Gyarmati Andrea: Egy nyolcéves gyerek intézte el a jogsimat

Nyolcéves és nagyon szomorú.

Érthető, én legalábbis jól értem: kifordult sarkából a világa.

Az édesanyja álláslehetőséget kapott cégen belül egy többéves külföldi munkára. Összeült a családi kupaktanács, és megszületett a döntés: szerencsét próbál a família.

A szülők látják az előnyöket, a nehézségektől nem félnek, a nagyobbik gyerek lelkes, a kicsi viszont szorong, maradna. Nyugtatják, sokat beszélgetnek vele arról, mi várható, szóval szuperül csinálják, ám a helyzet nem változik.

Aztán egyszer csak mégis.

Na de hogyan?

Hát úgy, hogy meditált.

S hogyan?

Mutatja: törökülés, jógapóz, a kézen a két-két mutató- és hüvelykujj összeérintve.

Kérdem, mi történt a meditáció alatt.

„Csak annyi, hogy elengedtem az utazással kapcsolatos rossz érzéseimet.”

Hogyan?

„Végiggondoltam az életemet, és eldöntöttem, hogy eztán csak a jóra figyelek.”

Mindez nyolcévesen. Nem semmi.

Először elképedek, aztán úgy döntök, én is teszek egy próbát ezzel a módszerrel, bajom nem származhat belőle.

Utálok hivatalos ügyet intézni, eleve rossz ablakhoz húzom a sorszámot, aztán valamiért mindig „kikapok” az aktuális ügyintézőtől, hogy miért nem hoztam el, miért nem írtam be és alá, eleve mit nem értek az érthetetlen és értelmetlen kérdéseken… és ez az egész tortúra rendre rettenetesen megvisel.

Na de most!

Jógapózra nincs lehetőségem, az életem végiggondolására sincs mód, mert mire elérnék a jelenhez, bezárna a kormányablak, márpedig én épp oda igyekszem. De azért még az autóban nagy levegőt veszek, igyekszem megnyugodni, és a győzelemre koncentrálva fejben lepörgetem az előttem álló feladatot: jogosítványcserére érkezem.

És lássatok csodát, alig kell várakozni, a papírok rendben, mindenki kedves, segítőkész, intéződik az okmány. Felettébb jó érzésekkel jövök el a hivatalból.

Eztán irány a mobilszolgáltatóm üzlete, ugyanis a rendelőben mindenki saját telefont kapott, és nekem, szokásom szerint, akadnak kérdéseim.

A bejáratnál a „hátha” kedvéért összeérintem az ujjaimat, és indulok hibázni a sorszámosztó automata felé, amikor is egy fiatalember érdeklődik, miben segíthet.

Elmondom a kínjaimat, mindre pontos, rövid, érthető válasszal szolgál.

Kérdem a keresztnevét, csodálkozik, de azért elárulja.

Én meg: „Köszönöm a kedvességét, Gábor.” És a kérdő tekintetét látva hozzáteszem: „Valamikor azt tanultam, értékesebb, személyesebb a köszönet, ha a jótevőd nevét is kimondod.”

Gábor elmosolyodik, és megígéri, átveszi a módszert.

Még annál is elégedettebben jövök el, mint a hivatalból.

Irány haza, bekapcsolom a tévét, de nem működik a rendszer agya, a set-top box. Felhívom az ismerős tévészerelőt, aki épp a város túlvégén dolgozik, de elmagyarázza, mit tegyek, és ennek a „mit tegyek”-nek része, hogy hívjam a szolgáltatót. Hívom is, elérem Vandát, a mesterséges intelligenciát, aki flottul kapcsol egy igazi emberhez, aki pedig türelmesen meghallgat, eligazít, mi több, a távolból orvosolja a problémát.

Érvényes a jogsim, értem a mobilomat, és duruzsol a tévé.

Törökülésbe helyezkedem, két-két ujj összeilleszt, és az esetleges kellemetlenséget elűzve, kizárólag a jóra koncentrálva fejben végigveszem a másnapi feladatokat.

Ezt tanultam néhány napja egy nyolcévestől, akit nagyon szeretek. Nem csak ezért a történetért.