Épp a napokban érkezett meg a mozikba a „szép férfiak a nők szórakoztatásáért” alapötlet úttörő-zászlóshajó-nagyöregje, a Magic Mike-franchise legújabb, a tervek szerint utolsó filmje, mely alkalmat adott elmerengenünk azon, hogyan vesz rész időnként a filmművészet a női egyenjogúsági törekvésekben. Ugyan akadnak radar alatti hasonló próbálkozások, azért a Magic Mike mégis csak unikum ebben a nem túl népes al-al-alzsánerben, minthogy ez az egyetlen igazán komoly popkulturális súlyú darab, az egyetlen valódi blockbuster. A Hulu néhány hete bemutatott új sorozata, az Isten hozott a Chippendalesben ebbe a klubba szeretne tartozni maga is, de ahhoz – nincs rá jobb kifejezés – nem elég emlékezetes. Pedig egyébként nincs vele nagy gond – csak épp sok kicsi.
A történet a filmesek által az utóbbi években körülrajongott ’70-es évek vége felé indul, amikor is a nagyravágyó, Indiából az Egyesült Államokba emigrált, az Amerikai Álom ideálképébe fülig szerelmes Somen Banerjee nagy bejelentést tesz főnökének, aki épp elő akarja léptetni benzinkutasból menedzserré: nemhogy nem kér az előléptetésből, de fel is mond, ugyanis saját vállalkozásba kezd. Az összes spórolt pénzét – amiből egész sok van, minthogy az elmúlt hét évben a fizetése 90 százalékát félretette – egy ostábla-klub megnyitásába öli. Jól olvasták: ostábla-klubba, azaz egy olyan szórakozóhelybe, ahová ostáblát (ha így ismerősebb: backgammont) játszani ülnek be az emberek, azt a táblajátékot, amiről legtöbben leginkább klasszikus angol regényekben olvastunk. Bár Banerjee iszonyú magabiztos, hiszen mindent elolvasott-megtanult a vonatkozó, Bibliának tekintett üzleti lapokból, sejthető módon az ostáblázás lehetősége nem rántja be a tömegeket.
Egy kihalt estén betér a klubba egy pár, egy feltűnően csinos nő és pasija, előbbi az aktuális Playboy-lány, Dorothy, utóbbi, Paul pedig elmondása szerint sikeres klubpromóter, magyarán szórakozóhelyek felvirágoztatása a szakmája. Hogy ez mennyire igaz, az megtippelhető, ennek ellenére Banerjee némi tulajdonrész fejében meghívja Pault a stábba, hogy csinálja meg a felvirágoztatós varázslatát. Mentő ötletek sora jön – diszkó, sárbirkózás és hasonló őrületek –, ám egyik sem éri el, hogy igazán bejöjjön a közönség. Mígnem egy este valahogy egy melegbárban kötnek ki, ahol Somenre – aki ekkor már Steve néven mutatkozik be – rátalál az isteni szikra: vetkőzős fiúk. Összeszednek hát néhány, pénzszűkében lévő, nem szégyellős pasit mindenféle testalkattal és mérettel, és Paul konferálásával elkezdődik a vetkőzés. Az ötlet működni kezd, egyre több a vendég, ám az érdeklődés fenntartásához többet kell villantani, így egy profi koreográfus érkezik a klubba, akinek munkája nyomán a Chippendales végre valóban beindul. Aztán persze a nagy siker nem marad lineáris, sötét árnyak bukkannak fel a háttérben, úgymint ellenségeskedés, féltékenység, visszaélések, csalások – sőt, még gyilkosság is.
A sorozat hangulatilag van a leginkább rendben, klassz a látvány, a jelmezek, a díszletek, a frizurák, és a korszak bizakodó, feltörekvő atmoszférája is élvezetes, sőt, jól is esett volna több háttér, a társadalomlélektani trendek, az életmód alaposabb bemutatása, ám a sztori szinte alig tekint túl a saját szűkre szabott nézőpontján, kevés időt töltünk a klubon kívül. Valamit persze megérezhetünk az egészből, mégis, sokat tett volna a főhős karakteréhez, ha motivációinak, vágyainak eredetét is jobban megértjük. Már csak azért is, mert annak ellenére, hogy igazi művészet egy ennyire jószándékúnak látszó színésznek, mint Kumail Nanjiani, ilyen, szinte embertelenül törtető karaktert elhitetnie, Banerjee alakjában mégis van valami elemien patologikus.
