Benji teste izzadtságtól csillog. Párzómozdulatokat imitál, majd a zene ütemére lassan letolja grandiózus férfiasságot (több mint) sejtető feszes gatyóját.

Sikítanak a csajok. Meg az asszonyok is.

Aztán kicsit elszomorodnak, mert kiderül, hogy a boxeralsó alatt sem pucér, hanem falatnyi fecskét visel a szálkás srác.

A szorító sarkában egy másik pasi, szintén izzadt, szintén izmos, csak ő hever, félholtan, vagy legalábbis úgy tesz.

Lehetne fordítva is, de a rendező ma Benjire osztotta a győztes fél szerepét.

Újpesten járunk, pankrációra ültünk be – ami sokkal jobb döntésnek bizonyul, mint előzetesen gondoltuk.

De mi is az a pankráció?

Külvárosi lakótelepeken a szájkarate szinonimája – legalábbis az volt valamikor. Ha azt hallottuk, hogy „odalent már megint megy a pankráció”, tudtuk, hogy a betonpingpongasztalt támasztva kóstolgatják egymást a kölkök, emberkednek, hogy „pakolj föl, keszeg!”, de valójában nem kívánják a vért, a sajátjukat pláne nem, lökdösődésnél messzebb nem merészkednek, és duzzogva tűrik, hogy a lányok szétválasszák őket; legföljebb mentükből még visszaszólnak, hogy „csicska, legközelebb a torkodon keresztül tépem ki a szíved”, aztán este meggy Márka vagy boroskóla mellett röhögnek az egészen.

Az igazi pankráció ugyanez, csak ringben, jelmezben, s a játszótérinél szigorúbb koreográfia mentén csinálják a műsort a felek.

Őszintén szólva mi egészen mostanáig azt hittük, a pankráció nettó átverés, ordas nagy kamu, félnótás nézők gagyi szórakoztatása. Amivel a tudatlanságunkat demonstráltuk, konkrétan azt, hogy sportként tekintettünk erre az előadóművészeti tevékenységre. Pedig a pankrátorokban nem sportolókat, hanem sportos színészeket kellett volna felismernünk. Meg akár saját magunkat is. Hiszen kivel nem esik meg legalább évente/havonta/naponta/óránként, hogy stressztől agyonfrusztráltan a fürdőszobai tükörbe vicsorogva dermesztően szúrós tekintettel beolvas a foncsor mögé képzelt főnöknek/szomszédnak/tanárnak/csemegepultosnak/BMW-snek/BKV-snak, s aztán még be is visz egy léggyomrost meg egy állast annak az odaképzelt macskajancsinak?! „Kérsz még egyet? Na, kééérsz?! Most okoskodjá’!” És ugye mennyivel jobb utána? Nos, a pankrátorok nem csupán tusolói magányban, hanem publikum előtt is verbális vídiák. Igen, ők a mi elfojtott és persze indokolt agresszióink.

Na, de ahelyett, hogy túltolnánk a véramatőr pszichológust (túltoltuk), tegyük inkább tisztába és nemzetközi kontextusba az alapfogalmat: a pankráció csak magyarul pankráció, a világ többi táján jobbára az angol wrestling az elnevezés, mi több, a magyar pankrátorok is inkább a profi birkózó kifejezést használják magukra, sőt, igazából a díjbirkózó az autentikus titulus, ugyanis a műfaj gyökerei a tizenkilencedik századi francia karneválok piaci birkózásáig nyúlnak vissza.

Az újpesti show gazdája, a Hungarian Championship Wrestling nevű szervezet sűrűn rendez gálát. Kacérkodunk egy ideje a riportozásával, de a tavalyi Véres Novemberről lemaradtunk, a most februári Áttörésről szintén, ám a minapi Vendetta címét látva úgy döntöttünk, ez a hat meccs már nem múlhat el nélkülünk.

Ideje megismernünk a nyitóképünket kitöltő Benjit.

Nincs sok időnk, ugyanis a sikítós csípőtánca után drámai bejelentést tett: külföldre költözik. Ha tippelni kéne, hová, az első százkilencvennégyből nem találnánk ki (igen, hivatalosan 195 ország van a Földön): Benji választása Kambodzsa.

Debreceni fiú, korán elvált szülők gyereke; édesanyja évtizedekig ruhával piacozott, most fodrász, édesapja jobbára munkanélküli.

Benji vékonydongájú kölök volt, gerincferdüléses, gyógytornáztatták, aztán úszott, szivacskézizett, utóbb bézbólozott. Önbizalomból viszont gazdagon jutott neki, már alsósként eldöntötte, hogy színész lesz belőle, esetleg rendező. Első filmjét kilencévesen forgatta a családi kamerával, „horrorszerűség, az a sztori, hogy egy haverom zombivá válik, én rendeztem és írtam a forgatókönyvet, operatőrnek a srác hatéves kishúgát kértem fel”. Művészete hamar az elvont felé fordult, hanyagolta a hús-vér alakokat, inkább LEGO figurákat animálva mozizott:

Egész estés filmet készítettem, ami azt jelenti, hogy egy egész este alatt leforgattam a komplett művet.

