Az elengedés rítusai a termékenység és a reproduktív jogok kérdéskörével foglalkozik, kiemelten a terméketlenséggel. Mit gondol arról, hogy lehet-e ezzel a témával személyes érintettség nélkül hitelesen foglalkozni?

Valószínűleg nem. Én is azért foglalkozom vele, mert van személyes érintettségem, ez adta az alapvető motivációmat a kiállításhoz. Ez egy olyan „univerzum”, ami kívül esik a látótereden, ha nincs vele dolgod, ha nem kerülsz bele. Mégis nagyon fontos téma, mert élete legalább egy pontján mindenki felteszi magának a kérdést a párjával, a családjában vagy egyedül: legyen-e gyerekem, vagy ne? Megkerülhetetlen a kérdés, akkor is, ha igent mondasz rá, akkor is, ha nemet. Ha igent mondasz rá, nagyon erősen megjelenik az az aspektus, amelyre én sem számítottam korábban, hogy az életadás lehetősége a halál lehetőségét is magában hordja.

Hogyan befolyásolták ennek a kiállításnak a koncepcióját vagy az elkészült műveket a nők reproduktív jogai körül folyó politikai viták?

Nyilván aktualizálta a kiállítás témáját a politika, vagy fókuszba állított bizonyos kérdéseket. A politika ebben a kérdésben is megkerülhetetlen, miközben azt látom, hogy a téma nem kap elegendő publicitást. Szeretném, ha a kiállítás egyfajta érzékenyítő szerepet is betöltene a témában, úgy érzem, hiánypótló lenne.  A képzőművészet és a fotográfia eszközrendszere alkalmas arra, hogy betöltse ezt a szerepet, és a dokumentumértékű interjúkkal kiegészítve árnyaltabb képet adjon a témáról.

Kik azok, akik a politikai színtéren a »támogatott testek« közé sorolhatók, és kiknek nagyon nehéz a családdá válás? Gondolok itt például az LMBTQ-közösség tagjaira, akiknek szinte nulla lehetőségük van legálisan családdá válni. Vagy mihez kezdhetnek a meddők?

A heteroszexuális párok egy bizonyos társadalmi szint felett medikalizált körülmények között válhatnak családdá. De ha szegényebb családból származol, vagy nem a heteronormatív értékrend szerint élsz, ez nagyon nehéz kérdéssé válik. Az orvosi út mellett az első számú alternatív lehetőség az örökbefogadás, ami állami szempontból nem tartozik a legtámogatottabb folyamatok közé. Körülményes és hosszú procedúra, tele túlterhelt és alulfizetett állami alkalmazottakkal, akiknek hihetetlenül nagy felelősséggel jár a munkájuk. Nem könnyű az állami gondoskodás rendszerében lenni sem gyerekként, sem alkalmazottként. Ahhoz képest, hogy az orvosi beavatkozások mellett gyakorlatilag az egyetlen alternatíváról van szó, nagyon szűkösnek érzem a lehetőségeket. És természetesen itt is falakba ütközöl. Ha nem házasságban élsz, szinte esélyed sincs, hogy egyáltalán csörögjön a telefonod, és kiajánljanak neked egy gyereket.

Az utóbbi években mintha a magyar képzőművészeti élet is többet foglalkozna a női test tabumentes ábrázolásával, az anyasággal, a szüléssel. Olyan témákkal, amelyek Az elengedés rítusai kérdéseihez is közel állnak.

Ez így van, és a női szexualitással is egyre több művész foglalkozik, magas színvonalon. Az én témám is ezt a holdudvart kerülgeti abból az aspektusból, hogy mit lehet kezdeni a családtervezés körüli veszteségekkel. Tudunk-e arról, hogy minden negyedik fogantatás halállal, vetéléssel végződik? Ezekről a témákról a nők egymás között is ritkán beszélnek. Azt gondoljuk, hogy ezek nagyon személyes veszteségek, amelyeknek nincs helyük a nyilvános térben. De azok a nők, akikkel interjúkat készítettem, nagyon szívesen vállalták a beszélgetést, és fontosnak érezték, hogy ezeket a veszteségeket bemutassuk. Olyan témákat is érintettünk, hogy milyen ellátást kaptak az egészségügyben. Milyen a meddőség  társadalmi megítélése? Hogyan hat egy gyermek elvesztése az önértékelésre, a párkapcsolatra, a későbbi gyerekvállalásra?

