„Mai napig bűntudatom van, ha egy nővel együtt vacsorázom, mert anyámra gondolok, hogy neki otthon, egyedül milyen lehet”

Tünet

A feldolgozatlan múlt addig ismétlődik újra, míg a legeslegmélyebb rétege is valamilyen reflexiót nem kap. Amíg ez nem történik meg, addig újrajátszásai vannak, kivetülései, szükségszerűen, mert nem ismerünk mást, és mert ösztönösen ott keressük a gyógyulást, ahol elszenvedtük a sérelmet. Ebből kifolyólag aztán számos igen hasonló sérelmet szenvedünk el, míg le nem érünk annyira az aljára, hogy rá nem kényszerülünk a vakfolttal való szembesülésre. Addig mindig ugyanazt a sémát gyakoroljuk.

Gy egy ismétlődő mintázat volt az életemben, ezért aztán rendkívül vonzó férfinak láttam. Ráadásul nagyon fiatal és tapasztalatlan voltam akkoriban, tehát szinte semmilyen rálátásom nem volt arra, hogy Gy egy mintázat. Ismerős tünete egy szeretetlen, abuzív gyerekkornak. Mindezt nem tudtam, sőt a gyerekkori elhanyagoltságnak sem voltam tudatában, tekintve, hogy a gyermek, mivel mást nem ismer belülről, mint a saját családját, azt teremti meg normának, és ha bármi gond is van azzal a családdal, igyekszik abból konstruálni valamiféle biztonságot magának. Ha pedig ez nem sikerül, úgy a gyermek ezt saját szégyenének tartja, önmagát vádolja, sérti, bántja, s ily módon a sérülés okozása vagy elszenvedése lesz számára a természetes működési forma.

Vagyis Gy erőszakos viselkedése számomra teljes mértékben természetes volt, hajlottam arra, hogy ezt én magam okoztam, és elviseltem, és mindent megtettem, hogy éleit tompítsam. Maga a tény, hogy én ezt viseltem, önmagam bántalmazása volt általa, mint eszköz által. Durván hangzik ez így utólag, mert ezzel kimondom, hogy nemcsak Gy bántott engem, hanem én ehhez asszisztáltam, tehát felelek azért, amit elviseltem.

De ott és akkor, azon a fejlődési szinten mindennek nem voltam tudatában, hiszen nem ismertem más rendszert, mint ezt, ezért Gy egyenes meghosszabbítása volt a gyerekkoromnak, s minden hiábavaló küzdelmemnek. Ráadásul mindezt idealizáltam és romanticizáltam, Gy érzelmi elérhetetlenségének megtörése lett számomra a cél, ahelyett hogy a saját magam gyógyítása lett volna. Idáig csak jóval később jutottam el. Nyilvánvalóan nem sikerült semmiféle változást elérnem, a dinamikát kimozdítanom, Gy-t belátásra bírnom. Ezért aztán, mikor már kellően összetörtem a küzdésben, leépültem és szinte a józan eszemet is elveszítettem, elmenekültem Gy-től. Új életet kezdtem, önismeretbe jártam, felépítettem magamat, s a fókuszomat a férfiak meggyógyítása helyett egyre inkább önmagamra fordítottam.

Ez természetesen hosszú évek munkáját jelenti, és egyáltalán nem elég a férfiakat cserélni, saját belső önmagunk mozgatórugójáig szükséges eljutni, mert amíg ez nem történik meg, sajnos nincsen esélyünk másfajta dinamikában működni, mint amit belül hordozunk. Hiá­ba jövünk el egy helyről, egy helyzetből, egy embertől, ha a sémát visszük tovább magunkkal. Kigyomláltam hát, kinyirbáltam, letérdeltem magamhoz, s a húsomból téptem ki a két kezemmel a sémát, ami annyira vonzott, s annyira az életemet jelentette korábban. De annyit kínlódtam vele, míg valahogy elkezdett kipárologni belőle a kémia, és erőnek erejével átgyakoroltam magam egy másfajta működésbe, először elhatározásból, keményen, fejben, utána érzelmileg is átjárt, olyannyira, hogy eljutott a testem szintjére.

Undorodni kezdtem a férfiaktól, akik valaha vonzottak, és egy idő után már nem kellett szilárd elhatározás és önuralom, egyszerűen természetessé vált számomra, hogy unom őket, nem érdekelnek többé, s a testem távol tartja magát tőlük, s ez a testi jelzés visszafolyik az érzésbe is: nem vágyom többé rá.

Sőt kiveti a szervezetem, mint idegen testet egy inkompatibilis transzplantációnál. Önmagam körforgásába kerültem: nem akarok többé Gy-jellegű tünetet, nem is érzem, nem is vágyom rá. Akkor és ott leért a séma önmaga végére.

Akkor már régen ezzel foglalkoztam, praxist vittem, évtizedek teltek el. Gyógyultam, fejlődtem, másképpen éltem. És akkor egyszer kaptam Gy-től egy levelet. Megdöbbentem, mit akarhat ennyi év elteltével. Hát hülyének néz, mindazok után, amit ellenem elkövetett, hogy képzeli, hogy szóba állnék még vele egyáltalán. De tévedtem. Gy nem férfiként jelentkezett be.

Gy kliensként szeretett volna terápiát.