Felsősként a zene került fókuszba, megcélozta a rocksztárságot, bandát alapított, gitározni tanult.

A sorsfordító dátum 2011. július tizenegyedike. „Ekkor láttam először pankrációt a tévében, amerikait. Azonnal rákerestem, Magyarországon ki foglalkozik ilyennel, és ráakadtam a HCW-re.”

Tizenhárom éves volt ekkor.

Bő egy évébe telt, mire édesanyja elengedte egy pesti gálára. „Szó szerint kisírtam. Addig Budapestből csak a józsefvárosi piacot láttam, azt is csak akkor, amikor anyámmal fölautóztunk áruért.”

Az újabb lényeges időpont 2012. november harmadika: egy Véres November.

Benji ekkor már középiskolás, elsős. Szíve szerint informatikát tanult volna, ám elektrotechnikus osztályba került, nem örült, „dacból megbuktam”. A következő évben bekerült informatikára. „De pár hónap után rájöttem, hogy az sem érdekel, leléptem, úgy általában elegem lett az iskolából. Elhatároztam, pankrátor leszek. Nyolcezer-hatszáz forintból jött ki egy út a félárú Debrecen-Budapest-Debrecen vonatjeggyel, az edzés díjával és minimális kajával, mindezt hetente egyszer engedhettem meg magamnak, azt is csak úgy, hogy zálogba csaptam előbb az erősítőmet, aztán a gitárjaimat.”

Amint betöltötte a tizennyolcat, a fővárosba költözött. Állást egy irodaház recepcióján kapott, lakhatást kollégiumban szerzett diáknak füllentve magát, s mikor lebukott, továbbállt a következő kóterbe, „vándorcirkuszos életmódot folytattam”.

Edzett keményen, nem volt még húsz, amikor debütált a HCW-nél, pár hónap múltán megnyert egy németországi pankrátor tehetségkutatóversenyt, „volt karakterem, kisugárzásom, ügyesen improvizáltam”, egyéves ösztöndíjat kapott, „repjegy, motel, kaja, havi harminc euró zsebpénz, csúcs”.

A következő két évben Európa kilenc országában lépett fel, még Ázsiába is eljutott, mivel a dumája angolul is príma, csípték mindenütt.

Japán menedzserek kínáltak neki sanghaji szerződést, ám mire aláírt, már nem Kína, hanem Kambodzsa volt a célország, sebaj: Siem Reap város bulinegyedének főutcáján, egy óriásbárban felállított ringben lépett fel heti ötször egy húszfős kínai pankrátorbrigád egyetlen európaijaiként. „Én voltam az egzotikum.”

Élvezte a villámkarriert, ám beütött a Covid, eltűntek a turisták, bezárt a bár. A társulat egy darabig a neten tolt élő showt, de amikor az is befuccsolt, a kínaiak hazarepültek, Benji munka nélkül maradt. Hazajönni nem akaródzott, „berántott a kambodzsai mentalitás”. Ismét recepciózott. „Este héttől reggel hétig egy motel portáján ültem, illetve inkább aludtam, videójátékoztam. Fizetésként megkaptam a legkisebb szobát, egy lyuk, a klímát nem kapcsolhattam be, de persze bekapcsoltam. Kajám úgy lett, hogy nappal eljártam kapálni, banánt meg pálmát ültetni, pénz ott se volt, de legalább ehettem.”

Aztán a motelt is felőrölte a Covid, Benji utcára került.

Szerencsésre pont összejöttem egy khmer nővel, befogadott, eltartott, megtehette, mert őt meg egy idős dán pszichológus tartotta el, Koppenhágából küldte neki az apanázst.

Benji tán még ma is sugar boy-ok édes kalácsát enné, csakhogy a khmer nőre heves féltékenység tört rá. „Durva volt. Megijedtem, menekülőre fogtam. Egy volt főnökömtől kölcsönkértem nyolcszáz dollárt, megvettem a jegyet, csakhogy nem engedtek fel a gépre, kiderült, kéne vízum a malajziai átszálláshoz. Bukó. Kölcsönkértem még nyolcszáz dollárt, másik járatra foglaltam. Hogy átvészeljem a következő pár napot, mentem vért adni. Ötven dollárt ígértek, órákig álltam a tűző napon, végre bejutottam, mire elküldtek azzal, hogy túl alacsony a vérnyomásom. Ott egy kicsit kiakadtam.”

Valahogy csak hazakeveredett Magyarországra, ismét irodaházi recepciós lett, lazán vette, olykor magára hagyta a műszaktársát, kiugrott bulizni. „Nem különösebben motivált nyolcszázkilencven forintos órabérért kapdosni fel a telefont.” Lebukott, kirúgták, nem bánta, ekkor már netes vállalkozó volt, operátorkodott, ami esetünkben nagyjából azt jelenti, hogy „valaki valamit csinál kamerák előtt, én pedig írásban kommunikálok a fizető nézőkkel”.