Említette az interjúkat, amelyekből egy szerkesztett, megrázó hanganyag hallható a kiállításon: nők mesélnek a saját vetélésükről, abortuszukról, a meg nem született gyerekkel kapcsolatos gyászukról. Hogyan került kapcsolatba a beszélőkkel?

Nagy részüket olyan tematikus Facebook-csoportokban értem el, amelyek ezeknek a traumáknak a kibeszélésére, közös feldolgozására jöttek létre. Felhívásokat tettem ki, amikre elég nagy számban jelentkeztek nők.

Teljesen vegyes volt, milyen veszteségeket éltek meg. Vetélés, abortusz, halva született gyerek… az is egy veszteség, ha valaki örökbe adja a gyerekét. Az első beszélgetésektől kezdve hamar a bizalmukba fogadtak, nem voltak tabuk.

Ehhez az is kellett, hogy ők a feldolgozásnak már egy olyan szintjén álltak, ahonnan felém is tudtak nyitni. Elképesztő utat jártak be, hatalmas tanulási folyamaton mentek keresztül a saját testükről, személyiségükről, megküzdési stratégiáikról vagy a rendszerről, amelyben élnek. Sokan közülük nem feltétlenül oldották fel ezeket a veszteségeket, de megtanultak együtt élni velük. Bátor, erős nőket ismertem meg, és köszönöm nekik, hogy megosztották a történetüket. És továbbra is szívesen várom az anonim interjúalanyok jelentkezését a témában!

Az ön számára is segítő, terápiás erővel bírt, hogy ezzel a témával művészeti eszközökkel foglalkozott?

Teljes mértékben. Azért is kezdtem bele a kiállításba, mert azt éreztem, hogy a témával kapcsolatos érzéseim nem tiszták, nincsenek az elfogadás, az elengedés útján. Muszáj volt feldolgoznom a művészet eszközeivel. Ezek a nők tulajdonképpen tükröt tartottak elém, rajtuk keresztül nekem is nagyon sok mindent sikerült megtanulnom, részesei lettek az én feldolgozási folyamatomnak.

Vizuálisan és átvitt értelemben is fontos motívuma a kiállításnak az összekapaszkodás. Az egyik installáción összegabalyodnak a női testek, kísérleti fotókon mosódnak el a testhatárok. Hogyan kapcsolódnak össze ezek a művek azzal a szándékkal, hogy egymást támogató női közösségek jöjjenek létre?

A közösségi lét elementáris része az életemnek. Évek óta szervezek alkotótáborokat többedmagammal, és a fotósorozataimban is szeretek idegen emberekkel dolgozni, olyan helyzetekben, ahol mindannyian kikerülünk a komfortzónánkból. A fotóimon látható női közösségekben az az izgalmas, hogy mindenki anonim módon érkezik, nincsenek elvárások, senkit nem bélyegeznek meg.

Feloldjuk egymást a cipelt terhekben, amiket ott tudunk hagyni. Akár premodern kultúrákból is ismerhetünk példákat ilyen egymást segítő, női közösségekre.

Ezért is szoktam kortárs rítusnak hívni ezeket az együttléteket, mert sokat merítenek ősi szertartásokból, nagyon performatívak, erősen dolgoznak a testtel, a fizikalitással. Valójában a résztvevők művészeti eszközöket használnak, akkor is, ha ők máshonnan közelítenek a közösségi működéshez.

Az ilyen típusú közösségi gyakorlatok mellett néhány másik képzőművésszel együtt évek óta vezeti a Köz.kemp alkotótábort.

