Az elsőként az űrbe jutó eszköz, a Szputnyik-1 1957. október 4-i indulása a teljes világot meglepte – leszámítva az amerikai hírszerzést, a hadsereget, és természetesen Eisenhower elnököt –, hatása pedig megkérdőjelezhetetlen volt, hiszen elindította a két szuperhatalom közti űrversenyt, aminek keretében előbb a világűrben, majd a Holdon is megjelent az ember, sőt, az első űrállomások is megszülettek.
A hirtelen fejlődés a mindennapokat is megváltoztatta: rakéták tűntek fel a játszótereken, űrkutyák, műholdak és egyéb eszközök képei kerültek a cigaretták és kekszek csomagolásaira, a forradalmi technológiák pedig lassan mindenki számára elérhetővé váltak.
A tudósok mindezek hatására egyre nagyobbat mertek álmodni, kevesen szakadtak el azonban annyira a valóságtól, mint a milánói csillagvizsgáló intézet igazgatója, Francesco Zagar professzor, akinek neve 1958 januárjában számos magyar lapban tűnt fel, hiszen azt javasolta:
A telepítési költségekbe, illetve a megtérüléshez szükséges időbe nem belegondoló Zagar szerint
a mesterséges holdak keringési sebességét minden nehézség nélkül össze lehet hangolni a Föld forgási sebességével,
amik így látszólag mozdulatlanul állnának.
A professzornak a rendszer még tökéletesebbé tételére is volt ötlete, hiszen azt javasolta, hogy az
A mozdulatlannak tűnő (geostacionárius) műholdakhoz szükséges, hírközlési célokra már évtizedek óta alkalmazni vágyott technológia ekkor még nem létezett, 1964-ben azonban megszületett az amerikai Syncom-III, amit a tokiói olimpia tengerentúli élő közvetítéséhez használtak.
Zagar abba sem igazán gondolt bele, hogy a nap huszonnégy órájában az embert érő nappali fénynek, illetve a nem sötétített szobákban való alvásnak vannak negatív egészségügyi hatásai:
Tánc, színdarab, társkeresés
A magyar lapok 1957-1958 fordulóján nem csak ezt az egy, a Szputnyikkal kapcsolatos furcsa hírt hozták le – a Népszabadság szerint egy, a műhold indulásának napján született amerikai kislány például ugyanezt a nevet kapta:
Négy nappal később az Észak-Magyarország még magasabbra helyezte a lécet, mikor egy bécsi lap társkereső hirdetését idézte:
34 esztendős női szputnyik kísérő rakétát keres. Jelige: »Atom«.
Az Érdekes Ujság 1958 februárjában a messzi Kalkuttába repítette az olvasót, az akkor már hat éve létező gyermekszínház társaulatának Szputnyik-táncába engedve bepillantást:
Példáját a következő napon a Zalai Hírlap követte, ami egy, a sajtóban több helyen amerikaiként bemutatott képet tett közzé, rajta a japán balettegyüttesek egyikét erősítő Akemi Hibinóval, aki természetesen a szovjet gömb mását tartotta a kezében:
