Nagy kísértést éreztem tegnap, hogy végigsétáljak a Podmaniczkyn és beforduljak a Szív utcába, ahogy ezt mindkét könyvében megteszik néhányan. Ez a környék kultikus hely az ön számára?
Egészen a Szív utca megjelenéséig, tehát 2020-ig nemigen jártam arra, a Nyugati teret leszámítva – 2008-ban költöztünk a Dunakanyarba, a városba vonattal közlekedem, a kocsi nem az én műfajom. Nem is Budapesten nőttem fel, hanem Budaörsön, talán ezért lehet, hogy sokáig a budai oldalt ismertem jobban. Azt sem tudtam, hogy az anyai nagymamám a Szív utcában lakott. A regényben azt írom, hogy itt bújtatta őt az első férje ’44-ben, de a valóságban csak később, az első férje halálát követően költözött a Szív utcába a kisfiával. Amikor elkezdtem írni a regényt, először Amerikába akartam utazni a nagymamám egyik húgához, hogy elmeséljen olyasmiket, amikről addig nem hallottam, mert a család nem beszélt róluk. Még az utazás előtt elmentem anyámhoz az ő emlékeiről kérdezősködni. Ő ejtette ki először az utca nevét. Rögtön úgy éreztem, hogy csak ez lehet a cím.
Gondolom, azért is, mert a szív szónak sokféle jelentése van, a regényben is jelképessé válik az utcanév, hisz ez részben a múlt regénye, részben pedig a ma élő Annáé, aki nem könnyen találja meg önmagát. Mikor a könyv végén köszönetet mond azoknak, akik segítettek, ön is használja „a szív útjára lépni” kifejezést.
Szeretem a magyar közmondásokat, szólásokat, fordulatokat. Pár szóban benne a lényeg. Rengeteg kifejezésünk kapcsolódik a szívhez is: fáj a szíve, elvitte a jó szíve, megszakad a szíve, nagy kő esett le a szívéről, és még sorolhatnám. Lehet, hogy a lélek láthatatlan, de ott a szív, ami elsődlegesen egy tapintható, megfogható, élő, lüktető szerv. És szerintem az érzelmeink leghűségesebb raktározója.
Mikor elment az édesanyjához, mennyi volt meg a kéziratból?
Az első pár oldal a megfagyott szívű nőkről, még nagyon az elején jártam. De a Szív utcába csak akkor mentem el, amikor már nyomdába került a kézirat. Addig a Google Mapsbe írtam be az utcaneveket, és csupán virtuálisan barangoltam. Gépindulásra azonban leutaztam a gyomai Kner-nyomdába, ahol kaptam néhányat a belívekből. És visszafelé bementem a Szív utcába. Valahogy ott, akkor zárult be a kör, ami kilenc hónappal korábban kezdett alakulni. A regény megjelenése utáni hónapokban aztán nagyon gyakran felbukkantam arrafelé, fényképezgettem házakat, lépcsőházakat. Később elengedtem ezt.
A két regényben számos más fővárosi utca és tér is feltűnik. Önnek mik még a helyei Budapesten?
A kamaszkorom a Móricz Zsigmond körtér, a Kosztolányi Dezső tér, a Feneketlen-tó, a Gellért tér, illetve a Városmajor, sőt a Farkasréti temető. Később a Kazinczy utcába jártam az ELTE tanárképző karára, akkor a Dob utca és a Síp utca lett a környékem. A Gozsdu udvart teljesen véletlenül fedeztük fel a csoporttársaimmal a kilencvenes évek végén, akkor még romokban állt, kicsit félelmetes is volt átkelni rajta, csak egy fodrászüzlet árválkodott benne.
Mikor esztendőkkel később egyre-másra nyíltak itt a kávézók, bisztrók, bárok és egyszer odakeveredtem, nagyon kiábrándítónak éreztem. Már semmi nem emlékeztetett a huszadik század közepére, elejére, amikor épült. Tombolt a bulinegyed.
A Városmajor is megjelenik mindkét műben.