Ahogy elvonult a járvány, újraindult a pankrációs élet, Benji kipattintotta magát, visszatért a ringbe. Plusz lett egy komoly kapcsolata: vendéglátós vietnámi szülők Magyarországon született lánya a szerencsés választott. Kreatív pár, kitalálták, közösen beveszik Kambodzsát. „Két régi tanítványommal nekiállok pankrátorkodni, a csajomnak meg streetfoodos kifőzdét nyitunk, egy kinti etióp haverom ezerötszáz dollárból tízasztalos éttermet rendezett be, nekünk is menni fog. Huszonhat évesen ideje kezdenem valamit az életemmel.”

Ilyen körülmények között, utolsó budapesti meccsén kijárt Benjinek a győzelem, amihez persze kellett, hogy a forgatókönyvíró rá ossza a nyertes szerepét.

A mindenkori forgatókönyvet a honi pankráció motorja, a HCW elnöke, Turger Dávid írja. Természetesen ő is itt van az angyalföldi fellépők között, de vele már korábban, az egyesület edzőtermében is találkoztunk, hogy gyorstalpalón ismerkedjünk meg a díjbirkózás alapjaival.

Úgymint:

• a pankrációs ring akkora, mint az ökölvívóké, ötször öt méteres, de a szőnyege valamivel puhább, mint a bokszolóké, hiszen nemcsak lép rajta, hanem zuhan is rá az ember
• az győz, aki három számolásig, azaz úgy négy-öt másodpercre leszorítja vagy feladásra kényszeríti ellenfelét
• a sportolók/előadók nem csupán azt beszélik meg előre, ki győzzön, hanem a meccs koreográfiáját is rögzítik, „ettől még a közönség csak a meccs végén tudja meg, ki győzött, vagyis a pankrációban megvannak a talánok és a majdnemek, melyekből a meccs végére születnek meg az igenek és a nemek”
• minden meccshez történet dukál, a meccsek története kiadja a gála nagy történetét, és egy-egy gála rendre a korábbi gálák történeteit folytatja, egyúttal alapozza a későbbi gálákat; a narrátor az egyes mérkőzéseket felvezető szpíker, de olykor, bunyó előtt, alatt, után maguk a versenyzők is mesélnek, és persze a beharangozó klipekben is a karakterük sztorijait adják elő
• a karakterek változnak, fejlődnek, gazdagodnak
• a pankráció, vagyis a profi birkózás leginkább abban tér el a „hagyományos” birkózástól, hogy míg ott egymásnak feszül a két fél, itt segítik egymást a kűzdők; „a közös hátraszaltóhoz egy ember kevés, meg amúgy is egymás kezébe adjuk az életünket, ha nincs együttműködés, fejre ejtjük az ellenfelet, abból meg bármi adódhat”.

Dávid rutinos és masszív spori: jövőre lesz negyven, száznyolcvankilenc centi magas, száz kiló, ha meglátod, inkább elfutsz, mint maradsz; bár ha az inalás előtt még a szemébe nézel, megnyugszol, mert egy vegán költőt idéző álmodozó tekintet írja felül fals első benyomásodat.

Faluhelyt nőtt fel, anya tanítónő, apa mérnök. „Zárkózott kiskölök voltam, nordikus típus, mondjuk ma is az vagyok, tizenhárom éve lakom egy zuglói társasházban, a két szomszédomat is csak látásból ismerem, de akit egyszer beeresztek a köreimbe, azzal ultranyitottá válok. Hordozok magamban némi autisztikusságot, amit nem úgy kell elképzelni, hogy kiöntöd elém a családi gyufásdobozt, és kapásból megmondom, hány szál, de azért ha egyszer belekezdek valamibe, végigcsinálom. A HCW nem tartana itt a megszállottságom nélkül.”

Tízéves volt, amikor városba, Gödöllőre költöztek. „Az nekem akkor csikágó volt.” Azonnal megtalálták őt a helyi ötödik bé gengszterei, s jól elagyalták. „Végtelen megalázottság, szörnyű tehetetlenség. Olyan dac gyúlt bennem, ma is éget a parazsa. Akkor este eldöntöttem, engem többé nem ver meg senki. Gyorsan megnéztem pár Van Damme- és Jackie Chan filmet, fekvőtámaszozni kezdtem.”

Hatalmas lelke volt, még hatalmasabb önérzete s még annál is hatalmasabb igazságérzete. „Ami sokakat irritált. Persze adódtak konfliktusok, de ahogy erősödtem testileg és pszichésen, egyre kevesebb. Rádöbbentem, milyen rengeteget számít a fellépés, a karizma.”

Középiskolát Isaszegen végzett, „a jegyeim alapján befértem volna pesti menő gimibe, de szorongtam, ezért egy kis alapítványi suliban kötöttem ki”.

Megrokkeresedett, bőrdzseki, derékig érő haj, pia, cigi, buli, fesztiválok, „Tankcsapdán az első sorban pogóztam”. Érettségi után a gödöllői egyetemre vették fel, „munkavállalási tanácsadó szak, jobb, mint amilyennek hangzik, tanultunk sok pszichológiát, filozófiát”.

