Jellegzetes akcentusát ezer közül is azonnal felismerni, fiatalkorában szigorú, mára szeretetteljes öregurakat idéző tekintete végigkísérte a filmtörténet elmúlt közel hét évtizedét. Sosem tanult színészetet, a színpad gondolatától is frászt kap, egy időben saját ügynökei biztatták arra, hogy adja fel a színészkedést, de karrierje a tökéletes példa arra, hogy nem kell minden angol reménységnek Shakespeare-színésznek lennie ahhoz, hogy aztán egyszer az uralkodó majd a brit művészet kincseként üsse lovaggá. A hatvanas évek meghatározó brit színészgenerációjával lépett pályára Albert Finney-vel, Richard Harrisszel és Peter O’Toole-lal együtt, és immár egyedül ő van életben közülük. Michael Caine március 14-én tölti be a kilencvenet, és bár már bottal jár, addig szeretne alkotni, amíg lehet.
A munkásosztály büszke szülötte
Szegény londoni munkáscsaládból származik: édesanyja bejárónő volt, édesapja a halpiacon dolgozott, testvérével meglehetősen szerény körülmények között éltek Dél-Londonban, apjuk gyakran halat lopott, hogy legyen mit az asztalra tenni. Évtizedekkel később, édesanyja halála után jóformán az újságból tudta meg, hogy anyjának volt egy törvényen kívüli fia a házassága előtti kapcsolatából, akiről a család mit sem sejtett. Caine-t egy szerkesztő hívta fel a hírrel, a színész pedig onnantól kezdve folyamatosan látogatta az epilepsziája miatt beszédképtelen, súlyos beteg féltestvérét. Anyja ötven éven át őrizte a titkot úgy, hogy minden hétfőn meglátogatta a fiát az intézetben, miközben a családjának azt hazudta, vásárolni ment.
Caine gyerekkorát nagyban meghatározta a második világháború, ami miatt családjával együtt evakuálták Londonból, ám ennek ellenére gyerekként egészen másféle élményként élte meg a megpróbáltatásokat. Majdnem öt évig egy norfolki farmon kaptak menedéket, ahol öccsével igazi idilli paradicsomba csöppentek, napjaik nagy részében az állatok és a kert körül sürgölődtek.
A második világháború volt az egyik legjobb dolog, ami történt velem, de egy harmadikat nagyon nem szeretnék
– emlékezett vissza a háborús időkre a BBC interjújában. Itt kapta az első szerepét is tízévesen a falusi iskolában egy iskolai darabban. Mikor visszakerültek Londonba, egy mobilházban laktak a város Elephant and Castle nevű negyedében, és bár csak átmeneti megoldásról volt szó, korábbi lakóhelyükhöz képest igazi luxusnak érezte a Kanadában gyártott házat, ahol végül tizennyolc éven át éltek. A filmezéshez már ebben az időszakban közel került, igaz, a színészi munkától a lehető legtávolabb álló pozícióban: tizenhat évesen egy londoni filmkészítő cég irodájában adminisztrált. A filmek iránti szeretete nem volt véletlen: már gyerekként is óriási filmrajongó volt, aki hétből hét napot lógott a moziban. Egy másik interjúban elmondta, hogy hihetetlenül félénk és szégyenlős gyerek volt, aki inkább elbújt a függöny mögé, ha jött valaki hozzájuk. Rövidke színházi karrierje elején saját bevallása szerint irtózatos lámpalázzal küzdött, rendszeresen használta az izgulást a hányingerrel társító színészek számára kikészített vödröt. Ezért fordult a Sztanyiszlavszkij-módszerhez, amely elsősorban a próbafolyamatokra és az érzelmi memóriára koncentrál szemben mondjuk a method actinggal, amely a teljes átlényegülésre építi a színészi játékot. Ennek egyik legextrémebb példája a karrierjében a 2001-es Végakaratban nyújtott alakítása, amelyet teljes egészében saját apjának halálára alapozott: édesapja ugyanabban a kórházban, rákban hunyt el, amelyben a film szerint Caine karaktere ugyancsak rákban haldoklott, szerepében lekopírozta saját apja halálát.