Szerettünk odajárni, nagyobb, mint a Feneketlen-tó körüli park. Amíg nem olvastam Zoltán Gábor Orgia című regényét, ami az ottani nyilasok rémtetteiről, köztük a Bíró Dániel Kórház betegeinek meggyilkolásáról, az épület és a halottak felgyújtásáról szól, addig fogalmam sem volt, hogy mi történt ott a háborús időkben, arról pedig végképp nem, hogy ez a családunkat is érintette. Ez az egyik legmegrendítőbb esemény, ami a regény írása közben kiderült.
Az Orgiát nagyon nehéz olvasni, szinte blaszfémia azt mondani rá, hogy kiváló mű. Miként hatott önre, hogy a benne leírtak megtörténhettek?
Nagyon intuitív és érzelmi ember vagyok, aki figyel a teste üzeneteire is. Ma is fel tudom idézni azt a hányingert, amit olvasás közben fogott el. És eljött egy pont, amikor egy időre abba kellett hagynom az olvasást, mert rémálmaim lettek tőle. Ilyen olvasmányoktól, ilyen filmektől rémálmok törnek rám. A tudatom nem tud befogadni ennyi szörnyűséget. De kitartó is vagyok, így aztán folytattam az olvasást. Egyébként a nők ebben jók. Hogy a sok szenvedés és a fájdalom ellenére végigcsináljanak valamit. A nyomasztó élményekkel úgy szoktam megküzdeni, hogy eleinte eltolom őket magamtól, és inkább olyasmibe kapaszkodom, ami erőt ad. Aztán később jöhet a szembenézés. A fekete-fehérből a színek felé mozdulok, a kék, a zöld, a sárga felé. Sokat számított, hogy ismerem a szerzőt, Zoltán Gábort, dolgoztunk együtt a Rádióban. És vannak más, ösztönösebb védekezési módok is. Amikor megnéztem a Saul fiát, egyedül mentem el a moziba, délelőtt. Szinte mindenki egyedül jött, idősebb férfiak és nők. Elkezdték vetíteni a filmet, és egy idő után, úgy a felénél, azt vettem észre, hogy immunis vagyok a történésekre. Az immunissá válás a túlélés egyik eszköze. Ha nem válunk azzá, beleőrülünk. És visszacseng, amit a nagymamám Buenos Airesben élő húga, Berger Ida – a könyvben Ilona – mondott. Őt tizenhat évesen vitték el, megkérdeztem, hogyan bírta ki, ami vele történt. Épp tizenhat esztendős volt az egyik lányom, elképzeltem, amint ott van egyedül, vánszorog egy tömegben, nincs mit ennie, fázik… Idát az a meggyőződés tartotta meg, hogy neki még élnie kell, hisz olyan fiatal! Nem jutott eszébe, hogy meghalhat.
Mindig meg tudok döbbenni, hogy az ember mennyire el tud aljasulni, ha csak egy kis lehetősége akad rá. A Szív utcában ott az a százkilencvennégy ember halálát okozó vérengzés is, ami a kiskunhalasi vasútállomáson történt 1944 októberében. Nagyon fontosnak tartom az alábbi mondatot: „A vérengzésnek a lakosság is szemtanúja volt, némelyek kövekkel dobálták a menekülőket, segédkeztek az elfogásukban, kivégzésükben, de akadtak olyanok is, akik elbújtatták őket.”
Ez a dédapámmal történt, akit valóban elbújtattak, így egyike lehetett a kevés túlélőnek. Mindig van választásunk, hogy megdobálunk-e valakit, vagy elbújtatjuk. Igaz, ezen a választáson olykor az életünk múlhat. Kérdés, hogy akik dobáltak, gyilkoltak, azokat mi motiválta, miért tették, amit tettek. De vannak cselekedetek, amikre nincs mentség, bármi is az okuk. Mikor megjelent a regény, megszámlálhatatlanul sok ember írt nekem. Akadt köztük egy nő, aki gyerekként ott volt a kiskunhalasi vasútállomáson, amikor a vérengzés történt. Az apja is az elkövetők közé tartozott. Ő pedig hosszú évtizedekig nem volt hajlandó szembenézni azzal, hogy az édesapja nyilasnak állt.
Azért ehhez nagyon nagy lelkierő kell.