Éveket húzott le egy munkaközvetítő cégnél, aztán hat hónapot egy sportáruházban.

A gördülősport osztályt irányítottam. Nem követtem a szabályokat, inkább apró reformokkal próbálkoztam. Amikor a francia anyacég belső ellenőre rákérdezett, miért van két lyukkal följebb az egyik polc, azt feleltem, hogy mert szerintem úgy jó. Ezzel derékba tört az eladói karrierem.

Aztán egy játszóházat vezetett.

„Én nyitottam, én zártam, a kettő között én csináltam mindent, még a gumicukrot is én osztogattam, pedig előtte csak az utcán láttam gyerekeket. Mindeközben a világ legnagyobb pankrátorának képzeltem magam, tizenöt kilóval voltam nagyobb, mint most, és a nagyobb izmokkal nagyobb arc is jött. Szóval rám fért a munkaterápia, alázatra tanított, de bő egy év épp elég volt belőle.”

Na, csak azt hagytuk ki, Dávid hogyan lett pankrátor. „Tévében láttam gálákat, és egy fórumon irkálgattunk egymásnak néhány hozzám hasonló arccal. Idővel találkoztunk, együtt bújtuk a neten található oktatóvideókat, aztán közösen edzettünk, gyakoroltuk az eséseket, dobásokat. Pár hónap után Hollandiából hívtunk szemináriumra egy oktatót, aztán máshonnét is, egyre többet, mindenkitől megtanultuk, amit lehetett.”

Dávid és hét társa 2010-ben alapította meg a HCW-t, s még ebben az évben fel is léptek, ugyan nem sportcsarnokban, csupán egy sörkertben, de legalább passzolt a miliő a pillanatnyi felkészültségükhöz. „Borzasztó lelkesek voltunk, ám se testileg, se mentálisan, se úgymond művészileg nem álltunk készen.”

A késszé válás hagyományos eszköze a konditerem és a technikai edzés. Valamint létezik gyorsító, a dopping – varrjuk el ezt a szálat.

„Kezeskedem, hogy a magyar díjbirkózók mindegyike sok éve teljesen tiszta. Ami komoly fegyvertény, ugyanis már egy-két szteroidkúra is drámai hatással van az emberi szervezetre. A sérüléseket meg se érzed, lényegében azonnal regenerálódsz, őrült tempóban növekszel, s noha kimegy a hajad, de besűrűsödik a szakállad, bikább vagy, gyorsabb, határozottabb, lehengerlőbb, dominánsabb, nemcsak a sportban, hanem odakint is, a nők megérezik rajtad az extratesztoszteron szagát. Dermesztő, de az ember is csak egy kémcső, beletöltesz valamit, és onnantól a vegyületek diktálnak. Ismerek néhány nyugati pankrátorsztárt és rengeteg testépítőt, aki évtizedek óta folyamatosan lövi magát, nincs a seggén egy sima négyzetmilliméter, kész csoda, hogy bírja májjal, vesével. A töködre viszont nem veszélytelen. Én viszont szeretnék gyereket. Ráadásul pusztán munkával is fenntartható az a kondíció, ami a személyiséggel kiegészítve biztosítja a színpadi jelenlétet. A dopping lehet segítség, de a birkózás valójában nem a ringben kezdődik, hanem már akkor, amikor felcsendül a zenéd, kilépsz a függöny mögül, és átszellemülten bevonulsz.”

Dávid imád birkózni, annál csak szervezkedni imád jobban.

2014-ben ő lett a HCW főnöke. „Eltökéltem, profi céget építek fel.” Azóta főállású pankrátor, menedzser és tréner. Oktat itthon és külföldön, edz gyerekeket és felnőtteket, tehetségeseket és kevésbé azokat, „egyetlen jelentkezőt sem zavarunk el, nem az a cél, hogy mindenkiből profi pankrátort faragjunk, de ha lejössz, pár hónap után nem úgy nézel ki, mint azok, akik soha életükben nem raktak egymásra semmit, ami nehéz”.

Tizenkét országban birkózott, letolt pár külföldi turnét, köztük két amerikait, élőshowt csinál, szakkommentátorkodik, olykor kertévének gyárt műsort.

És hát karaktereket épít.

Ő talált ki számos karaktert és segített Benjinek is, hogy megalkossa saját meséjét, profilját.

„A jó show érzelmi hullámvasút. Sokkolom a közönséget. Mindenki által ismert jellemeket, helyzeteket, előítéleteket mutatunk be lecsupaszítva: férfi és nő, főnök és beosztott, magyar és migráns, a családja kenyeréért aljasságra is képes, kiégett apa, a csupaszív pocakos fickó, a hős kalóz, sorolhatnám. Mind szerethető, mind gyűlölhető, sőt, mind szerethető is és gyűlölhető is, rajtunk múlik, épp hogyan tálaljuk a nézőknek. Egy focihuligánt full a sztereotípiáknak megfelelően küldtem a ringbe, köpködte a szotyihéjat, bunkóskodott, pfujolták, de amikor megmutattuk az emberi arcát, megtapsolták. Számomra ez a csoda. És mi teremtjük.”

