Milyen csendesek vagytok, ki halt meg?
– hangzik Ferenc pápa első mondata, amit egy csapat feszengő fiatalhoz intéz. Nem épp a halállal való viccelődés az, amit rögtön egy pápához kötne az ember, mégis ez fajta furcsa, de jóleső ellentmondás az, amely a Disney+-on debütáló dokumentumfilmet áthatja. A Ferenc pápa válaszol koncepciója, hogy tíz fiatalt ültetnek le az egyházfővel, akik aggályaikkal és kérdéseikkel bombázzák a pápát, aki, ha nem is tud minden kérdésre megnyugtató választ adni, kellő nyitottsággal kezeli a tabukat és a vádakat is.
Bár Ferenc elődeihez képest sokkal szerényebb életmódot képvisel – már az első, a fizetését firtató kérdés egy alsó-középosztálybeli munkás körülményeihez hasonlítja az életvitelét –, a Vatikánhoz és a katolikus egyházhoz az ember akaratlanul is az aranytrónon ücsörgő egyházfők képét társítja, akik érinthetetlenek, távolságtartók és jellemzően bibliai képekben beszélnek.
Ehhez képest Ferenc egy stílusosan lepukkant loft lakásban találkozik tíz fiatallal távol a Vatikán pompájától, akik szedett-vedett székeken és asztalokon ülve faggatják a pápát a legkínosabb kérdésekről, mintha csak egy joviális nagypapával sztorizgatnának egy átlagos délutánon. Nyilván mindez a show része, amely törekszik közelebb hozni a pápát az emberekhez, azon belül is a fiatalokhoz, és ez kevéssé lenne hihető, ha a hivatalos pápai audiencia steril körülményei közé szorítanák a találkozót. De mindez tökéletesen passzol ahhoz, hogy a tízfős, jellemzően spanyol nyelvterületről származó brigád tagjai nem a kötelező köröket futják, hanem kőkemény kérdéseket fogalmaznak meg a katolikus egyházzal kapcsolatban. Olyanokat, amelyek mindannyiunkban felmerülnek, de nem mindenki merné nekiszegezni a pápának.
A súlyos térdproblémáiból a forgatás során lábadozó 86 éves egyházfő meglehetősen törékenynek hat, ahogy botjával láthatóan nehezen botorkálva megérkezik a fiatalok közé, ám, amint leül közéjük, felvillanyozódik. Az eleinte érthetően feszültebb hangulatot olyan kérdésekkel oldják, miszerint van-e mobilja a pápának, hiányzik-e a családja, és mennyit keres, ám a dokumentumfilm hamar ráfordul az igazán égető kérdésekre. A pápa állja a sarat még úgy is, hogy valójában semmi olyat nem mond, amiről eddig ne foglalt volna nyilvánosan állást, ám nem is a válasz maga, sokkal inkább az egyszerű földi halandók meghallgatása és a válaszadás aktusa az, amelyben a dokumentumfilm ereje rejlik.
A 200 jelentkezőből választott tíz fiatalt láthatóan nem a világ hittanszakköreinek krémjéből válogatták ki, hanem olyanokat kerestek, akik saját tapasztalataikon keresztül hozhatnak be témákat a diskurzusba. Van köztük elszánt feminista, nonbináris hívő, kiábrándult, meleg exapáca és szenegáli ateista is – a pápa külön kérése volt, hogy ne csak hívők érkezzenek hozzá. Mindannyian saját történetük tükrében kérdeznek, a körülmények, témák és az élettörténetek bizonyos elemeivel valószínűleg sokan tudnak a nézők közül is azonosulni.
A legsúlyosabb története kétség kívül annak a spanyol férfinak van, akit tizenegy éves korában az egyik bilbaói egyházi iskola egyik tanára szexuálisan zaklatott. A tanárt először tizenegy évre ítélték, majd felmentették, sőt, a Vatikánig jutó ügynek az lett a vége, hogy a Római Kúriához tartozó Hittani Kongregáció visszahelyeztette a tanárt a diákok közé. A történetét megosztó fiatal férfi apja még Ferenc pápának is írt levelet, egészen megdöbbentő látni, ahogy kiderül: hiába futott át az ügy az egyházfő kezei közt, az ilyen egyházi visszaéléseket nagyon gyakran jellemző eltussolás klasszikus példáját látjuk.
Az ő esete mutat rá a katolikus egyház legsötétebb foltjára, a pedofiliára és a szexuális visszaélésekre, amelyre a pápa és a megszólalók egybehangzó véleménye szerint semmiféle mentség nincs nemhogy egyházi, de semmilyen körülmények közt sem. „Elpusztítja az embereket ott, ahol meg kéne védeni őket” – véli Ferenc a katolikus klérus tagjai által elkövetett zaklatásokra utalva, hozzátéve, hogy nem a hosszú évszázadok alatt a társadalomba és az egyházba betonozódott módszer, a hallgatás a megoldás ellenük.