Ha megnézed valamelyik alakításomat, és azt mondod a melletted ülőnek: nem zseniális színész ez a Michael Caine? Akkor az azt jelenti, hogy elbuktam. Azt akarom inkább hallani, hogy most már szeretném tudni, mi lesz ezzel a Harry Brownnal. Ennyi. Teljesen el kell tűnnöd a szerepben
– mesélte Michael Parkinson beszélgetőműsorában. Amikor a népszerű tévés azt kérdezte tőle, miért akart színész lenni, először viccesen azt válaszolta, túl buta volt ahhoz, hogy bármi mást csináljon, és szeretett volna gyönyörű nőkkel találkozni. Valójában azonban az fogta meg, hogy hiába nézett rengeteg filmet, nem látott olyan karaktert, amilyen ő: munkásosztálybeli, londoni fiú a hírhedt cockney akcentussal. Ezt a típust ugyanis elsősorban antagonistaként vagy karikatúraként ábrázolták, sosem valódi hús-vér emberként. Nem nagy szerepre vágyott, hanem arra, hogy végre a nézőknek is megmutathassa, milyen egy ilyen ember valójában.
Színházban kezdte, de soha többé nem akar színpadra állni
Szakmai kiteljesedésre azonban nem volt túl sok ideje, ismét a háború, pontosabban a katonaság szólt közbe, és a brit hadsereg tagjaként a koreai háborúba vezényelték. 2016-ban megjelent könyvében és az interjúkban is nagyon gyakran beszél háborús élményeiről, arról, hogyan tette mindez háborúellenessé, és hogyan kísérti a mai napig is az az élménye, amikor kínaiak támadtak rájuk semleges területen egy éjszakai portyázás során. Emellett viszont nyíltan támogatja a sorkatonaságot, ám azt is pacifista megfontolásból: úgy véli, hogy a fiatalok agresszióját így lehetne összetartozássá és hazaszeretetté kovácsolni.
A csatatérről visszatérve a színpadra vágyott, húszévesen egy sussexi kisvárosban, Horshamben jelentkezett egy álláshirdetésre mint színházi asszisztens, ezzel együtt kezdett beugrani apróbb szerepekbe. És bár karrierjét a színpadon kezdte, nagyon más a viszonya a színházzal, mint a legtöbb neves brit színésznek, akik általában a sikeres filmes karrierjük mellett is visszatérnek az igazi otthonuknak tartott deszkákra. Caine bevallottan nem vágyik vissza a színházba, és Parkinsonnak egyértelmű választ adott arra, hogy karrierje során nem akart-e visszatérni a színpadra.
Nem, soha. Színpadon állni számomra igazi kínszenvedés volt, nagyon kemény idők voltak azok. Alapvetően egy nagyon félénk ember voltam, és a színpad felért egy kínzással. Mindig olyan volt számomra, mint egy nő, aki kegyetlenül bánik velem függetlenül attól, hogy én milyen jó vagyok hozzá. A film pedig az a nő, aki mindig jól bánik velem, legyek bármilyen rossz. Éppen ezért az utóbbi az igaz szerelmem.
Ez a szerelem azonban eleinte meglehetősen egyoldalú volt, filmes karrierje ugyanis nem akart beindulni. A családi élete ezzel szemben látszólag igen, megnősült és lánya született, a boldog időszak azonban nem tartott sokáig, gyors egymásutánban jöttek a csapások: a pénztelenségre ráment a házassága, nem sokkal később pedig édesapja rákban elhunyt. Ugyan az A Hill in Korea című háborús drámával megkapta első filmszerepét, a sikert nem hozta magával, Caine-re pedig ínséges, apró tévészerepekben bővelkedő évek köszöntöttek. Ehhez a korszakhoz kötődött névváltoztatása is: mivel eredeti nevét, a Maurice Micklewhite-ot nem találta túlságosan szalonképesnek, Michael Scottként vállalt munkákat. A színészcéhben azonban már volt egy ilyen nevű színész, és Caine akkori jelentőségét jól mutatta, hogy őt kérték meg, váltson nevet. A legenda szerint – amelyet maga a színész is megerősített – a beszélgetés egy telefonfülkében zajlott le a londoni Leicester Square-en, Caine pedig az ablakon kikukucskálva kimondta az első szót, amit meglátott: a szemközti mozi nagy betűkkel hirdette a Zendülés a Caine hadihajón című filmet. Az új név azonban nem hozott instant sikert, egy ponton az őt szerződtető ügynökségnél azt mondták neki, adja inkább fel a színészetet.