A HCW főgonosza Zafar Ameen.

Zafar magyar, Győrben született magyar anyától és algériai apától, a ringben viszont ő maga AZ ARAB. Vagyis príma alany a migránsozásra.

Évekkel ezelőtt, az Új Magyarország nevű, csupa külföldit – oroszt, franciát, hollandot, angolt, horvátot és persze afrikait – tömörítő pankrátorbanda tagjaként tűnt fel, és komoly előnye, hogy míg aktuális partnerei itt haknizó orosz, francia, satöbbi kollégák, az igazi Zafar a ringből közös magyar anyanyelvünkön fumigálhatja a közönséget olyanokkal, mint hogy „mi, bevándorlók vagyunk a legjobb, ami történt veletek, mi csöpögtetünk életet ebbe a rinyáló népbe, aminek még a himnusza is sírós, és az összes háborúját elbukta”. Amikor egyszer azzal gyalázkodott, hogy az ország felén létre kéne hozni a magyar őslakosok nélküli, kizárólag migránsok által benépesített Új Magyarországot, megdobálta őt a fölbőszült publikum, de szerencsére érkezett a busómaszkos Koppány pankrátor, és jól kihajította Zafart a ringből.

Külsős krakéler haver felvetett durvább ötletet is: fekete transz fickót alakító pankrátort ereszteni össze egy Árpádsávossal, de némi vacillálás után Turger Dávid elvetette az ideát. Már csak azért is, mert egyre inkább úgy tetszett, célszerű kiterelni a politikát a pankrációból.

Amúgy is folyamatosan cizellálódott a show.

Dávid meséli, hogy: „Amíg birkózni nem tudtunk, horrorral pótoltuk az élményt. A ring sarkaiba biztonsági üveglapokat állítottunk, ami ugyan nem hasít ketté, amikor beledobnak, hanem apró darabokra törik, de ha megforgatnak a szilánkokban, zubog a vér. Pár meccsemet sötétvörösben néztem végig, különösen, amikor tetőcserepeket és neoncsöveket törtünk el egymás fején, meg szögesdrótba, hungarocellből kiálló fa húspálcákba zuhantunk, vagy mint Mickey Rourke A pankrátorban, pengével vagdaltuk magunkat és tűzőgéppel lőttünk kapcsokat egymás hátába. A kedvenc eszközöm mind közül a rajszög, szép csöndesen vérzik, és bár mocskosul fáj, de három nap múlva alig látszik a heg. Szóval volt honnan curikkolni a mostani családbarát showhoz, de azért a szakma hőskorához, a leginkább gyerekeknek készülő műsorhoz, a bohócokhoz, fejdíszes indiánokhoz, rendőrökhöz, börtönőrökhöz, countryénekesekhez nem akarok visszatérni.”

Mi is csak Zafarig lépjünk vissza.

Szegényt a mai szerepe sem teszi szimpatikussá: nő ellen birkózik, sőt, le is győzi őt, ráadásul galádul, ugyanis a döntő pillanatban homokot vág ellenfele szemébe, aki vakon visít, üvölt a fájdalomtól s a dühtől, mire Zafar sátáni mosollyal arcán kivégzi őt. „Arab vagyok, mindig van nálam egy maréknyi jó kis sivatagi homok, hát használom.”

A Zafar Ameen művésznév, Zafar azt jelenti, hogy győzelem, az Ameen pedig azt, hogy becsületes. „Még ebben is trükközöm, naná.”

Pedig Zafar civilben több mint békés: óvatos.

„Az utcán jobbára az verekszik, aki nem tud verekedni. Aki tisztában van vele, mit kockáztat, kerüli a streetfight-ot, ugyanis a pofozkodás ritkán áll meg a puszta kéznél, és a csibészek nem varázshomokot húznak elő a zsebükből, hanem kést.”

Zafar tiniként kungfuzott és színjátszókörbe járt, szerzett színes öveket és játszotta Liliomot meg János vitézt meg Lennie-t az Egerek és emberekből; statisztált filmekben, kertévés szappanoperában (Jóban-rosszban) Pesten tanuló pakisztáni egyetemistát alakított, „de a harmincötödik epizódban kiutasítottak az országból”.

Orvosnak készült, de végül a Corvinuson szerzett élelmiszermérnöki diplomát. Állateledelgyárban kötött ki termékfejlesztőként, azon ügyködött, minél tutibb táp kerüljön még a vegán jószágok és a sterilizált macskák tálkáiba is. Hat év után, 2019-ben megpályázott egy hollandiai állást az anyacégnél – azóta Eindhovenben termékfejleszt, a beltartalomtól a címkéig és a költségvetésig minden hozzá tartozik.

Nem mellesleg gitáros, zenekarával reggae-t nyom, koncerteztek sokat, a Szigeten is felléptek:

Pozitív a neve, de most épp inaktív.