Az én politikám a takarítás. Ha valaki rosszat csinál, azt jelenteni kell, hogy eltakarítsuk
– mondja, majd kissé furcsa adalékként teszi hozzá, hogy egyre jobbak ebben a harcban, hisz egyre több pap van börtönben. Az egyik kérdező, egy egykori apáca arról vall, hogy nemcsak a szexuális zaklatás, de a pszichés visszaélések sem ritkák, amellyel nagyon gyakran találkozott az egyházi tanulmányai során, és amely arra sarkallta, hogy kilépjen a rendből.
Az abortusz bűn – ettől függetlenül még támogatni kell azt a nőt, aki ezt az utat választja, „mellette kell maradni, azonban ettől még nevén kell nevezni a dolgokat, de igazolni a tettét az már más téma”– hangzik a pápa válasza abortusztémában. Beszél a migrációról is, talán ezzel kapcsolatban óvatoskodik a leginkább, hozzátéve,
Megkerülhetetlen témaként kerül elő a nemi identitás és szexualitás kérdése is, az előbbi terén szintén nincs túl sok újdonság a pápa álláspontjában. „Senki előtt nem zárhatja be az ajtaját” válaszolja arra a kérdésre, hogy szívesen látja-e a katolikus egyház az LMBTQ közösség tagjait. Ezzel együtt elítéli azokat, akik az egyházi tanokat használják fel a kirekesztésre, és a Bibliára hivatkozva adnak teret a gyűlöletbeszédnek. „Ezek az emberek beszivárgók, akik az egyházat használják saját szenvedélyeikhez, a személyes szűklátókörűségükhöz” – foglalja össze.
És bár a szexualitásnál sokkal fontosabb témákat is érint a beszélgetés, érthető módon azt kapták fel igazán, amikor erre terelődik a szó, elvégre távolról sem mindennapi, hogy egy pápa a Tinderről, az online szexmunkáról vagy épp a maszturbálásról beszél.
A szex az egyik legszebb dolog, amit Isten adott az embereknek
– véli az egyházfő, ami ugyancsak nem sok pápa szájából hangzott el eddig.
A dokumentumfilm erényei nem merülnek ki annyiban, hogy kendőzetlenül kerülnek elő azok a tabutémák, amelyről az egyház jellemzően mélyen hallgat, hanem az, milyen kiegyensúlyozott diskurzus zajlik nemcsak a pápa és a kérdezők, de a fiatalok közt is. Akadnak hosszú percek, amikor Ferenc pápa háttérbe vonulva, némán hallgatja a kialakuló vitát, amelyből van elég: az egyik nő, egy láthatóan mély hittel rendelkező hívő például beleáll az abortuszvitába, amelyet elítél, de azt is bátran fejti ki, hogy a pornó és az önkielégítés szerinte lealacsonyítja az embert, ahogy azokat is elítéli, akik nem elég hitbuzgók. Rögtön rá is süthetnénk az elvakult hívő bélyegét, mégis olyan vita kerekedik a felvetett témákból, amelyben nem két ellentétes oldal feszül egymásnak, hanem intelligens és békés diskurzus zajlik egymás érveinek meghallgatásával és elfogadásával.
A Ferenc pápa válaszol egyrészt ebben igazán jó: megmutatja, hogy a közbeszédben olyan puskaporos hordóként működő témákban, mint az abortusz, az LMBTQ, a pedofil papok vagy épp a migráció is lehet acsarkodás nélkül, kulturáltan vitatkozni – a vérszomjas kommentelők korában ez sajnos már önmagában nagy szó. Másrészt, bár nyilvánvaló, hogy egy megkonstruált, vágott és rengeteg szűrőn átnyomott beszélgetést nézünk, így is nehéz elvonatkoztatni a magyar valóságtól: egy olyan korban és egy olyan országban, ahol a közszereplőktől nemcsak őszinte választ remélni, de gyakran kérdezni is nehéz, és ahol a katolikus egyház falai mögött zajló visszaélésekre a hallgatás és az ignorálás a bevett reakció, kifejezetten üdítően hat az, ha a katolikus egyház vezetője hellyel kínálja maga mellett híveit – akik nagyon gyakran a rendszer áldozatai – és arra bátorítja őket, kérdezzenek, beszéljenek bátran.
Ferenc pápa válaszol (The Pope: Answers), 2023, 88 perc. Elérhető a Disney+ kínálatában.