2015 óta szervezzük ezt a tábort fiatal képzőművészeknek, akik nyáron egy hétig együtt lehetnek valamilyen eldugott helyen Magyarországon. Meghívunk már befutott vagy középgenerációs művészeket, akikkel együtt lehet kísérletezni, alkotni. Ennek nincs terápiás jellege, de a közös gondolkodás, a közösségi munka mindig is fontos része volt ennek a tábornak.

Megtartó közösség nélkül megmaradhat-e ma itthon a pályán egy képzőművész?

Nyilván a táborokban vagy az utána kialakuló közösségekben fontos szakmai ismeretségeket lehet kötni. Nagyon nehéz egyedül lavírozni ezen a pályán. Kellenek a kapcsolatok, a szakmai-baráti viszonyok. A táborokban jobban meg tudjuk ismerni egymást, eltűnik a versenyhelyzet, az esetleges előítéletek. Alapvetően nem csak itt, de más szakmában is mindenki a másikhoz méri magát.

Tudat alatt vagy akár tudatosan is, de mindig megpróbálunk megfelelni valamilyen szakmai »elvárásnak« vagy a szakmából folyamatosan »figyelő tekinteteknek«, ami sok esetben inkább leblokkol, szorongást, versenyhelyzetet okoz.

Nekem is nagyon sok gátlásom volt, próbáltam megfelelni, sokszor azt éreztem, nem vagyok elég jó, nem merem megmutatni magam. Az egyik munkámban meg is fogalmaztam ezt, ahol annak ellenére, hogy nem tudok rajzolni – mert világ életemben csak pálcikaembereket tudtam –, most telerajzolok velük jó néhány négyzetméternyi textilt. Ez is az elengedés egy formája. Nem izgatott, hogy ezzel bárkinek a kedvére tegyek, hogy mennyire lesz szép vagy esztétikus az eredmény. Zsigerből jött, és örülök, hogy ezt megengedtem magamnak.

Fotósként végzett Kaposváron, majd a MOME-n, jelenleg pedig a MOME Doktori Iskola hallgatója. Évek óta alapvetően fotóalapú munkákat készít. Az új kiállításán viszont egyetlen hagyományos fénykép látható, az önarcképe. Miért érezte úgy, hogy több médiumban akar dolgozni?

A kiállításon látható anyag három év munkája, a doktori kutatásom témája is. Ebben az időszakban sokféleképpen nyúltam az anyaghoz, legtöbbször nem a hagyományos értelemben vett fotóhasználatot alkalmaztam. Szeretem ezeket a kereteket tágítani, a fotó sokkal több tud lenni, mint négyzetes alakú táblakép. Arról nem is beszélve, hogy szerintem nagyon közel állunk ahhoz a ponthoz, amikor a klasszikus értelemben vett fotózás lassan eltűnik. Az AR, VR, AI nagyon izgalmas hatással vannak erre a médiumra. Én egyelőre nem élek ezekkel a lehetőségekkel, mert más eszközökkel dolgozom, de nem kizárt, hogy ezen a téren is kísérletezni fogok. Nagyon fontos nekem, hogy ne kelljen formai kereteknek megfelelnem, hanem szabadon dolgozhassak egy anyaggal, gondolattal. Talán ezért is ilyen sokféle ez a kiállítási anyag.

A vegyes technikájú művek között ott van az a hanganyag, aminek az alapja a saját kutatása, az ön által készített interjúk. Vagyis a saját történetén túllépve a téma szélesebb társadalmi kontextusát is megpróbálta megismerni. Általában is úgy gondolja, hogy a képzőművészeti munka része az ilyen típusú kutatás, vagy csak ennél a témánál érezte fontosnak?