A pankrációhoz úgy keveredett, hogy: „Egyetem alatt kellett valami, ami karbantartja a testemet és kielégíti az exhibicionizmusomat, és szembe jött ez az interaktív sportszínház. Azonnal rám osztották a gonosz arab szerepét, Európa többi országában is ezt viszem a ringbe. Nincs vele bajom. Pláne, hogy azért az én karakterem is szelídül, csúszok át a misztikumba, az Ezeregy éjszaka és Aladdin világába, de persze sose leszek tisztán jó arc.”

Zafar mai áldozata Szabolcsi Orsi, nyíregyházi ápolónő és kereskedő apa lánya.

Gyerekként tíz évet úszott, kicsit vízilabdázott, gimi elején lenézett pár pankrációedzésre, de hamar lelécelt a dojóból. „Mígnem két éve rádöbbentem, hogy jó ideje semmit nem mozgok, visszaoldalogtam, visszafogadtak, tizenkét hónappal később debütáltam, azóta szinte minden hétvégén utazom külföldre.”

Olyannyira beindult a pankrátorkarrierje, hogy az egyetemen halasztotta az utolsó évet, de idén meglesz a népegészségügyi ellenőri diploma.

„A karakterem nem túl bonyolult: erős nő, ennyi. Szűk a mezőny, Magyarországon két női pankrátor van, Európában összesen tán húsz. Így aztán gyakran férfi ellen kell kiállnom, és általában veszítek… Igazából egyetlen egyszer győztem le férfit. Noha pont úgy esem, pont úgy repülök, mint egy férfi, mondjuk vagyok is akkora, mint ők, engem nem lehet csak úgy félkézzel elhajítani.”

Párt is a pankrációban talált Orsi, a minap esküdtek, közös tetkójuk a Gyűrűk ura tündérnyelvén ígéri, hogy: „Ameddig lélegzem, szeretni foglak.”

YOUR ARE DEAD TO ME – vagyis: számomra halott vagy.

Ez is tetkószöveg, kevésbé romantikus, és Tihanyi Péter viseli a jobb térdén.

A szöveg kék, csak a DEAD második betűje piros, így aztán a jelentése nemcsak halál, hanem apa is, összességében valami olyasmi, hogy: Apa, számomra halott vagy.

Az igazi Tihanyi Péternek kiskorában elváltak a szülei, a báty ment apával, Péter és a nővére maradt anyával, a félcsaládok között megszűnt a kapcsolat, azt se tudják, él-e, hal-e a túlvég. A pankrátor Tihanyi Péter kopírozza a valóságot, az élete tragédiáját viszi színre a ringbe: története az elhagyott gyereké, aki meggyűlöli felelőtlen apját, és úgy éli túl a traumát, hogy megmutatja a világnak (meg leginkább a faternak), mire képes.

„Sose voltál elég jó, ezért hagyott el az apád!” – ezt a ringben kapta meg Turger Dávidtól. Válaszul Péter mellbe rúgta a főnököt.

Színpadi kapcsolatuk addig sem volt felhőtlen, hiszen Péter az Új generáció nevű csapat tagjaként debütált; ez az a brigád, ami a nagy történetben próbálja átvenni a hatalmat az „öregektől”, Dávidéktól.

Tihanyi Péter vékony fiú, tizenkét évesen ment le először pankrációedzésre, de aztán is csak nyúlt, nem hízott. Már középiskola alatt dolgozott, besegített erőemelő versenyeken, pakolt könyvet, sőt, festményt is, aukción hordta ki a raktárból a képeket a licitálók elé, de a munkában is a ringnél kötött ki, hamar edzőnek állt. „Az első fizetésemből kizárólag csirkehúst, rizst és zabot vettem. Befektetésnek szántam, napi ötször ettem, sose voltam éhes, sose esett jól, de három hónap alatt fölszedtem tíz kilót, aztán apránként még bő tízet. Hatvanegyről indultam, nyolcvankettőre gyarapodtam, ez már elmegy a száznyolcvannyolc centimhez.”

Péter a legakrobatikusabb és legúribb magyar pankrátor. A mai meccsén szaltóval ugrik ki a ringből, aztán ahelyett, hogy kivégezné lesántult ellenfelét, inkább azt mondja: „Legközelebb, ha majd százszázalékos leszel, eldöntjük, ki a jobb.”

Pedig sok következő meccsük nem lesz, ugyanis Tihanyi Péter is költözik, Németországba, szerződést kapott Európa legnagyobb pankrátoregyesületétől. „Én leszek a srác Budapest IX. kerületéből, aki nem csal, nem sumákol, csak igazságot tesz. Birkózom és edzéseket tartok majd, kicsit jobb pénzért, mint idehaza. A gyerekkori álmomból fogok megélni, ami király.”

A jobb pénz alatt nem milliókat kell érteni, a pankráció nem a taós varázslatok világa, itt külföldi fellépés esetén fapados repjegy, szerény szállás és étkezés jár, valamint száz euró gázsi, ami a legmenőbbeknél háromszázig szaladhat fel.

Az Új generáció másik sztárja Tóth Bence, november óta ő a HCW bajnoka. „Enyém az öv, a mi Szent Grálunk. Azért kaptam, mert kedvel a közönség, jó a sztorivezetésem és én reprezentálom legjobban a szervezetet.”

