A kelet-ukrajnai (Luhanszk régióbeli) Liszicsanszk nincs messze az orosz határtól, s mint ilyen, a fronttól sem (tavaly nyáron rendszeresen szerepelt is a háborús híradásokban). Mégsem a harcok közelsége határozza meg a városkában található átmeneti otthon lakóinak életét – ami azt illeti, arról szó sem esik, pedig már 2014 óta ropognak a fegyverek a városban vagy környékén. Az itt élő gyerekeknek messze nem a háború az életük legijesztőbb eseménye, nehézségeik a harcok kezdete előtt is megvoltak, és ha valaha véget ér ez a háború, akkor sem vár rájuk jobb sors. Ők ugyanis olyan gyerekek, akiket szüleik elhanyagolása, alkalmatlansága, anyagi helyzete miatt kiemeltek a családi otthonból – már ha van olyan. A bíróság döntésére várnak, hogy hazakerülhetnek-e újra, esetleg nevelőszülőkhöz vagy örökbefogadókhoz, ha pedig egyik sem, akkor egy árvaházba. Ez utóbbi opció a legrosszabb – bár sok esetben visszakerülni a szülőkhöz még rosszabb lenne, és ami azt illeti, több szereplő úgy van vele, hogy szüleik felé egyáltalán nincsen már semmi bizalmuk. Róluk mesél az Otthon a romokon (A House Made of Splinters) című dokumentumfilm, amelyet Oscarra is jelöltek – ám, mint ismeretes, a díj végül egy még ennél is aktuálisabb témájú filmhez, a Navalnijhoz vándorolt.
Ami azt illeti, az Otthon a romokon nem is a szó szoros értelmében vett aktualitással dolgozik: bár a filmet érthető és alighanem promóciós okokból igyekeznek valahogy úgy pozícionálni, hogy az orosz–ukrán háborúhoz, mint hívószóhoz kapcsolják – van is, persze, érintettség –, de jóval több annál ez a történet: a filmben látott élethelyzetek sokkal általánosabbak és fájdalmasan időtlenek. Nem 2022. február 24-e óta válnak szülővé arra alkalmatlan emberek, nem 2022. február 24-e óta csúsznak bele szülők tömegei az alkoholizmusba, drogokba, bűnözésbe, nem azóta hanyagolják el, bántalmazzák, hagyják cserben, sebzik meg egy életre felnőttek a gyerekeiket, egy alighanem generációk óta tartó, és nagy eséllyel gyerekeik életében is folytatódó, iszonyú körforgás részeként.
Ezeknek a mintáknak az erejét nemcsak az otthon sokat látott felnőttei látják teljesen pontosan – sok gyereknek már valamelyik szülője is az otthon lakója volt pár évvel-évtizeddel korábban –, hanem maguk a gyerekek is a zsigereikben érzik. Nem véletlen, hogy a film legmegrázóbb jelenetében két kislány – elvileg legjobb barátok, bár neveltetésük nyomán szeretet-kifejezési módszereiknek zavarba ejtő kegyetlenségek is részei – jövendőmondós játéka rövid úton rémtörténetbe fordul: egymásnak szóló jóslatuk nem fehér lovas hercegről, klassz munkahelyről, szép otthonról szól, hanem arról, hogy életük nemhogy jobb, csak egyre rosszabb lesz, míg teljesen meg nem ismétlik szüleik sorsát.
Anyukád meg fog halni. Téged örökbe fogad egy család. Belőled rabszolgát csinálnak. Rossz idők várnak. Férjhez mész és dolgozni kezdesz. Elkezdesz keményen inni. A gyerekeid árvaházba kerülnek. Az életed rossz véget ér. Hajléktalan leszel. Ez minden, ez a jövőd, itt nincs semmi más
– ömlik a jövendőmondót játszó kislányból az iszonyat, és ami még megrendítőbb, hogy pozitív kimenetre messze nincs ilyen részletgazdag verziója: legjobb esetben is odáig lát csak el a tündérmesei happy end, hogy a szülők leszoknak az ivásról, és hazaviszik őket. A fiúk meséi sem jobbak, sőt, azokban vér is folyik. Szívet tépő hallani azt a koravén keserűséget, azt a terhes bölcsességet, amivel ezek a gyerekek a szüleikről, a felnőttekről általában, vagy az élet kilátásairól beszélnek: olyan pici gyerek, hogy még alig tud beszélni, de azt már hibátlanul ki tudja mondani, hogy „az emberekben nem lehet megbízni”.
