldja majd egy-két talpraesett és bátor amerikai közszolga. Bár nem amerikai sorozat, de a Borgen tavalyi visszatérő évada sem véletlenül festett már egyértelműen sötétebb képet a világpolitikáról, mint az utólag gondtalannak tűnő kora 2010-es években készült évadok.
A diplomata már az alkotója miatt is kapcsolódik a fenti időszakhoz: Debora Cahn ugyanis dolgozott már egyebek között a West Wingben forgatókönyvírójaként, de besegített a Homeland utolsó két évadában is. A sorozat premisszája pedig egyenesen a Madam Secretary című nagy sikerű, de inkább politikai szappanoperaként leírható CBS-sorozatot idézi: abban is egy nagyon is kompetens nő kerül váratlanul a politika frontvonalába, akinek közben a magánéletben is helyt kell állnia, és A diplomata is valami hasonlóról szól.
Az hamar kiderül, hogy ezt a sorozatot nagyon is a jelennek szánták: pattanásig feszült a világpolitikai helyzet, az orosz–ukrán háború már valóság (sőt, mintha már túl is lennénk rajta); az amerikai elnök egy agg férfi, aki egy fiatalabb női alelnökkel próbálja ellensúlyozni a korát, míg a brit miniszterelnök egy meggyőződés nélküli bohóc, akit csak a szavazatmaximálás érdekel. Ezért, ha nem tudnánk, hogy tavaly április környékén kezdődött a forgatás, abból is kitalálhatnánk a forgatókönyv véglegesítésének határidejét, hogy Mariupolt emlegetik a szereplők, és Boris Johnson bukására sem tudtak már reagálni az alkotók (az oroszoknak pedig a sorozat valóságában jobban ment a fronton, mint az életben). Ezen kívül néhány epés kiszólás (például az iraki háborúról vagy az afganisztáni kivonulásról) is jelzi, hogy az amerikai külpolitikát is bőven lehet miért bírálni.
Ám az sem lehet meglepő, hogy mindez csak háttér A diplomata thrillert és romantikus komédiát egyaránt idéző cselekményéhez. Kate Wyler (Keri Russell) egy kipróbált diplomata, akit elsősorban közel-keleti kríziszónákban vetnek be, ám a sorozat kezdetén rejtélyes eredetű támadás ér egy brit anyahajót a Perzsa-öbölben, és Wylert Afganisztán helyett váratlanul Londonba küldik. Az csak később derül ki számára, hogy ezzel vizsgának is alávetik, ugyanis a Fehér Ház egy magasabb posztra szemelte ki.
Kate ráadásul egészen eddig háttérbe szorult szintén karrierdiplomata férje, Hal (Rufus Sewell) mögött, aki épp nem tölt be semmilyen tisztséget, mert nem fekszik jól a külügyminiszternél, így most váratlanul Hal lesz Kate „diplomatafelesége”. Kate elsődleges feladata támogatást nyújtani a brit kormánynak, de azt sem ártana kideríteni, ki állhat a támadás mögött, és nem mellesleg meg kellene akadályoznia azt is, hogy háborúvá fajuljon a konfliktus. Mindeközben pillanatok alatt kell kiismernie magát a brit belpolitikai életen úgy, hogy pokolként éli meg az összes protokollfeladatot, hiszen rosszul van a magassarkútól és az estélyi ruháktól.
Van azonban még itt valami: a felületes szemlélőnek nem tűnik fel, de Kate és Hal házassága bizony a végét járja. Már a válásról beszélnek, ám arra épp nem alkalmas a helyzet, sőt, még az is lehet, hogy a kettejük közti kapocs erős annyira, hogy bármilyen válságot túléljen. Vagyis igen, ez a sorozat legalább annyira párkapcsolati dráma, mint izgalmas politikai játszma, és elvben ezzel nem is lenne gond, főleg, hogy Russell (akinek a Foglalkozásuk: amerikai óta ez az első sorozatszerepe) hozza is magát az okos, de temperamentumos és gyakran bizonytalan diplomata szerepében, nem beszélve Sewellről. Hal ugyanis baromi idegesítő, ahogy folyamatosan valami homályos, saját agendát érvényesít, viszont nagyon is támogatja a feleségét. Ez a komplexitás pedig kedvez a sorozatnak, noha az évad felénél elakad a lendület, és véget nem érő házassági szappanopera veszi kezdetét, amelyhez társul az is, hogy Kate helyettese, Stuart (Ato Essandoh) és a londoni CIA-főnök, Eidra (Ali Ahn) is titokban viszonyt folytatnak egymással. És akkor ezzel még nem is ért véget a különféle szereplők közötti szexuális feszültségek sora.
És annak ellenére, hogy a politikai háttér finoman szólva sem igazán hiteles – a NATO például nem is létezik a sorozatban, és tele van olyan, nehezen hihető jelenetekkel, hogy a brit miniszterelnök durván belefojtja a szót az amerikai nagykövetbe –, mégis ad egy realisztikusnak ható betekintést a karrierdiplomaták életébe: talán a legjobban az mutatja be, ahogy Kate-et hazarángatják Washingtonba csak azért, hogy fél percet álljon nyolcvan másik emberrel együtt egy szobában. Hasonlóan élvezetesek a kémregényeket idéző jelenetek, mint például Kate találkozója az orosz nagykövettel, vagy az iráni nagykövet sokkoló fordulatot vevő látogatása a brit külügynél.
Néha tehát egy-egy váratlan, thrilleres fordulat is növeli a feszültséget, de azért akciót ne nagyon várjunk, a diplomáciában a szavaké a főszerep. A diplomata is jól megírt, szellemes párbeszédekre épül elsősorban, bár összehasonlítva az épp most futó Utódlás-évaddal azért már jóval kevésbé tűnnek merésznek vagy erősnek ezek a dialógusok, bármennyi trágárságot is adnak Kate szájába a forgatókönyvírók. Sőt, ő néhányat le is kever a férjének, aki egyébként kétségtelenül rá is szolgál pár pofonra. De az is tény, hogy Russell karaktere önmagában nem lenne ennyire érdekes, ha nem keringene körülötte Sewell, aki viszont menet közben előlép a sorozat első számú értékévé: egyrészt neki testhezállóbb talán a szerep, ráadásul sokkal izgalmasabb és rejtélyesebb karakter az övé.
Bár menetközben párszor megbicsaklik az egyébként könnyen fogyasztható sorozat lendülete, A diplomata minden középutassága ellenére is a jobban sikerült Netflix-produkciók közé tartozik, noha itt is joggal érezhetjük úgy, hogy nem néz ki a cég az előfizetőiből annyit, hogy képesek koncentrálni egy politikai sorozatra, ezért romkomnak kell álcáznia azt. Természetesen szembetűnő a női és a kisebbségi szemszög bemutatása is a politikában, amely helyenként hatásos (Kate-et például többször is csak diplomatafeleségként kezelik), máskor megmosolyogtatóan didaktikus (az egyik krízisen három nő – egy fehér, egy fekete és egy ázsiai – lendíti túl a világot, amíg a férfiak kávéznak), de szerencsére a legtöbbször azért nem ilyen tolakodóan jelenik meg. A remek kiegészítő szereplők (a fentiek mellett az elnököt játszó Michael McKean és az emlékezetes Black Mirror-epizód után újra brit miniszterelnököt alakító Rory Kinnear), valamint a pazar helyszínek is tesznek róla, hogy várjuk azt a következő évadot – hátha akkorra már egy kicsit bátrabbak lesznek az alkotók is, és tesznek azért, hogy A diplomata felnőjön a műfaj nagyjai mellé, mert egyelőre valahol félúton vagyunk a Madam Secretary és a Borgen között.
A diplomata (The Diplomat), 1. évad, 8 rész, 2023, Netflix. 24.hu: 7/10