Konkrétan mintha egy enyhén pszicho- vagy szociopata embert látnánk: a már-már életellenes spórolás, a kényszeres-módszeres lemásolása az általa a siker jeleinek tartott viselkedéseknek, a megszállott sikervágy láttán nehéz lerázni az Amerikai pszicho Patrick Batemanjével ápolt hasonlóságot, bár hősünk nyilván nem sorozatgyilkos. Ezzel együtt valahol a sorozatkarakter-senkiföldjén ragad, minthogy sem megkedvelni nem tudjuk igazán, sem az ellenállhatatlan rohadékokhoz fűződő ambivalens viszonyt nem váltja ki a nézőből. Furcsa, hol szánalomra méltó, hol bicskanyitogató karakter, nehéz kapcsolódni hozzá.
Ezen nem segít a dialógusok erősen hullámzó színvonala sem: időnként zseniális, máskor a hazai napi szappanoperákat idéző életszerűtlen, irritálóan amatőr mondatok hangzanak el, főleg a mellékszereplők szájából, akik így még Banerjee-hez képest is nehezebben hihetők vagy megkedvelhetők. Az egyetlen igazi kivétel a koreográfus Nick De Noia figurája Murray Bartlett alakításában, aki szövegben és anélkül is erős, szépen válik szimbólummá is, amint a korszak szekrényben maradt meleg férfiúinak fojtogatóan magányos életét ábrázolja. A többiek azonban többnyire kellemetlenül kétdimenziósak maradnak.
A legnagyobb kihagyott ziccer azonban a rövid ízelítő elsikkadni hagyott társadalmi kommentár terén mutatkozik: a kitárgyalásra érdemes vitatémák, mint például a tárgyiasítás és szexuális visszaélés nemfüggetlen volta felvillan ugyan, de később elhal, ráadásul különösebb indok nélkül, mert sem a filmidő, sem a megtárgyalandó események száma nem kényszerítette erre az alkotókat. De ugyanígy nem viszi végig a sorozat azt sem, hogy miből táplálkozik ez az ellenállhatatlan vágyakozás „A” Sikerre – arra az ordító, elidegenedett, anyagias fajtára, amiről a férfimagazinok glamúros interjúi szólnak, és aminek persze sokkal inkább van köze a kapitalizmus diadalához, mint holmi személyes fejlődési-felemelkedési folyamathoz.
A dolog azért bosszantó, mert a sorozatot ugyanaz a Robert Siegel jegyzi ötletgazda-forgatókönyvíróként, aki a szintén a Hulura készült Pam és Tommyt, a színvonal azonban meg sem közelíti azt – pedig a projekt le sem tagadhatja, hogy valami, a Pam és Tommyhoz nagyon hasonlót akartak itt megmutatni: mocsokba mártózó sztori a vele járó intrikákkal és a mindezek hálójába gabalyodott emberekkel. Ám, amíg a Pam és Tommy humora például tökéletesen ül, karakterei plasztikusak és még a legszánalmasabb figurák is képesek empátiát kiváltani, valamint a konkrét történet bemutatásán túl társadalmi kommentárként is kiválóan működik, addig az Isten hozott a Chippendalesben minden fronton lefullad a cél előtt. Szomorú ez, mert a sorozatban benne van a lehetőség, a hangulattal, a dramaturgiával még a néző behúzása is sikeres, ahogy az elvárható, a sorozat „nézeti magát”, mégis, szinte nyomtalanul múlik el az élmény. Ironikus helyzet, hogy épp egy vetkőzős fiúkról szóló sorozatnak nem sikerült tisztességesen levetkőznie.
Az Isten hozott a Chippendalesben a Hulu sorozata, nálunk a Disney+ kínálatában érhető el nyolc epizóddal. 27.hu: 6/10