Bence kispesti zenészcsaládból jön, apa dobos, anya énekes. „Én a táncba szerettem bele. Kilencévesen rákattantam Michael Jacksonra, napi három-négy órát verettem a Thrillerre, még versenyt is nyertem. Megosztott első díjat. Ketten indultunk.”

Ma is Jacko-hívő. „Kizárt, hogy gyerekeket molesztált, legföljebb megcsikizett valakit. Limuzinokban töltötte az életét, sose nőtt fel, csak a gyerekek között érezte magát otthon. Abban sem vagyok biztos, hogy meghalt, szerintem csak elege lett a zaklatásból, megrendezte a halálát, és most háborítatlanul él egy szigeten.”

Bence ötödikes koráig járt gyermektáncstúdióba, de akkor a tévéből szembejött a pankráció.

Onnantól az iskolai szünetekben nem fociztunk a haverokkal, hanem dobáltuk egymást, lett is belőle rendkívüli szülői értekezlet, hogy meg fogjuk gyilkolni egymást.

Másfél évvel később keveredett le a HCW-hez. „Nem tűntem tehetségesnek. Igazából még bukfencezni sem tudtam, nemhogy esni. De kitartottam, és kis csalással már a tizennyolcadik szülinapom előtt három héttel debütáltam. Dávid a jövő nagy reménységeként mutatott be, érzelemdúsan beszélt a generációváltás szükségességéről, aztán beléptem a ringbe, és ahogy azt Dávid megírta a forgatókönyvben, szó nélkül tökön rúgtam, egy forradalmár nem finomkodik. Rohantak a biztonságiak, szintén forgatókönyv szerint, és csodálatos tömegbunyó kerekedett, fiatalok az öregek ellen.”

Bence gimiben érettségizett, médiatagozaton, „rögtön mondták, hogy nem a kamera mögött, hanem előtte a helyem”. Beválogatták az Éjjel-nappal Budapest című tévésorozatba. „Kétfajta kontentbe érdemes munkát fektetni: tízes skálán legyen nyolcas fölött, mert az már menő, vagy kettes alatt, mert az annyira hulladék, hogy megnézik az emberek. Az Éjjel-nappal az utóbbi kategóriába tartozott. Nem műalkotás, hanem televíziós termék. Én pedig nem színész voltam, hanem csak szerepeltem. Egyes epizódok kifejezetten kínosra sikeredtek, de nem finnyáskodhattam, kellett a rutin, az ismertség meg a pénz. Drogos, bőrdzsekis rosszfiút alakítottam, aki az apja váratlan halála után hirtelen családfenntartó lesz, és aztán ő gondoskodik a húgairól, ekkor már adhattam önmagam. Másfél évet húztam le a produkciónál, elég is volt.”

Bence választott foglalkozást: sztár akar lenni. Vagy a pankrációban, vagy a zenében. „Mindkettőt kimaxolom. Az instámon egyelőre a pankrációt nyomom, de tematikaváltásban vagyok, fordulok át a zenészimidzs építésére, azzal többeket érek el. A menedzseremmel összeraktuk az üzleti tervet a szólókarrierem felépítésére.”

Énektanárhoz jár, dalokat ír, és hetente kétszer egy körúti bárban zenél. „Ha kimegyek más koncertjére, végig azt érzem, nem a közönségben, hanem a színpadon a helyem. Az nekem nem elég, hogy állok tízezer ember között, nekem az kell, hogy értem jöjjön ki az a tízezer ember. A pankrációban is a bevonulást szeretem a legjobban. A menedzserem költőnek tart és próbál terelni. Keskeny a mezsgye a minőség és a fogyaszthatóság között. Én az igényesség felé hajlok, kiráz a hideg az olyan rímektől, hogy elmentél / hideg a tél / elvesztettél, miközben tudom, hogy a művészkedésnek meg nincs közönsége.”

Kedvenc strófája egy saját dalából így szól: Volt, hogy szétestem / de én áldoztam /a józanságból eltávoztam /a négy fal között az ördöggel táncoltam / reménytelen, mégis meggyászoltam.

A zenei karrier remélt beindulásáig napközben egy callcenterben dolgozik, aztán edzés, gyakorlás, fellépés hol a bárban, hol a ringben. „Csak így finanszírozhatóak a zenei dolgaim. Hatkor kelek, éjjel fél kettőkor kerülök ágyba. Elszánt vagyok, a harminchat négyzetméteres kispesti panelből is kikeveredtünk valahogy.”

Kikeveredésben Oszi se rossz, ő is dél-pesti fiú, egy kerülettel odébbról, Kőbányáról, az újhegyi lakótelepről, raktáros apa és szülésznő anya panel nevelte életvidám, mindjárt negyven, pocakos gyermeke.

„Ovi óta szakácsnak készültem, azt képzeltem, én leszek az új Laci bácsi, de a vendéglátó suliban elment a kedvem az egésztől, inkább zenéltem, és színpadról álmodoztam. Megnyertem az iskolai karaoke-versenyt, a folyosón a csajok összesúgtak a hátam mögött, hogy ő az az énekes srác… Még most is beleborzongok.”