A sorsdöntő séta a bárpult és az ajtó közt
Caine-t azonban nem rettentette el a kegyetlen mondat, és hamarosan a képernyőn be is bizonyíthatta ennek ellenkezőjét. Első nagy sikerét a The Compartment című tévésorozattal aratta 1961-ben, amely egyrészt megismertette a nevét a nézőkkel, másrészt az egyik legjobb brit ügynök, Dennis Selinger figyelmét is felkeltette. A legszívmelengetőbb hozadéka Caine számára azonban kétségkívül az volt, hogy Roger Moore – akivel később jó barátok lettek – azt mondta a színésznek, egész biztosan nagy sztár lesz belőle. Selingernek köszönhetően új ajtók – filmes és színpadi szerepek – nyíltak meg a színész előtt, ekkor került képbe Cy Endfield és készülő filmje, a Zulu.
Caine saját bevallása szerint az igazán nagy áttörést jelentő filmet a szerencsének és annak köszönheti, hogy a londoni Prince of Wales Theatre bárpultja viszonylag messze van az ajtótól. Itt találkozott ugyanis Endfielddel, ám a megbeszélés rövid és tárgyilagos volt: Endfield közölte, hogy nem látott még Caine-énél rosszabb próbafelvételt, így nem kapta meg Henry Hook szerepét. Már úton volt kifelé, amikor a rendező némi morfondírozást követően utánaszólt, és egy másik szerepet ajánlott neki, egy rendőrét, úgy látta ugyanis, hogy Caine rendőralkat. A hirtelen döntéshez a színész szerint hozzátartozott, hogy Endfield amerikai volt, márpedig egy brit rendező sosem adta volna a rendőr szerepét egy cockney-nak, másrészt szorította az idő.
A Zulu anyagi és szakmai biztonságot hozott a színésznek, aki ennek köszönhetően kapta meg az anti-James Bond-nak is nevezett Harry Palmer szerepét. 1965 és 1967 között három filmben (Az Ipcress ügyirat, Temetés Berlinben, Egymilliárd dolláros agy) is eljátszotta, bebetonozván ezzel Caine-t a hűvös ügynök szerepébe, a kilencvenes években pedig még kétszer (Pekingi kapcsolat, Éjféli ügynök) visszatért a karakterhez. Közben megkapta a szörnyű magyar alcímet kapó az Alfie – Szívtelen szívtipró című film főszerepét is 1966-ban. A nárcisztikus nőfaló szerepét többek közt az abortusz témáját is övező tabu miatt olyan színészek utasították vissza, mint Richard Harris, Caine viszont minden alkalmat megragadott, hogy ismét cockney-karaktert játszhasson, így rá is bólintott. A szerep meg is hozta számára a nemzetközi elismerést és az első Oscar-jelölést. Az elsőt a hat közül, amelyből később kettőt díjra is váltott a Hannah és nővéreiért és az Árvák hercegéért, ezzel egyúttal azon kevés színészek egyike, akit öt egymást követő évtizedben is jelöltek a díjra. A díjszempontból meglehetősen egyenletes karriernek az íve is felfelé tartott: a hatvanas években a már említett filmek mellett olyan darabok tették megkerülhetetlen tényezővé, mint Az olasz meló (1966), a hetvenes években az Öld meg Cartert!, A híd túl messze van, A mesterdetektív – amelynek 2007-es remake-jében Jude Law oldalán ugyancsak főszerepet játszott –, vagy a John Houston-féle Aki király akart lenni.
A hetvenes években nemcsak karrierje, de magánélete is meseszerűen alakult: egy kávéreklámban meglátott egy gyönyörű nőt, és minden követ megmozgatott, hogy találkozzon vele. Nem volt nehéz megtalálnia, tekintve, hogy az 1967-es Miss World bronzérmese volt, aki nem mellesleg épp Londonban volt. Az indiai származázú Shakira Baksh ugyan kicsit váratta a randevúval a színészt, de immár ötven éve házasok. Caine második feleségének köszönheti azt is, hogy letette az alkoholt – akkoriban napi egy-két üveg vodkát is megivott –, Tony Curtisnek pedig azt, hogy a láncdohányos színész leszokott a cigarettáról.
A nyolcvanas években egy magyar vonatkozású szerep is megtalálta: Fábri Zoltán Két félidő a pokolban cimű filmjének amerikai remake-jében, a Menekülés a győzelembe című Houston-filmben Sylvester Stallone, Max von Sydow és a brazil focilegenda, Pelé oldalán játszott. Népszerűségét mi sem mutatta jobban, hogy a Madness 1984-ben megénekelte a színészt, pontosabban Harry Palmert. A lényegre törően csak Michael Caine címet viselő zeneszámot Az Ipcress ügyirat ihlette, és a színész hangja is hallható benne.