Többen átvonulnak a színen, de néhány gyerek sorsát közelebbről is megismerjük. Többen már nem első alkalommal vannak itt, közülük a legdrámaibb a Kolja nevű kisfiú helyzete, neki ugyanis még az a szabadság sem adatik meg, hogy megbízhatatlan, rémes szüleire haragudjon, vagy elszakítsa magát tőlük, ahogy azt több társa tette, új szülőket választva. Kolját ugyanis iszákos anyja arra trenírozta – ezt egy látogatáskor valós időben is láthatjuk, már ha bírjuk nézni –, hogy ő magát már felnőttnek, és anyja egyetlen támaszának tekintse. Így nem csoda, hogy a kisfiú erőnek erejével tartja magát távol a gyerekségnek a legkisebb jelétől is, magát nagy és kemény legényként pozícionálja, aki visszabeszél, verekszik, rombol, lop, dohányzik és szökik – és miközben arca egy ártatlan gyerekarc, szavai mintha egy meglett, sőt, kiélt bűnöző szájából szólnának.
Ahogy az a magyar szociális szférában is van, úgy itt is alig néhány kitartó, elkötelezett, vélhetően rémesen alulfizetett felnőtt próbálja ezeknek a gyerekeknek megteremteni legalább a stabilitás szilánkjait. Az átmeneti otthonban legfeljebb kilenc hónapig maradhatnak a gyerekek, ez idő alatt az ágy és a napi hatszori étkezés mellett próbálnak nekik annyi törődést és iránymutatást is adni, ami csak belefér egy ennyire zsúfolt helyen. A figyelem ezerfelé oszlik, de azért így is esélyes, hogy ezek az első felnőttek, akik valódi odafordulásból, figyelemből, törődésből ízelítőt adnak ezeknek a gyerekeknek, akik érthető mód hozzájuk is nőnek. Mégis, furcsamód egy gyerek sincs, aki ne értené teljes éleslátással, hogy merre van az esély a jobb életre: biológiai szüleik felé a lojalitásuk már ebben a zsenge korban elfogyott, nem hisznek szüleik megváltozásában, és ha lehetőségük van, hamarabb választanak egy kedvesnek tűnő idegent, mint a saját szüleiket. Csak Kolja a kivétel, nála nem is látni reményt arra, hogy valaha képes lesz meghaladni ezt a gyerekkort.
Az Otthon a romokon meglepő mód nem helyi film: a dán Simon Lereng Wilmont – Monica Hellstrøm rendező-producer páros áll mögötte, akiket láthatólag foglalkoztat a régió sorsa, pár évvel ezelőtt már volt egy Ukrajnában készült dokumentumfilmjük, a sokszorosan díjazott Ugatás a távolból, amelyet a magyar közönség több dokumentumfilmes fesztiválon is láthatott. Wilmontnak emellett a gyerekek sorsa iránti érdeklődése is kirajzolódik korábbi filmjeiben, talán ezért is van az, hogy ebben a filmben olyan közel engedték magukhoz a gyerekek. Ő ugyanis operatőre is a filmnek, és sikerült elég láthatatlanul, elég érzékenyen dolgoznia ahhoz, hogy a szereplők bízzanak benne annyira, hogy szerepjátszás nélkül, valódi önmagukban legyenek láthatók a film nagyon intim, nagyon közeli képein. A film az RTL streaming-platfromján, az RTL +-on nézhető előfizetés ellenében, a platform azon projektjének részeként, melyben az On the Spot alkotóinak válogatásában jól sikerült, a világ fesztiváljain sikerrel szerepelt dokumentumfilmeket hozzanak el a magyar nézőknek, ez esetben magyar hangalámondással – ami sajnos nem túl jó, de még így is segíthet abban, hogy a feliratokat nem túlságosan kedvelő honfitársainkhoz közelebb hozza a műfajt. Az Otthon a romokon ugyanakkor nem épp a kezdő doksinézők filmje: fájdalmas, nehéz, és alig kínál feloldozást – mégis, talán épp a szembesülés miatt érdemes a figyelemre.