Nekem mindig a része volt, számomra így tud hiteles lenni egy kiállítás. Inkább azt mondanám, számomra mostanában a művészet a kutatás kiterjesztése. Ha fontos a társadalmi kontextus, megpróbálok hangsúlyt fektetni rá, hogy a munkáim eljussanak azokhoz is, akikhez a klasszikus úton, a múzeumban nem jut el. Van bennem egy edukációs szándék, talán ezért is tanítok egyetemen. Szeretem, ha érthető, amit csinálok, ha mindenkihez tud szólni, de ehhez gyakran erős absztrakció és játékosság is társul. A munkáimban általában emberekkel foglalkozom, és szeretek idegenekkel dolgozni, így könnyen kapcsolatba kerülhetek másfajta nézőpontokkal, társadalmi rétegekkel. Ilyenkor tágul a buborékom, ami nagyban árnyalja a képet egy-egy téma kapcsán.  Ezen kívül lesz majd múzeumpedagógiai foglalkozás és tárlatvezetés is.

Ideális esetben a kiállítás témája akár a középiskolai szexuális felvilágosítás része is lehetne: mi történik, ha egy életről kell dönteni? Ne akkor törjünk össze, ha esetleg abortuszra kényszerülünk, hanem legyünk felkészülve erre a helyzetre.

A lányokat és a fiúkat egyaránt érzékenyíteni kellene ezekre a kérdésekre. Érdekes, hogy a felhívásomra csak nők jelentkeztek. Engem az is érdekelt volna, hogy a férfiak hogyan dolgozzák fel ezeket a veszteségeket, de hozzájuk egyelőre nem találtam utat. Remélem, a kutatásom következő fázisában lesz rá lehetőségem, és nem csak velük, hanem a heteronormatív értékrenden kívül eső családmodellekkel is szeretnék majd foglalkozni.

Sok korábbi munkájának fontos része a humor, de világos, hogy ennek a kiállításnak az anyaga nem a játékos megközelítést igényli. Tartott-e attól, hogy túlságosan messzire kerül így a saját művészi alkatától?

Sokkal komolyabb ez a téma, mint amikkel eddig foglalkoztam. De nem bántam meg, azt éreztem, most ennek kell következnie. Ettől függetlenül nem gondolom, hogy a humor ne kaphatna helyet az ilyen történetekben, mint ahogy megjelenik a kiállításon látható önarcképemen is.

Van még egy része a kiállításnak, ami nekem vicces volt. Arra a meditációs kamrára gondolok, amelyben termékenységszimbólumok vannak elhelyezve, és meditatív zene szól. Itt úgy éreztem, egyszerre veszi komolyan és parodizálja az ilyen típusú spirituális vagy ezoterikus gyakorlatokat. Mintha ezek a rítusok, ahogy ön fogalmazott, egyébként is egyre gyakoribbak lennének az anyává válás folyamatában, vagy a speciálisan női tapasztalatok körül.

Azt látom, hogy ennek a világnak rengeteg zsákutcája van, ahogy más életmódterületeknek is. Akadnak kóklerek, viszont meg lehet találni azokat az utakat is, amelyek téged szolgálnak. Én évek óta meditálok, szerintem ez egy nagyon jó önismereti út és vizsgálódási lehetőség, ami segít más perspektívából rálátni az élet területeire, a saját működésünkre. A kiállítás utolsó állomása tulajdonképpen egy barlang, egy termékenységi központ, egy szimbolikus anyaméh, a falon két nagyméretű printtel, amiket a Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Biológiai Kutatóközpontjában készítettem lézerszkennerrel egy méhlepényről. Ezeket egészítik ki a termékenységi szobrocskák, egy hangmeditáció és egy, a Nuut Studio által készített vajúdó szék is, amin megpihenhet a látogató. A kint és a bent állapota egyszerre testesül meg a barlangban. És hogy milyen eszközökkel aknázzuk ki a bennünk rejlő lehetőségeket, az már mindenkinek a saját döntése.

Vékony Dorottya Az elengedés rítusai című kiállítása április 23-ig látogatható a Budapest Galériában. Kurátor: Gadó Flóra.