Elképzelhető, hogy a könyvem olyanok is olvasták, akiknek valamelyik felmenőjük a városmajori nyilasok közé tartozott. De a Szív utca nem holokausztregény, sőt nem is terápiás regény, nem is transzgenerációs regény. Csak egy regény. Oda is van írva a második oldalra…
Én önismereti regénynek mondanám, azt lehet?
Annak mondja, aminek akarja!
Jó, nem címkézem, de azért inkább szól az önismeret fontosságáról, mint, mondjuk, a nemzetközi helyzet fokozódásáról. Az önismeret megszerzésének folyamata érdekes felismerésekhez vezet. Anna például erre a következtetésre jut úgy a mű háromnegyedénél: „…egy új nyelvet kell megtanulnom, és anyám, nagyanyám, dédanyám örökségét magam mögött kell hagynom. Új szótárra lesz szükségem, amiben az erő nem a keménységgel egyenlő, a szeretet nem a görcsös ragaszkodással, az elengedés nem a figyelmen kívül hagyással, az alázat nem a megaláztatással.” Ezt ő mondja, nem ön. Egyetért vele? Az örökségünket magunk mögött kell hagynunk? És képesek vagyunk erre?
Ha Annával nem is mindenben értek egyet, ebben igen. Visszamennék az időben: nem azzal kezdeném, hogy hagyjuk magunk mögött az örökségünket, hanem azzal, hogy ismerjük meg. Jöjjünk tisztába a felmenőink sorsával, például a háborúban betöltött szerepükkel: hogyan élték túl, mit tettek vagy mit nem tettek meg a túlélés érdekében, ha meghaltak, hogyan haltak meg, milyen férfi, női mintáink voltak, hogyan gondolkodtak a házasságról, a válásról, az anyagiakról. Fontos, hogy kiderüljön a múltunk.
…amihez idejében el kell kezdeni kérdezősködni. Egyébként ma már az ötvenes évek, sőt a Kádár-rendszer is elsüllyedt Atlantisz a tizenéveseknek. Próbáljon nekik mesélni a piros útlevélről!
A múlt, a családi múlt megismerése nélkül nehezen fogunk tudni dönteni a fontos, netán életbevágóan fontos kérdésekben. Sodródni fogunk, úgy érezhetjük, hogy a dolgok csak úgy történnek velünk, de nem alakíthatunk rajtuk.
Vagy öntudatlanul egy rossz mintát követünk, amit pedig nem is akarunk követni. „Én nem fogok úgy élni…” Aztán úgy élünk.
Én tényleg hiszek abban, hogy mindig van választásunk. Eldönthetjük, hogy az örökségből, amit ránk hagytak a felmenőink, mit őrzünk meg, mi értékes számunkra. Csak ehhez ismerni kell az örökséget. És arról is döntést hozhatunk, hogy mit adunk vissza a felmenőinknek, mert nem a miénk, és nem akarjuk a következő generációnak tovább adni. Ha, teszem azt, egy olyan családban nőtt fel valaki, olyan hitrendszerben, ahol bűnös luxusnak számított néha-néha étterembe menni vagy kiülni egy teraszra kávézni, ahol minden garast élére állítottak, túlzóan takarékosak voltak, vagy netán a pihenést a lustasággal azonosították, akkor nagy lépés lehet, ha felismerjük, hogy mi akadályoz minket hasonló helyzetben, és dönthetünk úgy, hogy a kezdeti rossz érzéseket leküzdve mi megtesszük, amire nem láttunk otthon példát.
Annának két oldallal korábban van egy kérdése, amin szerintem nagyon sokan gondolkodnak, férfiak és nők, ezért is lehetett sikeres a regény: „Mit csináljon két ember, ha szereti egymást, de nem tudnak megbirkózni a konfliktusaikkal?” A regénye szerint erre van lehetőség: Anna és János – a második férj – újra összeköltöznek. Ön szerint is van?
Jó kérdés. A Szív utcában azt írtam meg, amikor a férfinak, Jánosnak és a nőnek, Annának sikerül feloldani a konfliktusaikat. A Másik Istenben pedig az ellenkezőjét. Hogy mit csináljon két ember ilyen esetben?
Érdemes előbb mindkét félnek magával foglalkoznia, önmagát rendbe hoznia, e nélkül legfeljebb csak támasztják egymást, de nem támogatják.