Alapított pár bandát, a legtöbbre a Vérvonal nevű formációja vitte. „Imádtam, ahogy a közönség énekelte a dalaimat. A kedvencem nótámnak az a címe, hogy Élet, úgy kezdődik, hogy Az élet egy olyan játék, ahol nincs még egy esély, fönt van a YouTube-on, szeretettel ajánlom.”

Érettségi után pizzafutárkodott. „Rugalmas munka, tudtam mellette zenélni. A kocsimban hangerőn szólt a rock, messziről érzékelte a kuncsaft, hogy itt a kaja. A kalória mellé grátisz tanítottam zenei ízlést a jónépnek. Aztán még több szabadság kellett, átigazoltam egy közétkeztetési céghez, most hajnali öttől tizenkettőig lejárom a kört, és déltől élhetek a szenvedélyeimnek.”

A sör mellől robbantotta ki a pankráció. „Valamikor 2011 tavaszán hív a tesóm, hogy bent ül egy élő show-n, azonnal induljak, mert ez valami beszarás. Mondtam, ne csinálja, most értem haza a melóból, épp szisszentettem a Drehert, de csak meggyőzött. Ez volt szombaton, szerdán már ott ugráltam az edzésen, két hónap múlva debütáltam itthon, aztán hamar Franciaországban is, oda már hazajárok, skandálják a nevemet mielőtt a szpíker felkonferálna. A csajom a fotósom, tizenhét éve vagyunk együtt, rendíthetetlenül jön a fellépésekre, pedig egyszer bajba került, épp tetoválták rám a rakamazi turult az öltözőben, amikor berohant valaki, hogy te, Oszi, rádobtak egy pankrátort az asszonyra, nem boldog.”

Oszi civil neve Tóth Gergely, művészneve Ozzy Spancer. „Ozzy az Osziból meg az Ozzy Osbourne-ból, a Spencer pedig a példaképemtől, Bud Spencertől. Közös az életutunk a mesterrel, ő is vízilabdázott, én is, ő is a szórakoztatóiparban kötött ki, én is, neki is van teste, nekem is, sőt, a has mindkettőnknél fegyver, lefejeled, olyan, mint a mólókő.”

Oszi külsejével lehetetlen gonosz karaktert hozni, „azért megpróbáltam, de a nézők visszatoltak az eredeti szerepembe”.

A ringben ő a „szamojai magyar harcos”: a távol-keleti harcmodort ötvözi a Bud Spencer-féle kokikkal.

A Villains, vagyis Gazfickók nevű duó tagja. Ma nem verekszik, csupán kalózruhás csapattársa mellett csinálja a műsort, mozgatja a közönséget, és olyanokat mond a mikrofonba, hogy „érzem, szerettek és elfogadtok”. Imádják. Amikor az ellenfél, bizonyos Blood Money odaszól neki, hogy „figyelj, dagi, nektek minek a bajnoki öv?!”, a lelátóról lárvának, csicskának hordják el az imposztort.

Fájdalom, de végül Blood Money győz, persze kifütyülik, és Kapitányékat éltetik. De alig vonul el a győztes és támogatják ki a vesztest, már az új gladiátorokat tapsolják – pillanatnyi minden érzelem, és ez így van rendjén.

A nézők végig csodásan együtt élnek a műsorral, csak míg a ringben a vicsorgás, a széksorokban a mosolygás/röhögés az úr. Olyan érzelmi eklektikát másutt nem látni, hogy miközben fönt épp csonttörés és ínszakadás imitálódik, addig lent két decens nő teli szájjal kacag, egyikük két középső ujjával az ég, másikuk két hüvelykjével a föld felé bök, és röpködnek a műagresszív bekiabálások, hogy: „Végezd ki a majmot!” „Tépd le a tökét!”

Meg a pikírtek, hogy: „Úgy ütsz, mint egy kislány!” „Csillámpóni!”

Meg a szerelmesen pacifisták: „Ne bántsd nagyon!” „Béküljetek ki!” „Inkább szeressétek egymást!”

És tényleg úgy tetszik, mindenki szeret mindenkit ebben a pár száz fős kis szubkultúrában; a show előtt egy békés pankrátor az utolsó három szem Tic-tacját kínálgatja, mások egymást sminkelik, pizzaszeleten osztoznak; a műsor után pedig sorfalat állnak a kivonuló nézőknek, kérdezgetik: „Hogy tetszett?” „Jól éreztétek magatokat?” „Gyertek ám legközelebb is!”

Dávid pankrátorai megölelhetőek, szabad beszélgetni, fotózkodni velük, tapogatható Oszi hasa, „megfoghatom?”, „megfogod?”, pár ezer forintért beszerezhető a kedvenc birkózó dizájnjával díszített póló és mindenféle egyéb mörcsbigyó.

Közösség van hát, az se baj, ha véraláfutásos, jólesik belekuckózódni.