Közben megtalálták azok a kritikák is, amelyek szerint több filmjét csak a pénzért vállalta el, Caine pedig jellemzően büszkén bólogatott a kijelentésre. Interjúiban sztárallűrök és felesleges magyarázkodás nélkül mesélt arról, hogy szegény családban felnőve a szakmai kihívások mellett az volt számára a legfontosabb, hogy szeretteinek házat vegyen, és soha ne kelljen nélkülözniük. Az 1978-as Rajzást például nyíltan borzasztónak nevezte, de legalább a gázsiból édesanyjának vehetett házat, a Cápa 4. – A cápa bosszúja című 1987-es filmjét pedig meg sem nézte.
Sosem láttam, de mindenki szerint borzasztó. Láttam viszont a házat, amit abból a pénzből vettem, és az remek
– mondta a filmről, amely egyben ráadásul az Oscar-történet egyik legrosszabb kifogását is jelentette: Caine azért nem vehette át élőben első Oscarját 1988-ban, mert épp a cápás katasztrófafilmet forgatta.
Nincsen Nolan Caine nélkül
Ha volt is döccenő a karrierjében, azok a kilencvenes évek voltak, amikor ő maga is azt hitte, megfeneklik majd a közel három évtizede simán hasító munkássága – erről is írt 1992-ben megjelenő könyvében. Való igaz, hogy az olyan szerepek, mint a Telitalálat vagy Lángoló jég Steven Segallal nem tettek túl sokat hozzá a sikereihez, az évtized végén az Árvák hercegéért viszont jött a következő Oscar. A kétezres évek elején készítette el azt a filmjét, amelyet karrierje legjobbjának tart, A csendes amerikait, amiért jött is az újabb – ezidáig utolsó – Oscar jelölése, mellé a szakma és a nézők egyöntetű elismerése is. Az ismét felfelé ívelő karrierjének a kétezres évek és főleg Christopher Nolan adott új lendületet, aki Caine-t igazi kabalaszínészként alkalmazta filmjeiben, ezzel azon fiatalok számára is szupersztárrá tette a színészt, akiknek fogalmuk sem volt, kicsoda Harry Palmer. Alfred Pennyworth szerepében jámbor komornyikként igazgatta Batman útját, ezen a vonalon haladva a korábban szigorú tekintetű ügynökök és jellegzetes akcentusú gengszterek után jellemzően a bölcs, higgadt öregemberek szerepei találták meg Paolo Sorrentino Ifjúságától kezdve a Vén rókák-szintű nyugdíjaskomédiákig.
Nem bír visszavonulni
2021-ben okozott némi riadalmat, amikor azt mondta, hogy az akkor megjelenő Best Sellers lehet élete utolsó szerepe. Akkor azzal magyarázta mindezt, hogy gerincproblémái vannak, ami miatt nehezen jár, és 88 évesen egyébként sem ömlenek a szerepajánlatok. Írói munkássága is ekkor került fókuszba, saját bevallása szerint azért preferálja most már inkább azt, mert míg színészként ötven éven át minden nap hatkor már talpon volt, írni az ágyából is tud egész nap. A koronavírus alatt egy thriller megírásába fogott, ez ugyanis a kedvenc műfaja, amelyet a rá jellemző kendőzetlen őszinteséggel osztott meg: „Csak thrillereket olvasok. Nem irodalmár vagyok, hanem kalandor, szóval nem is próbálok az új Shakespeare lenni.” Az If You Don’t Want To Die című regény egyelőre nem jelent meg, utoljára 2021 végén lehetett róla hallani.
A visszavonulásról szóló híreket olyannyira túldramatizálta a média, hogy kénytelen volt kiírni Twitterre: kár még őt temetni, nem tervezi a visszavonulást – valóban nem búcsúzott el a színészettől, jelenleg két filmje van készülőben. Rossz hír a Nolan-Caine duó rajongóinak, hogy a készülő Oppenheimerben a színész már nem lesz benne, eddig legalábbis nem érkezett róla hivatalos információ.
„Állandóan visszavonulok, aztán jön egy jó forgatókönyv, és visszacsábít” – nyilatkozta nemrég az idős színészeket megtaláló legjellemzőbb kérdésre, ám arról is beszélt nyilvánvaló szomorúsággal, hogy a generációja már távozóban, két legjobb szakmabeli barátja, Sean Connery és Roger Moore sem él már. Ám ahogy a már idézett Parkinson-interjúban is mondta, a nehézségek arra vannak, hogy előnyt kovácsoljunk belőle, és amíg teheti, esze ágában sincs felhagyni a színészettel.
A filmiparnak kell majd lemondania rólam, nem fordítva.