Egyébként a múltbeli örökségek hatásai a házasságoknál, sőt már a párválasztásnál is megfigyelhetőek. Társadalmi szinten is azt lehet látni, hogy a régi, hagyományos felállás nem működik, mindenki keresi, mi az, ami számára járható út: egy párkapcsolat működtetése, úgy, hogy a saját egyéni szabadságunk is megmaradjon, szerintem ez az élet egyik legnagyobb kihívása. Aztán lehet, ha holnap kérdez erről, egész mást mondok.
A 2022-es Másik Isten is önismereti regény – csak belekapaszkodom ebbe az elnevezésbe –, de itt egyetlen nő van a középpontban, Juli, körülötte pedig több férfi bukkan fel, elsősorban a férje, aki az első, igen erős mondatban „magából kikelve, ingerülten hívja fel”, aztán a szeretője, aki nemrég meghalt apjával egyidős, sőt a barátja volt, de megismerjük Juli első szerelmét is.
Még mielőtt a Szív utca megjelent volna, elkezdtem írni, a Covid-tavasz idején. Az volt bennem, milyen jó lenne, ha most férfiak lennének a középpontban. Köztük egy apa, hisz egy nő életében az apa a legmeghatározóbb.
Biztos ebben? Juli, ahogy írja, „titkon rajong” az apjáért, egyenesen szerelmes bele.
Nem kell mindent komolyan venni a könyvben, de ezt igen.
Mit nem kell komolyan vennünk?
Saját magunkat. A világ nem dől össze semmitől.
Attól se, ha valakit elveszítünk, attól se, ha félrelépünk, vagy ha a másik félrelép, netán nem vagyunk tökéletesek valamelyik szerepünkben, nem vagyunk tökéletes férjek, feleségek, apák, anyák.
A cím értelmezhető úgy, hogy az önismeret megszerzése során nem a másikban, hanem magunkban kell megtalálni az istent, mert bennünk is lakik egy? Ami egyébként elég romantikus gondolat.
Én szeretem a romantikát! Sőt a giccset is, amennyiben természeti jelenség. Van gyönyörűbb és egyben giccsesebb a naplementénél, mondjuk a Balatonnál?
Juliról és a férjéről ezt írja: „Csendet és biztonságot kerestek. És úgy tűnt, meg is találták. Egyvalamit azonban kihagytak a számításaikból, az egyik legemberibb tényezőt, ami még egy sziklaszilárd jellemet is kifordít önmagából. Nem számoltak a vággyal.” A vágy, ami alapvetően nyilván a testi vágy, valóban ilyen erős tud lenni?
Sok évvel ezelőtt láttam Truffaut Szomszéd szeretők című filmjét. Nagyon megmaradt bennem a történet, amiben a vágyé volt a főszerep. Azé a vágyé, ami pusztító, ami senkire nincs tekintettel. Engem a Másik Istenben az izgatott, mi sarkallja a szereplőket arra, hogy önmagukból kivetkőzve, a személyiségüktől látszólag teljesen távol álló dolgokat tegyenek. Arra jutottam, hogy a vágy az, ami persze kéz a kézben jár a birtokolni akarással, annak kéjével, hogy egy másik ember felett hatalmunk van.
Mindkét könyvében szerepel ugyanaz a szó, a szeretetfájdalom. Rég ott van a szótárában. Mit jelent pontosan?
Gyakran elhangzik a különböző konfliktusok során: De hát én szeretlek! Csakhogy ez általában nem arról szól, hogy a másiknak mi a jó. Szeretünk valahogy, és azt hisszük, hogy ez a másiknak automatikusan jó. Gyakran nem tudjuk, hogyan kell jól szeretni.
A sérüléseink deformálják a szeretetünket, ezért az, ahogy ösztönösen szeretünk, nem feltétlenül a legjobb. Meg kéne tanulni jól szeretni.
És itt nemcsak a párkapcsolatokra gondolok, hanem a szülő–gyerek viszonyra is. A szeretetfájdalom az a kétségbeesett érzés, hogy szeretlek, de közben látom, fájdalmat okozok vele és nem tudom, mi lenne a megoldás.