*

Régi bácsi

Anyám mindig azzal fenyegetőzött, hogy ha nem viselkedem jól, megöli magát, mert ő ezt már nem bírja. Mindennap úgy mentem haza az iskolából, hogy fogalmam sem volt, milyen állapotban találom. Megtanultam úgy viselkedni, hogy lehetőleg ne borítsam ki, de ezt többnyire csak úgy lehetett fenntartani, ha az ember egyvégben hazudik.

Nem meséltem el neki a lányokat, akikkel találkozgattam, mert állandóan sírva fakadt, mindről az jutott eszébe, hogy az apám hogyan bánt el vele, és még én sem törődöm vele, csak másokkal foglalkozom.

Mai napig bűntudatom van, ha egy nővel együtt vacsorázom, mert anyámra gondolok, hogy neki otthon, egyedül milyen lehet, és hirtelen elmegy az étvágyam.

Anyámmal se akarnék lenni, mert bármikor meglátogatom, azzal kezdi, hogy miért nem előbb jöttem, és miért csak eddig maradok. Sokáig nem tudtam senkivel együtt lenni, mert bűntudatom támadt anyám miatt, vagy valahogy furcsán szorongani kezdtem. De egyedül lenni is irtózatos volt, valójában nem ezt akartam, zűrzavarossá vált bennem ez az egész.

Volt egy nő, aki nagyon tetszett, kedves is volt, Lilinek hívták, el is jutottunk egy darabig, de amint elkezdett családról és gyerekről beszélni, azonnal befeszültem. Anyámat láttam magam előtt, akit apám magára hagyott velem, ő meg ide-oda rángatott, s közben egyvégben panaszkodott. Tudtam, hogy én ezt soha többé nem akarom átélni, és egyszerűen ezt a szorongást nem tudtam leküzdeni. Szerettem a nőt, de a vágyát nem tudtam teljesíteni, szakítottunk.

Utána megint csak sodródtam, futó kalandok tömkelege, ahol család, gyerek fel se merülhetett. Lili is megszenvedte a szakítást, elutasítva érezte magát, s végül az első szembejövő férfitól teherbe esett. A gyereket megszülte, a férfival maradt, de úgy hallottam, nem volt boldog vele. Én sem.

Évekkel később egy szürke, téli délutánon váratlanul összefutottunk. A gyerekéért ment a bölcsibe, szomorú volt a szeme. Én a munkából jövet éppen beugrottam egy közértbe, amikor megpillantottam a kasszánál állva, a közért ablakán kitekintve. Egy darabig dermedten néztem, amint fásultan lépdelt, aztán otthagyva a sorban a kosaramat, az utcára szaladtam. Megálltunk mindketten.

Csak annyit kérdeztem, elkísérhetem-e, nem tudtam, hová megy, nem is érdekelt. Ő zavartan mondta, hogy igen. Szótlanul mentünk egymás mellett, végül megérkeztünk a bölcsődébe.

Megvártam, ő kihozta a gyereket, az tiltakozott, ő lassan felöltöztette. Vonszolta maga után, ahogy anyám engem, beleremegett mindenem. Először láttam közelről gyereket.

„Te ki vagy”, kérdezte a gyermek. „Egy régi bácsi”, felelte az anyja gépiesen. Olyan ártalmatlannak tűnt a gyermek, nem is értettem, miért rettegtem tőle annyira. Elfogott a szégyenérzet, a szomorúság, a bűntudat, a keserűség, a csalódottság, a mély megbánás, ahogy a gyermeket elnéztem. Amikor pedig Lilire emeltem a tekintetem, az ő fáradt egykedvűségére, valahogy feltámadt bennem az erő. Azt éreztem, segítenem kell, vigaszt nyújtanom, részt vállalnom ebben az egészben.

Találkozgatni kezdtünk, szűkszavú beszélgetések. Időnként a gyerekért is elkísértem, aki kezdett örülni nekem. Ez megdöbbentően jólesett, mint egy gyógyító simogatás. A vele töltött időben semmilyen bűntudat nem támadt fel bennem, jól éreztem magamat. Lili egyre többet mesélt arról, milyen szarul élnek a gyerek apjával, szinte egymáshoz se szólnak, érnek. A gyerek miatt van vele, mondta, legyen apja a gyereknek, hiszen neki se volt apja.

Mindig csak egy részt tudunk meggyógyítani magunkból, valahol ezt olvastam, mert azért közben próbáltam megérteni magamat. Nem tudjuk egyszerre az összeset, csak egy-egy réteget, s ahogy az megvan, úgy haladunk a következő réteg fele.

Azon kaptam magam, hogy kötődni kezdek a gyermekhez. Aki nem volt az enyém, nem volt a fiam. Azt nem mertem volna, attól tartottam. De így, hogy ott volt, és nem az enyém volt, valahogy nem féltem tőle.

Sőt élveztem a jelenlétét, tenni akartam érte. Adni akartam, önzetlenül, és ez örömmel töltött el.

Lilit is egyre közelebb éreztem, de lépni még mindig nem léptem. Fogalmam sem volt, mit tegyek a helyzetben, nem tudtam szavakkal megfogalmazni, nagyon-­nagyon lassan állt össze bennem a család érzete. Hogy mi egy család vagyunk, mi hárman, így. Hogy, hogy nem, így vagyunk. Összetartozunk.

Mintha átöleltem volna ebben a gyerekben a saját lehasított részemet, saját elhagyott önmagamat, aki valaha voltam.

Tisza Kata: Hipnózis 6-kor

Scolar, 2022